About Me

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője.

Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de a szívem mindig visszahúzott a papírhoz, mégpedig azért, mert írás közben a szabadság olyan fokát élhetem meg, amelyet máskor soha. Lehetek bárki, bárhol, bármennyi ideig. Belemerülhetek az emberi lelkekbe. Írás közben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalok. És ha a soraimat olvasva sikerül néha megérintenem másokat, ha csak egy-egy ember is úgy érzi, kapott tőlem valamit, akkor az írásban lelt örömöm - amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik - megsokszorozódik.

Posted by
Posted in

Istenem vár

Lettem a Földön törékeny ember, szövetet húztam a lelkemre fel! Lettem a sorsban tünékeny gyermek, ki nem tart a mától, csak előre megy! Jártam az úton, láttam a végét, mégsem rémiszt, mi ott vár majd rám! Hisz’ fénylő a távol, ringató mámor, nincs mitől félni… az Istenem vár…

Posted by
Posted in

Csak csendben fájhat

Amikor csak csendben fájhat, mert az „Anya, mi a baj?”-t hallani elviselhetetlen. Így csak csendben fájhat, holott ordítanám belülről ki, és rohanva tépném magam a Pokol kapujáig, hol a felköpött vér se látszik, és a mészárszékre kárhozott vágy is csak semmiség!   De csak csendben fájhat. Csak hagyd… Csak hagyd, hogy legalább magamban kiabáljak…

Posted by
Posted in

A kerék

Ülök a buszon. Egyelőre még nincsenek túl sokan körülöttem, de tudom, ez idővel változni fog, ahogy közeledünk a városközpont felé. Mindig többen szállnak majd fel. Előveszem a kabátzsebemből a telefonom, a füleseket a helyükre illesztem, aztán zenét indítok. De csak egészen halkan, mert nem szeretném teljesen kizárni a külvilágot. Bőven elég nekem az, hogy a […]

Posted by
Posted in

Pusztaság

Az üresség. A hiány. Súlyosan süllyed alá a torkodon át, várja sajgó gyomorszáj, lejjebb a savban is túlél és görccsel robban a belekbe, sugárzó kínt küld a lábadig le, hogy lépni se bírj! Üldöz, nincs kiút, nincs kitérő hisz’ elfér ő az agyad minden szegletében! Kietlen vagy, mint küret után az anyaméh, mint a koszorúér, […]

Posted by
Posted in

Most így jó

Most így jó, csak légy a fogódzóm, létrafok, ami megtart, s nem törik reccsenve ketté, ha ráereszkedem! Most így jó, csak légy a támaszom, tölgyfabot, ami megtart, s elesni nem hagy, ha ránehezedem! Most így jó, csak ne válj kámforrá! Ne levegőt markoljak a bot helyett, ne a semmibe lépjek a fok helyett! Mert most […]

Posted by
Posted in

Nyáresti levegő

– Szép vagy! – suttogom, de te legyintesz csak. – Ilyet nem mond nő a férfinak! Aztán megcsókolom a kezed. – Bolond vagy! – kiáltod, de én nem bánom, hisz te is az vagy, minden nap százszor! Csak egyetlen dolog tesz bolonddá… Leheld a csókot, simítsd a kezet, úgy ölelj, mintha elillanhatnék, tünékeny kép vagyok […]

Posted by
Posted in

Menedék

Csak ki, és be. Lélegzem. Most, hogy mellkasod hátamhoz simul, s karod, mint puha, óvó gyolcs fonódik körém, most érzem, hogy lélegzem. Ki, és be. Együtt szívjuk be az életet, mellkasod tágul, majd sóhajtod belém szerelmedet. Közelít felénk egy másik lét, melynek csöppnyi szigetén mi ébren is álmodunk. Egymást. És két dobbanó kicsi szívet még. […]

Posted by
Posted in

Lélekmaradék

  Sodorj! Csak sodorj! Porszem vagyok, ördögszekér! Könnyű… Áztass, moss bele a földbe! Szíts fel, perzselj, Hamuként hadd szálljak! Csak sodorj, sodorj! Oldj fel! Olvassz! Hús nélkül hadd legyek lélekmaradék. Porszem vagyok. Minden vagyok… Ördögszekér…

Posted by
Posted in

Hagyj élni még

Minden álmomat karóba húzzák, minden vágyat elvisz a szél!   Hol van, hol van az én menedékem? Nincs már semmi mi rólam beszél.   Minden viharban kudarcom villan, villám cikáz az éj peremén.   Várj még, várj még ne dönts a porba! Minden perc egy új születés!   Légy most köröttem türelmes Isten! Légy most […]

Posted by
Posted in

Nem lehet

Egyetlen levegővétellel gyűjtök erőt. Beszívom, s minden porcikámból a szívem felé terelem az érzést. Ott összegyúrom. Egészen kicsire, magamban tartom, szeretgetem, aztán egy újabb mély levegő… és kifújom. Bele az összekulcsolt ujjaim közé, csendben, észrevétlenül. Belesúgom izzadó tenyerembe azt, ami nem lehet a világé. Se az enyém. Két szó csupán. Belesúgom… Megvárom, míg a suttogás […]