About Me

Tamásfalvi Hanna az Irodalmi Rádió szerzője.

Hogyan is mutatkozhatnék be?
Én vagyok az a lány, aki szívesen van egész nap egyedül a naplójával.
Én vagyok az a lány, aki csak csendben figyeli az embereket és gondolkozik.
Én vagyok az a lány, akinek fontosabbak a belső érzések, mint a mulandó felszínes gondok.
Szeretném leírni, hogy ki vagyok, s nagyon szeretném, hogy utána visszaolvasva én magamat is tájékoztathassam erről. De ha ilyen egyszerű lett volna, már rég megtettem volna. Az írásaimnál jobban azonban semmi sem árulja el, hogy ki is vagyok. Szerencsére erre hamar rájöttem, és amióta ceruzát adtak a kezembe, próbálok is a vonalakból betűt formálni. Előbb kezdtem el lemásolni a betűket, minthogy olvasni tudtam. Olyan izgalmasnak és titokzatosnak tűnt, hogy kiadhatsz valamit, amit még hangosan nem tudsz kimondani, de szeretnéd, hogy a világ megtudja.
Az írás tulajdonképpen rajzolás, mintha egy festő belülről titkos ügynök lenne és művét különös jelekkel mintázná, ezek a betűk. Mindig kézzel írok. Sokszor úgy érzem, hogy a kezem ír és nem én. De szabad teret adok neki, le kell, hogy foglaljam valamivel. Igazából gyakran nem gondolkozok, miközben írok, de minden leírt sorom, egy gondolatom. Sokszor én is csak visszaolvasva értem meg önmagamat. Ezért kezdtem az írással a bemutatkozásomat, mert tulajdonképpen ez vagyok én még. Bár ahhoz, hogy írni tudjak, elkerülhetetlen, hogy éljek, mert amikor írok, nem élek igazából, csak feldolgozom azt, hogy éltem.
A saját történetemet írom, örökké teremtve a pillanatot. De ez akkor hasznos, ha a pillanat élvezetes és emlékezni akarok rá. Ezért elég sok területen kipróbáltam magamat.
Szeretem, amikor elfoglalt vagyok, nem akarom elvesztegetni az időmet. Ahhoz, hogy jobban megértsék az írásaimat, meg kell ismerniük az életbeli énemet, vagy legalábbis a körvonalát, ezért jöjjön pár szó róla.
Hannának hívnak és egy vidéki városban élem a mindennapi lányok, hétköznapi gimnazista életét. Művészi beállítottságú vagyok, ez pedig annyit jelent, hogy mindent szeretek, ami művészet. Szerintem bármi lehet művészet. Szeretném szeretni a világot.
Csodálom a természetet, az állatokat és a növényeket.
Van egy kis kertem – bár igaz, csak a balkonládában – s a mikor kint vagyok, úgy érzem az az én birodalmam. A tél sem tántorít el, ilyenkor cserepekbe vetek és nézem, ahogy fejlődik a mag. Olyan, mint ahogy az érzés kifejlődik belőlem és alkotássá válik, egy nap talán valaki lelki táplálékává. Az állatokat is nagyon szeretem, korábban sokat lovagoltam, de most a tánc és a jóga az a sport, amit űzök. Magamat a kaméleonhoz hasonlítanám. Egyrészről különleges kapcsolódásom van a színekhez, minden vonz, ami színes és én is szeretnék színes lenni. Másrészről viszont sajnos néha én is egyszerűen felveszem a környezetem színét és belehelyezkedek abba, ami van és egyéniségemet így próbálom elrejteni, mint amikor a kaméleon rejtőzködik és álcázza magát. Ezen próbálok dolgozni, az írásnak köszönhetően egyre jobban megy.
Verseket, novellákat, esszéket írok a belső gondolataimról. Felszabadulok közben, és azzá válok, aki igazán vagyok. Ehhez hasonló érzés még a zenében tölt el.
Több hangszert kipróbáltam és a hárfában találtam meg igazán önmagamat. A hárfa egy csodálatos hangszer. Emellett énekelek, és néha dalszövegeket is írok. A zene is a mindennapjaim része, közben egy másik világba kapok bepillantást. Tulajdonképpen ezt a másik világot keresem mindenhol, és erről próbálok írni. Ott van mindenhol, ott van köztünk. Ez a szeretet világa. Mostanában az emberek behunyják a szemüket és elmerülnek a mindennapi problémákban. De én nem szeretném, hogy elvesszenek a kapcsolatok, a beszélgetések, a barátságok. Sokan féltenek, hogy naivságom miatt, majd összetörnek. Szerintem azonban, nekem kellene féltenem azokat, akik képtelenek észrevenni a világban és önmagukban a jót, a szépet és a szeretetet. Ez az egységben virágzik ki igazán.
Én az írásban találtam meg az egységet, a harmóniát a világ, és az énem között.

No posts to display