Posted by
Posted in

Sötétség birodalma

Az ég így estefelé veszít áttetsző Kékségéből, a Nap meg már a lemenő Szinét veszi föl, narancs változatait, Melyek szépek és a sötét ellen rikít. Lehűl a levegő és nőnek az árnyak, Hosszú árnyékuk lesz bokroknak és fáknak. Sötétség birodalma támad, tért elnyel, Leszámol ősi ellenséggel, a fénnyel. Budapest, 2000. július 6. – Kustra Ferenc

Posted by
Posted in

Fékem

A magas égen Szikrázva süt, napocska! Alkony közeleg. * Már az álmaim sem az enyémek, A semmiben vésznek, elenyésznek. Ezzel minek rontsam meg életem, Ha jól látom, már ez lett a fékem. * Csend, nyikorogva Beáll saját helyére. Beesteledett. Budapest. 2000. július 17.- Kustra Ferenc – Versben és európai stílusú haikuban…

Posted by
Posted in

Nagy falat

Hebegek-habogok, összehordok hetet-havat, Egy azonban biztos, az élet nekem nagy falat. Nincs levegőm, fuldoklom, tán a torkomon akad. Nincs különbség; élet és halál egy tőről fakad. Én már nem érzek semmit és már nem is érdekel, Életem, mint lyukas kalyiba, mit a szél bélel. Elszaladt a csikó is, de nem velem… előlem. Itt maradtam gyalog… […]

Posted by
Posted in

Diadal

A gonosz diadala tétlenséged ára, megkötött nyelved néma ajkad vára. Hallgatásod gyümölcse a jó bukása, néma gyötrődésed lelked suttogása.

Posted by
Posted in

Megjött a tavasz

Ma igazán szép nap volt, A nap végre szikrázott. Felhőtlen volt az égbolt, Tavaszi nap szinte lángolt. Velem szemben künn n a parkban, Kutyák hancúroztak vidáman. Nehéz nap volt dolgoztam, Szolit elláttam csicsásan. Kiálltam az ajtó elé, Nap sütött rám, lefelé. Örültek a kutyák; én is, Lám! Megjött a tavasz mégis. Budapest, 1997. március 2. […]

Posted by
Posted in

Már talán…

Vénségemre felismerést tettem, És már talán, kicsit bölcs is lettem. Emberek sem nem szépek, se nem jók, De, ha kell bárkivel jó-pofizok. Minden nappal múlik az idő, életóra ketyeg, Van homokórám is, abban a homok: pereg, pereg… Már csak lassan zakatoló az életvonatom, Az utazó homokóra… pereg monotonon. * Élet kezdődik, Folytatódik, véget ér. Sors? […]

Posted by
Posted in

Lélek harca?

Türelmetlenül battyog a kísérő szellemem, Odatartja az arcát, hátha jól pofon verem… Én csak tudom, hogy a lelkem fehéren, vattásan kemény, Rajta meg én vagyok az örökös gombolatlan mellény. A vágyam csak hajt, szorgalmaz, és szinte üldöz, velem küzd! Hiába mondom neki, együtt vagyunk, testemet ne űzd! Emeld az arcot, Közönyöd, magadról le! Béke, szeretet. […]

Posted by
Posted in

Esdek

Azt, hogy mi lesz majd, ha rám terül a sötét, Kérem és esdek, mondja meg még az alkony! Nézek én a tükörbe, de ott is győz a sötét… Már nem látok semmit, sötétség… múlik az alkony. De esdek én, hogy az alkony előtt legalább legyen bíborfény! Aztán ha láttam és végem, akkor már eltolhatnak a […]

Posted by
Posted in

Szakadt hegedűhúr

Ha az életre azt mondjuk az olyan, mint egy hegedű A szakadt hegedűhúron folyik le a lélek leve, Itt bíz’ már talán nem is segít hegedűvonó heve. Még az kiderülhet, a lélek leve nem csábos nedű. A hegedűhúrt, összecsomózni bizony bár nem lehet… Élet megy tovább, vonó nélkül vegyünk mély lélegzetet… Vecsés, 2014. április 26. […]

Posted by
Posted in

Bella

Óh, te Drága nagy-mellyes Bella, Fölvinnélek a Parnasszusra! Parnasszus? Mit nekünk! Jobb, ha ölelkezünk. Megdolgozlak. Légy munkám tárgya! Kedves, a modorod igen nyers! Ha szeretsz, légy bár hozzám decens! Remélem csak heccelsz, Mert nekem te kellesz! Ölelj hát, szeress és dédelgess! * Nos, Bella? Megindultas vagyok, A nyomomban is vágyat hagyok. Te itt állsz előttem, […]