Posted by
Posted in

Természet…

Európai stílusú haikuban… Kis medvebocsok Verekszenek. Életet, Így gyakorolják. * Ha esik eső Csak ázzál és hadd essen. Ez élet rendje. * Isten hozott Ősz. Vártam, tudtam, hogy eljössz. Lesz még hideg is. * A tél jéghideg, Ágról a jégcsap lelóg. Messze még a nyár. * A részeg éjben, Árokban henteregnek. Reményt vesztettek. * Ülünk […]

Posted by
Posted in

A lelkem útra kél

Mikor a lelkem útra kél, Elkíséri az esti szél. Mikor a lelkem jót remél, Halkacskán… zúg az esti szél. Szemem az alkonyat tűzébe réved, Oly szép, hogy az esti szél is eltéved. Lelkem azonosul a naplemente fénnyel, És szárnyal… szárnyal, a magasba zúgó széllel. Vecsés, 2012. május 11. – Kustra Ferenc József — pályázatra készült, […]

Posted by
Posted in

Tízmillió évek

A természet tízmillió évek alatt alkotta Mindazt, ami a Földön a nagy életet alkotja. Az ember meg a fő emlős, nem törődik semmivel, Csak pusztítja környezetét és magát jószerivel. Egy élőlény, tíz-húsz millió év alatt alakult, Ember miatt meg száz év alatt sok el,- és kipusztult. Ha, így halad ember, még száz év és megöli […]

Posted by
Posted in

Alagút

Meditálok… Előttem az út… sötét alagút. Fénynek kéne lenni ott a végén, Legalább kicsi, mi mutatja út Járható és kivezet a végén. Budapest, 1997. december 14. – Kustra Ferenc József

Posted by
Posted in

Eszmélve

TANQ –ban elmélkedés… Két kézzel markolom, Kívülről rácsot… szaggatnám… Sír lelkem… csontvázam! Nem akartam én már láncot, Meg nem, elvi szabadságot… Vecsés, 2015. május l. – Kustra Ferenc József – Széles Kinga, azonos c. verse TANQ átirata. A szerző engedélyével.

Posted by
Posted in

Múltba révedés… 2/2.

Versben és európai stílusú haikuban… Egyre többször érzem, ahogy öregszek, milyen romboló az enyészet, Életemben mindig döntenem kellett, elfogadni szélső végletet… Ilyen tudással és, ha, így haladok, meg fogom én érni a véget? * Rossz úton jár az, Aki álomvárban él. Múlt, realitás. * Ódon falak is Omlanak, nem mesélnek… Már nem regélnek. * Megfoghatatlan… […]

Posted by
Posted in

Múltba révedés… 1/2.

Múltunkba révedés, maga a lélek haladék! Mindenkinek más az átka, de van-e menedék? A távolság sűrű ködétől nem hallatszik messze a csengő, Feledés homálya beborítja, eltűnik sok emberöltő. Nekem, ami jutott, egy lecsupaszított szálfa, És még abba is benne van milliónyi szálka. Válaszra várva nézzünk fel arra… kék égre, Révedjünk el eme végtelen messzeségbe Elmerengek, […]

Posted by
Posted in

Óda a régi kutamhoz

Edit Szabó : Óda a régi kutamhoz Itt vagy előttem, kedvesem szépsége gyermekkoromnak, hűsölő lombok alatt innám jéghideg, tiszta vized, csörögve hullt láncod a mélybe, csillogó víztükröt érintve, megmerítve a cinvödrödet emelkedett a felszínre. Inni adtál a szomjazónak lehűtötted a forróságot, tisztaságodnak mélysége az emberi testet éltette szeretlek téged, nem múlnak emlékek, szeretlek, fényét a […]

Posted by
Posted in

Kollektíve pletykálgatunk?

Az élet és a lélek megrontója… A pletyka sötét! Félelem nélkül Zöm hazugságot Szül eredményül. Pletyka, maga a sötétség, A fényvesztettség, Pokolba levonzó, vak mélység * Méregként terjed, Senkit nem kímél, Miért állna meg Már az elsőnél? Legveszélyesebb a lélekméreg felszívódása, Mert az agyat is teljesen körbejárja. * Gúnyos szavakkal Illet, záporoz. Megtévesztéssel, Fájdalmat okoz. […]

Posted by
Posted in

A múló idő… elröppen.

A múlt-élet része is az idő… A múló idő, folyvást tovaröppen, a pillanatban, És én hiába futkosok utána az útszéli fasorban. Aztán merengek a sorsom fölött, igen bánatosan. Fáj! Idő Múlása… Megfékezni? Létezhetetlen. * A fasori lombokban bágyadtan kószál a szél, Olyan a hangja, mintha mammogna… beszél? A fasori lombokban bágyadtan kószál a szél. Fa […]