Ha boldog akarok lenni, mosolygós arccal ébredek. Mikor ágyam kivet, azután minden pillanatban szeretek.   Ha gondtalan akarok lenni, elengedem a félelmeket. S ha napomat így indítom el, egész nap nyugodt leszek.   Ha indulás előtt szélnek eresztem a sírást meg a rossz gondolatokat, és tiszteletet intek kik velem szembe jönnek, szívem tiszta marad.   […]

Rózsa Iván: Bakancslista Mi lehet az élén egy zongorista bakancslistájának? Eljátszani a „Clair de Lune”-t a Dalai lámának? Az én bakancslistám egyik része máris teljesült: Fellegi Ádám lakáskoncertje tegnap is jól sikerült… Budakalász, 2019. november 11., Fellegi Ádám lakáskoncertje után

Edit Szabó : Az idő múlik . Markodból folyik az idő hallgatagon, mint égen a felhő, életed múlásának jele, kérd még ne csorogjon le, adjon időt a mának, tétova gondolatok várnak, újult erővel ébresztenek, tudhatod, van még feladat nem hagyhatod el magadat, feladat oly sokszor akad, telik az idő nagyon gyorsan, nem áll meg, néha […]

Hiányzol, mint ételnek az ízesítő só, mint könyveknek a szépen leírt szó, mint fénylő csillagok a végtelen égnek, mint tarka virágok a zöldellő rétnek, annyira hiányzol.   Hiányzol, mint bánatra az örömhozó jó hír, mint  betegnek az erősítő gyógyír, mint Földnek a Nap, a létet éltető, mint a frissen szívott, finom  levegő, annyira hiányzol.   […]

Kék ég alatt szivárvány ragyog Látva, hogy én mily boldog vagyok, Szép színeit ajándékba adja, Mosolyomat viszonzásul kapja. Örömömben hozzászaladok, Két szélében megkapaszkodok, Íve alá csendben leülök, s Szelíd szerelembe szédülök.     Nyíregyháza, 2019.11.06.  

  Zúgó viharában hangosan beszél, S szemembe szórja homokját a szél. Tenger szélén sodródik a hab, Felhők mögé elbújik a Nap. Sűrű eső testem áztatja, Bánatomat sírva láttatja.            

Lettem a Földön törékeny ember, szövetet húztam a lelkemre fel! Lettem a sorsban tünékeny gyermek, ki nem tart a mától, csak előre megy! Jártam az úton, láttam a végét, mégsem rémiszt, mi ott vár majd rám! Hisz’ fénylő a távol, ringató mámor, nincs mitől félni… az Istenem vár…

Amikor csak csendben fájhat, mert az „Anya, mi a baj?”-t hallani elviselhetetlen. Így csak csendben fájhat, holott ordítanám belülről ki, és rohanva tépném magam a Pokol kapujáig, hol a felköpött vér se látszik, és a mészárszékre kárhozott vágy is csak semmiség!   De csak csendben fájhat. Csak hagyd… Csak hagyd, hogy legalább magamban kiabáljak…

A kétséges kínokon haladtam, rádöbbentem, nincs tovább előre. Már a kitartás sem segít rajta, a kór végérvényesen legyőzte. Ettől már minden össze lett dőlve. “Az élettől kaptam még egy esélyt,” ne maradjak teljesen lelőve. Bár hordozhatja az összes veszélyt, az észérvvel győzött meg egy személy. Sikerrel járt most a próbálkozás, lassan épülgethet az új kedély. […]