Edit Szabó : Fehér templom Zöld pázsiton,lankás dombon kimagaslik fehér templom, harangtornya messzire lát, körül öleli csodás táj. Körbe veszi virágmező, fényes nap süt rá teremtőn, csenevész fák, bokrok között, utak hosszán éred el Őt. Ember keze hozta létre, boldogságot adja néked, betérhetsz Isten házába, áldást kérhetsz családodra. Birodalma csendességnek, nyugalmat kap tested-lelked, fogadd el […]
Kicsi volt és töpörödött. Dauert, körömlakot, nem ismerte. Bőre: ráncos, és száraz, És a teste? Azzal már , nem törődött! Lelkét, a sok éhes száj emésztette, De, becsülettel, mind felnevelte. Gondokkal, járványokkal, Fel vette a harcot, Egyetlen célja volt, A család mindig összetartson. Gyakran, sóvárogva mondta: Szeretnék jövőtökbe látni, vajon Nektek is ennyit kell küzdeni? […]
Jól néznek ki, ezek a sík-virágos területek, Csak a látványt, óh, ha nem szaggatnák a magas hegyek. (Haiku) Színpompás határ, Ám tavaszkor felszántják. Rögök; sírhantok… * Rügyfakadás… mélységes, halotti csendben, Fű sarjadás sercegéssel… nagyon rendben. Szellő fuvallat, S fény ágon rügyet fakaszt. Dér rügyet fagyaszt… * Napnak a kezdő tüze, Telet végképp elűzze… Télben kikelet, […]
Lépteim mögött a lomb összezárt, mint légszomjjal küzdő tüdőlebenyek, és megbolygatta a rejtőző gyász, az egymásba torkolló ösvényeket. A végzet kővázas fészkei mellett, lopódzott, suhant a rászedett idő, a holtak elküldték: már nem ismerlek, az élők nem sejtik, miért szerethető. Megálltam ott, hol a centrum pihent, az öröklét csálé tengelye alatt, egy zaklatott isten aludni […]
tükörvers lassan lefoszlik minden ami szép szürke vakolatként mállik az idő szemed csillogásán a megdöbbenés ha a tükrödből reggel rád tekint ő ha a tükrödből reggel rád tekint ő szemed csillogásán a megdöbbenés szürke vakolatként mállik az idő lassan lefoszlik minden ami szép
hittel élni vagy hited nélkül egyszerűnek tűnik a képlet dogmák szava ha eléd perdül elsöprő lehet a kényszerképzet hinni kell mert most anélkül dúló harc az egész világ hinni a magad erején felül hogy tárt ajtókkal várnak odaát hisz minden ott van legbelül, az út is kanyarog előtted hogy merre indulsz te döntöd el azt […]
És erotikába hajló… Nagy ötletem támadt Gizike, Bújjunk mi egymásba ízibe. Derekát ölelem, Ne legyen félelem. Így kufircoljunk lényegibe. Kegyed, oly’ édes, úgy kívánom, Várok… majd a hasára mászom! Izgalom, izzasztó, A vágy meg támadó… Heves viszont-csókját, úgy vágyom. Nagyságám, térdeljen már ide, Cirógatom hátát ízibe. Csípőjét markolom, Hátát puszilgatom. Testem nem vár, kezdjük sebtibe’. […]
néhanap még beléd mar az érzés hová lett itt az álmodott világ mért szűnt meg az emberi megértés söpört el minden toleranciát hitek ütköznek vallásháborúban mintha a középkor törne elő hatalom pompa nyomor egy bugyorban empátia nélkül lézeng a jövő tiltott listán a tudatos elme irányított gondolat szabad helyes gyűlölet szít újabb gyűlöletre a meghajló […]
szerelmet súg a tavasz lehelete vággyal érkezik újra az ifjúság mert nincs bizony időhöz korhoz kötve hisz csak egy pillanat és nincsen tovább csak a remény az mi még benned él hiszen a kék bolygó oly csodaszép szerelmet érzel s gond elvetél s hozsannát zeng a tavaszi kép gyönyörű virágok kék sárga piros a zöldülő […]
Kávézgattunk, beszélgettünk, limerikben és haikuban… Előttem sasszéz egy nagysága, Kor-osztályom béli, jó márka. Együtt kávézhatnánk, Régmúltról dumálnánk. Kikezdenék vele, csudára. * Szemem rátapadt Követtem, mint kiskutya. Csorgott a nyálam. * Tekintetét magamon érzem, Léptét hallom… tán’ kísér engem…? Nem tágít mögülem, Felkelté figyelmem… Gondolkodám… biz’ megkérdezem… ** Gondolatban koccintok vele, De hogy ismerkedjek meg vele? […]
