Posted by
Posted in

ÁLMATLANSÁG

Lépteim mögött a lomb összezárt, mint légszomjjal küzdő tüdőlebenyek, és megbolygatta a rejtőző gyász, az egymásba torkolló ösvényeket. A végzet kővázas fészkei mellett, lopódzott, suhant a rászedett idő, a holtak elküldték: már nem ismerlek, az élők nem sejtik, miért szerethető. Megálltam ott, hol a centrum pihent, az öröklét csálé tengelye alatt, egy zaklatott isten aludni […]