Karácsonyi emlékeim
Néhány homályos kép dereng elő a múltból, mint amikor a sötét szobát csak az utcai lámpa világítja meg. A részletek nem látszanak tisztán, hol az egyik, hol a másik fele bukkan elő, ahogy a lámpa ingó fénye rávetül. Minden darabnak más a formája, színe. Egésszé sohasem áll össze a kép, de azok a láthatatlan vonalak, amelyeket szétszabdalt az idő, mégis a régmúltba vezetnek, a gyermekkor boldog világát, vagy a későbbi, fájdalmakkal teli éveket vetítik elé. Van, ami eltűnt, de van, ami ugyan halványan, de egy óvatlan pillanatban megjelenik szeme előtt. Újra és újra megpróbálja visszaforgatni az idő kerekét addig, amikor még minden rendben volt, de mindig akadályba ütközik, mint a légy, amint nekiütődik az ablaküvegnek.
Ha átlépünk egy határvonalat, mindenestül átlépjük. Mindaz, amit átélt, talán másképp is történhetett volna. A legfontosabb határvonal a halál. Ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Visszafordíthatatlan. Szeretteink nyomot hagynak lelkünkben, tovább élnek bennünk, de feltámasztani őket már nem tudjuk. Így van ez boldog gyermekkorunkkal is. Amikor Zsuzsi kislány volt, szülei megóvták mindenféle félelmetes dologtól. Ha szomorú volt, megvigasztalták, ha megbetegedett, ápolták, ha fázott, betakarták, ha nem tudott elaludni, meséltek neki, elringatták. Ők már nem élnek, de álmaiban vissza-visszatérnek. A tárgyak, ízek, illatok, hangok rájuk emlékeztetnek.
Látja maga előtt korábbi önmagát, amint kis asztalkájánál ül és kusza vonalakkal ákombákomokkal teríti be az üres papírlapokat. Házat, napot, fát rajzol, édesanya és édesapa kis pálcikaemberként jelenik meg rajtuk. Furcsa betűivel – még csak óvodás, és írni magától tanult meg – alá is írja, az S betű ugyan fordítva kígyózik, de ő nagyon büszke tudományára. Királylányt is rajzol, a meséskönyvében találta, nagyon megtetszett neki csillogó ruhája, hosszú szőke haja. Kiszínezi azzal a kétszínű színes ceruzával, mit nemrég kapott. Az egyik fele kék, azzal a szemét festi ki, a másik piros, azzal a gyönyörű, hosszú ruhát. A haját sárgával satírozza be. Ma is emlékszik arra az élénk piros színre, még az illatát is érzi. Szinte hallja édesanyja dicsérő szavait: „Nagyon ügyes vagy! Nekem rajzoltad?” – Ő ugyan csak úgy rajzolgatott, de szívesen ajándékozza édesanyjának.
A napokban találta meg az egyik fiók mélyén édesanya levelei közt, egy borítékban. Mellette egy tulipán, amit anyák napjára adott, és a mellékelt levélben a fogadalma: „Ezután mindig jó leszek, nem okozok több bánatot neked” – arra Zsuzsi már nem emlékszik, hogy ezt 56 évvel ezelőtt diktálta-e valaki, vagy ő fogadkozott így valami csínye, vagy mulasztása miatt. Eléggé eleven kislány volt, gyakran mászott a fára, piszkította be ünneplő ruháját, vagy elkószált, és nem ért haza időben vacsorára. Előkerült egy Jézuskához írott levele, egy meghívó, benne a műsor, amiben két főszereplő volt, a barátnője és ő. Énekeltek, szavaltak, táncoltak, így szórakoztatták a „népes közönséget”: nagyanyóékat, szüleiket, a szomszéd gyerekeket, Morzsi kutyát és Mirca cicát. Jegyet is árultak, 20 fillérért adták, ott volt az is a fiókban. Eszébe jut, ahogy ők, a „művésznők” hajlongva köszönik a tapsot és a csokrokat.
A következő képen azt látja lelki szemeivel, hogy édesapával szenteste előtt havas utcákon sétálnak – amíg édesanya feldíszíti a karácsonyfát, ne legyenek útban -, és amikor átfázva végre hazaérnek, a jó meleg cserépkályha elé kucorodnak, boltost játszanak. Papírpénzeket készítenek nővérével, Mártival, néhány süteményt a tálról elvesznek, apró darabokra kockázzák fel, ezt adják el szüleiknek. Összeszedik régi játékaikat, apró labdákat, kincset érő kavicsokat zsebeikből, ezt is a pultra teszik, és boldogok, ha ezt jó pénzért megveszik a vevők. Egyszer csak halkan megszólal a kis csengő, ők abbahagyják a játékot és végre bemehetnek a nappaliba, ahol fenyőfa tündököl, rajta csillagszórók, gyertyák, fényes papírba csomagolt almák, diók, papírfigurák, a csúcson aranyszínű csillag, az ágakon színes papírfüzér kanyarog körbe-körbe. – A papírból készített figurák: angyalkák, harangok még ma is megvannak, Zsuzsi örökölte és ezzel díszíti fel a karácsonyfát minden évben. – Eléneklik a Csendes éjt, aztán megnézheti, mit hozott a Jézuska. Aznap sokáig fenn maradhatott, képeskönyvét olvasgatta, amíg el nem álmosodott, és fejecskéje az asztalon koppant. Akkor édesanya ölbe vette, lefektette. Elalvás előtt még látni vélte az ablakon át az angyalt, rózsaszínű szárnyakkal. Később mesélték neki, hogy nem angyal lebbent a sötétben, hanem az utca másik oldalán a gázgyár csillaga piroslott. Akkor éjjel arra ébredt fel, hogy valami émelyítő illat terjeng a szobában. El is felejtette azt a sárga gyümölcsöt, amit a fa alatt látott. Annak volt ilyen illata, de ő ilyet még sohasem érzett.
Gyermekkorában gyakran begyulladt a mandulája, alig tudott nyelni, magas láza lett. Addig érezte csak rosszul magát, amíg a hideg rázta, amikor a hőmérő higanyszála már 39 fok fölé emelkedett, már annyira megváltozott minden, mintha a föld felett repdesne ő is, mint a madarak. Minden gátlásától megszabadulva az addig szorongó kislány vidáman énekelt, már a torka sem fájt annyira. Élvezte, hogy körülveszi őt mindenki, babusgatja, kényezteti, lesik minden kívánságát. Nem értette, miért néz rá szomorúan édesanya, amikor ő ilyen boldog. A lázban égő teste ugyan lucskos volt a borogatástól, amit ötpercenként cseréltek rajta, de ő úgy érezte, sohasem látott, gyönyörű tájakon repül, az erdő madaraival együtt, aztán leszállnak egy tisztásra, ahol összegyűltek a nagyobb vadállatok is, őt hallgatják, mit mesél egy másik világról.
A következő kép, ami elé bukkan, már nem a gyermekkorából való, neki is családja van már. Agyvérzés után a kórházból elhozták nagynénjét, Júliát. Zsuzsi ápolta még három hónapig otthonában. Éjszakánként átkiabált a másik szobából percenként, vizet kért, nem találta a papucsát, vagy kérdezte, hogy hol van, ismeretlen volt számára ez a hely. Ilyenkor hajnalig egy percet sem tudott aludni. Szegény Júlia nagyon vágyott haza, de erre már nem kerülhetett sor, hamar végzett vele a kór. Nappal elaludt a fotelben ülve, szinte végig szunyókálta a napot. Ha felébredt, összefüggéstelenül beszélt, azt sem tudta, hol van, idegenek voltak számára, nem ismerte meg őket. A mosdó helyett a bejárati ajtót nyitotta ki, ezért aztán kulccsal kellett azt bezárni. Zsuzsi és férje dolgoztak, amikor a kisfiát az óvodából hozta haza, felnézett az ablakaira, vajon milyen állapotban találja Júliát. Néha észnél volt, de általában zavartan, érthetetlenül beszélt. Gyakran szidta őt valamilyen kitalált bűnéért, és rá is támadt. A vézna testet a harag ilyenkor hatalmassá, erőssé változtatta, Zsuzsi alig tudta leszerelni. Nem volt senki más, aki ilyen állapotban vállalta volna gondozását, ő pedig nem akarta elfekvőbe vinni. Ezért nap mint nap ilyen gondolatok gyötörték.
Miért történt ez így? A betegségek miért teszik ennyire mássá az embert? Szinte magukból kifordulnak, megváltoznak, más személyiséggé válnak. Nem Júlia az egyetlen, sajnos másokat is megmérgez a kór. Miért nem lehet könnyen és méltósággal, tiszta tudattal innen eltávozni: Miért kell szeretteinknek ennyit szenvedni?
A boldog gyermekkor képei összekeverednek a fájdalmas emlékekkel. Álmában hol mosolyra nyílik a szája, hol csikorgatja fogát. Amikor ráébred, hogy mindez csak álom, összeszedi magát és lesöpri magáról a múlt fájdalmait. Arra gondol, hogy ma új nap születik és annak minden pillanata új örömöket hozhat.
Author: Kühne Katalin
Kühne Katalin az Irodalmi Rádió szépirodalmi életműdíjas szerzője. 2018 elején művészportré rádióműsort készítettünk alkotónkkal, ami itt megtekinthető: Kagylóhéjban c. elektronikus kötete szerkesztőségünk gondozásában jelent meg, s a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán is olvasható: https://mek.oszk.hu/11500/11552/html/index.html