Kiléphet az árnyékból?
Testvérei közül a legfiatalabb Irén volt. Amikor édesanyját tizenkét éves korában elveszítette, a bátyja, Jankó gondoskodott róla és beteg édesapjáról. A nővérei, Paula és Lenke Kistarcsán élték a kitelepítettek nyomorúságos életét gyermekeikkel. Ő akkor még fel sem foghatta, mi történt. Egész életére árnyék vetült, sohasem juthatott a fény közelébe. Jankó mélységes szeretettel vette körül, igyekezett pótolni az anyai érzéseket, ő mégis elégedetlen volt sorsával, úgy érezte, mindenki bántja. Felnőtt korában is mellette voltak szerettei.
Jankó talpraesett, ügyes, huszonhárom éves fiatalemberként mindenben segítette őt, mintha ez lenne az egyetlen feladata az életben. Vágyott ő is saját családra, de erről akkor szó sem lehetett. Megtanult főzni, varrni, meleg családi otthont teremtett és emellett nehéz fizikai munkát végzett, hogy eltarthassa a többieket. Lelkének fájdalmát elnyomta, derűs volt, ezt szüleitől örökölte. Keményen dolgozott, megvonta magától a falatokat, hogy nekik is jusson. Amikor édesapja is eltávozott és a háború elszakította tőle barátait is, a Teremtő más feladatot adott számára, magára maradt. Gondoskodott nővéreiről, taníttatta őket. Szűkös keresetéből hosszú élete során mindig támogatta a lányokat. Irént kis szobájába fogadta, amikor férjhez ment, és megszületett Terka, ő lett a fogadott leánya. Amikor Jankó utolsó napjait töltötte a kórházban, akkor is azzal küzdött, hogyan segíthetne.
Azután úgy, ahogyan élt, szerényen, csendesen ő is megvált e földi világtól. Irénnek és Terkának eszébe sem jutott, hogy itt lenne az ideje annak, hogy visszaadják mindazt a szeretetet, gondoskodást, amit tőle kaptak.
Kinga, az unokahúga és családja fogadta magukhoz Jankót, és vették körül minden szeretetükkel. Irénék csak kihasználták, visszaéltek azzal, hogy rájuk áldozta egész életét. Úgy gondolták, ez így természetes, ez nekik jár. Ismerősök, rokonok támogatták őket, sokszor erejükön felül is, hízelgéssel vették rá barátaikat, hogy utolsó fillérjeiket adják nekik, mert ők tehetetlen, elesett, beteg emberek, nem képesek magukat ellátni. A barátokhoz, közeli és távolabbi rokonokhoz mentek könyörögni, hogy éheznek, segítsenek rajtuk, pedig ez nem volt igaz. A rokonokhoz sokszor váratlanul érkeztek, elvárták, hogy fogadják őket be egy-egy hétre, felborítva ezzel életüket. Természetesen az ellátásukat is nekik kellett állni, amiért utóbb nem köszönetet kaptak, hanem alattomos támadásokat. A rokonok évtizedeken át meg is tették mindezt értük, de amikor ráébredtek, hogy hazugságokkal traktálták őket, szenteskedő viselkedésük mögött gonoszság rejlik, megvonták tőlük bizalmukat, szeretetüket. Így volt ez akkor is, amikor Jankó drága teste még ki sem hűlt, másnap már becsengettek Kingáékhoz, hogy hamarosan ürítsék ki Jankó lakását, mert azt Terka örökli és el kell adniuk. Vigyenek el mindent, amit szeretnének. Tehát még mindig az áldozat, a nyomorban tengődő szerencsétlen szerepét játszották. Kinga megdöbbent, de megtette a szükséges lépéseket. Amikor együtt voltak Jankó lakásában, nem halottjukra emlékeztek, aki felnevelte őket, hanem azt javasolta Irén, húzzanak sorsot, ki mit kér Jankó bútoraiból. Amikor ezen Kinga felháborodott, rátámadtak, hazugságok tömkelegét zúdították rá. Pedig ő ápolta önzetlenül Jankót utolsó éveiben, nála lehelte ki lelkét, ő néhány könyvön kívül – amelyben nagyapja kézírása volt – nem kért semmit. A gyász nehéz pillanataiban nemhogy együttérzést nem tanúsítottak, Jankó iránt, de még csak tiszteletet sem éreztek, pedig ő segítette őket egész életükben. Kingát és unokahúgait Irén kitagadta, mint mondták, azért, mert ők gazdagok, és mégis – a végrendeletnek megfelelően – emlékeket vittek el a lakásból. Kingáék próbálkoztak még, hátha csak egy pillanatnyi zavartság okozta ezt náluk, de nem, éveken át írogatták borzalmas, fenyegető leveleiket. Kinga nem értette Irént, pedig láthatta, tapasztalhatta már korábban igazi természetét, csak nem akarta elhinni, hogy ennyire az ördög szolgája lett.
Terka teáscsészével kezében botladozott konyhájában. A hajnali szürkeség itt is elborított mindent, az ismert tárgyak elveszítették éles kontúrjaikat. A lelkében is homály uralkodott. A valóság távolinak tűnt, már nem észlelte a körülötte lévő világ eseményeit, a múltba merengett. Vizenyős tekintete körbejárt a bútorokon, de nem ismerte fel azokat. Az ablak nyitva volt, a köd szinte szurkálta szemét, szívébe markolt a hideg. Gépies mozdulatokkal végezte napi feladatait, de közben máshol jártak gondolatai. Hosszú, gyötrelmes hónapok vannak mögötte. Súlyos beteg édesanyja mellett virrasztott, leste minden kívánságát, ereje egyre csökkent, de amíg kellett, kitartott, talpon maradt. Most, hogy a Mama elment a csillagok közé, nincs rá szükség. Tegnap távozott e világból. A fájdalom órái ezek, csak belül sír, a szeme száraz. Óriási a vesztesége, de az a tudat, hogy a drága már nem szenved, nem kapkodja a levegőt, megnyugtató. Elpihent örökre. Nem törődik most már mással, csak azzal, hogy ezt valahogy túlélje. De nem tudja, ezután mi lesz a dolga. Nem tartja itt senki, semmi. Minden óra, amit nélküle tölt, értelmét vesztette. Üres a Mama karosszéke, amelyben üldögélt, amikor még jobban érezte magát. Keze végleg megdermedt, nem ölel már soha. Nem hallja többé kedves hangját, meséit, tréfálkozó szavait vagy okos tanácsait, netán zsörtölődéseit. Végleg egyedül maradt, nem nyitja rá már senki az ajtót.
Amikor Terka elveszítette szeretett édesanyját, visszagondolt azokra a napokra, hónapokra, évekre, mikor még voltak körülöttük barátok, rokonok, akiket elmartak maguk mellől. Miért is gyűlölték Kingát és testvéreit? Talán a lelkiismeretük szavát nem hallották meg? Vagy éppen amiatt üldöztek el mindenkit, mert valahol lelkük mélyén mégis tudták, hogy átkaik, amiket másokra szórtak nap, mint nap, egyszer visszaszáll rájuk? Ettől féltek? Azt hitték, ha másokat vádolnak azzal, amit ők tettek, mentesülhetnek a méltó büntetés alól? Háborgó agyukban ilyen gondolatok kavaroghattak?
Terka csak kóvályog a lakásban, régóta nem önmaga. Vajon egyszer kikerülhet a sötétségből, az árnyékból, az ördög karmaiból a fényre? Kinga és testvérei remélik, hogy így lesz. Irén végre nyugodjon békében, Terka is találjon magára és Istenre, aki további életében vigyáz rá és eltévelyedett társaira. Ő nem válogat, mindenkit óv és szeret, még őket is, akik eltávolodtak tőle.
A temetésen megvalósult Kingáék óhaja, mert a szertartás után a jelenlévőktől – így Kingától is, aki annak ellenére, hogy kitagadták, megtisztelte Irént és utolsó útjára elkísérte – Terka bocsánatot kért, ha valamikor megbántott volna valakit. Vele volt a Teremtő, és vele lesz mindig. Terka pedig kilépett a fénybe.
Author: Kühne Katalin
Kühne Katalin az Irodalmi Rádió szépirodalmi életműdíjas szerzője. 2018 elején művészportré rádióműsort készítettünk alkotónkkal, ami itt megtekinthető: Kagylóhéjban c. elektronikus kötete szerkesztőségünk gondozásában jelent meg, s a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán is olvasható: https://mek.oszk.hu/11500/11552/html/index.html