Nagyanyánk idején jó kenyeret ettünk,
naponta egy malomkeréknyi fogyott,
szüleink az asztalhoz nem ültek gonddal,
hogy a családnak jólessen minden falat.
Délutánonként suhanc testvéreim
az erdőből száraz ágakat hoztak,
a kemence mellé rakták rendben,
mert a kenyérsütésnek járt a tisztelet.
Nagyanyánk mindig szombaton sütött,
vasárnapra legyen friss kenyér,
pénteken este megfőzte a krumplit,
annyit, hogy jusson unokáinak is,
a kamrából elővette az érett kovászt,
lisztet szitált, kovászolt,
másnap hajnalban már dagasztotta,
s amikor levált kezéről a kenyértészta
fehér ruha alatt a fateknőben hagyta pihenni,
hogy növekedjen benne az erő.
Míg kelt mindennapi kenyerünk,
az udvaron begyújtott a púpos kemencébe,
lobogott a tűz, a száraz ág gyorsan égett,
s hogy erős legyen a parázs,
közéjük vetett egy-egy vastagabb tűzifát.
Mire a kemence belseje vörösre hevült,
szakajtókba szaggatva a tészta már készen állt,
félrehúzta a parazsat, egyenként lapátra tette,
és bevetette sülni a kenyeret.
Amikor letelt az idő, kinyitotta a kemence ajtaját,
a forró kenyér égett héját fakéssel leverte,
aztán kötényének két szélével fogva egyenként megvizsgálta,
majd tiszta tekenőbe állította egymás mellé
a hét mosolygó arcú életet.
