Lángoló vörösnyakkendő 1956 októberében Makfalván

Lángoló vörösnyakkendő
Makfalván 1956 októberében
 
 
Napok óta senki se lelte helyét, nyugtalan
gondolatok cikáztak a ráncolt homlokok
mögött, kitörni vágyó szavak feszítették
az elnémult hangszálakat. Akkoriban csak
a szoba falára akasztott dobozt hallgatták
a faluban, már akinek volt, de a hírekből
nem lehetett kiszűrni az igazságot. Felelet
nélküli kérdések csüngtek az emberek
feje fölött, lelküket marta a keserű düh.
Mi, tizenhárom évesek, nyomorult létünk
hálójában vergődve, éreztük, inognak a
falak, mit körénk épített az utópia.
 
Azon a reggelen néhányan korán értünk
iskolába, ledobtuk könyves tarisznyánkat,
a kályha köré gyűltünk, vártuk egymástól
az új híreket. Senki se szólt. Sírni lett volna
kedvünk. Páran közülünk könnyeztek is.
Fájt a tévúton botladozó serdülőkorunk,
a homály sűrűsödött körülöttünk, s nem
volt, ki utat mutatna nekünk.
 
Ebbe a tépelődéssel teli csendbe hasított
akkor a vád éles hangja: Lábuknál fogva akasztották fel, másokat lelőttek ártatlanul…
Időnk se maradt megkérdezni kik kiket,
mert nyílt a kályha ajtaja, és osztályunk
éltanulója szemünk láttára lángok közé
dobta nyakából a vörösnyakkendőt.
Mi e vakmerőségtől megbabonázva, néztük,
mint lángol a tűzben a hazugság szimbóluma.
 
Nem követtük tettét, hallgatást se fogadtunk
hangos szóval, de azon az októberi reggelen
felnőttekké váltunk, akik büszkén hordozták
lelkükben ébredő tudatuk titkát.
Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Magány a padon

Edit Szabó : Magány a padon Nem is tudom,hány éve vagyok magas fák alatt egymagamban, régen én is szép fa lehettem, hatalmasra nőve ég alatt.

Teljes bejegyzés »

Köszönet

Nektek, kik nem kérdeztétek honnan jöttem s mi tett olyanná, amilyen ma vagyok. Nektek, kik megadtátok nékem szusszanó létemben a fény-pillanatot. Vesszen, mi múlt, háborgás

Teljes bejegyzés »

Lesz-e még holnap?

  Bíborfekete felhők hada a földet lábával tapossa, hörög az égbolt veszetten, tombol annak pusztító ereje.   Keringő villámok hada cikázik, a pokol kovácsa odacsap

Teljes bejegyzés »

A térkép

    Az arc a múlt térképe, megtapossa az élet lehelete, mint a papírt megrágja az idő foga, s a tinta már nem fog rajta.

Teljes bejegyzés »

A bűn

  Soha nem öltöd újra, nincs az a tű, az a cérna, ami összefércelhetné azt a lyukat, amelynek létrejöttét te akartad.   Elveszítetted az esszenciáját,

Teljes bejegyzés »

A felszín

  Ha minden ember a tenger fenekére látna, s nemcsak a víztükrén megcsillanó tükörképre várna, talán megtanulna a szívével érezni, s az igazságot nem a

Teljes bejegyzés »