Korai alkony

Olimpia nagyszerű lány volt. Tanítói diplomát szerzett, és tanított, de nem csak eszével, lelkével is. Alacsony, vékony termete, okos tekintete sokféle képességét rejtették. Sorra letette fokozati vizsgáit, míg elérte a legmagasabbat, az első fokozatot. Tette mindezt szótlan kitartással, amelyet végtelen szerénységgel ötvözött. Ha barátot akartál? Olimpiánál hűségesebbet nem találtál! Ha segítségre volt szükséged? Ő volt a megtestesült készség! Olvasottsága, műveltsége, bájos humora kellemes társalgó lénnyé varázsolták. Csak akkor vált zárkózottá, és hárította el diszkréten a kényelmetlen kérdéseket, ha férjhezmenetelről kérdezte valaki. Csoda-e, ha a rossz nyelvek azt suttogták: Olimpia válogat! Olimpia nem válogatott. Féltett gonddal védte sebzett lelkét egy újabb szerelmi csalódástól, amelyben a tanítóképző utolsó éveiben volt része. Szülei és testvérei tiszteletben tartották érzéseit, döntéseit, nem faggatták, nem is unszolták a házasság felé. Életét tanulás, tanítás, továbbképzések tették teljessé.
Egy esős őszi napon mégis felröppent a hír, hogy a Molnár lány férjhez megy.
– Kihez? Kihez? Kihez? Kóválygott a kérdés a város fölött, mint egy kerge visszhang. Egy pár nap múlva, bizonytalanul bár, de a felelet is elindult a kérdés nyomába:
– Tanár! Tanár! Tanár!
– Púpos! Púpos! Púpos! – fűzték hozzá nemsokára lefittyedt szájszéllel a hírek hordozói.
– Púpos?! – kapta el a szót egy vijjogó hang. Ezért kár volt negyven évig várni!
– De művelt úriember… – próbált lazítani a hurkon egy másik.
– Na, és kit érdekel?! A púpos az csak púpos!–, eresztette ki fullánkját az előbbi.
A polgári esküvőn tolongtak a kíváncsiskodók. Amikor az ifjúpár megjelent az eskető teremben, a szájtátók csoportján csalódottság hangja hullámzott végig:
– Ügyes ember… Mit számít az a kicsi púp a hátán…! Attól még lehet férfi a talpán! –, kacsintottak össze kaján mosollyal azok, akiknek előre szaladt a fantáziájuk.
Esküvőjük után Olimpia férje házába költözött. Mosott, főzött, takarított, tanított. Hogy házaséletük milyen volt, csak ők tudhatták. Vagy mégsem?
Egyszer újra szárnyra kelt, ki tudja honnan, ki tudja kitől a pletyka:
– Veri ! Veri! Veri az ura…, az ura…!
– Veri az ura?! – kapta szája elé a kezét egy kérdezetlen. Ugye megmondtam! Tudni való volt, hogy ennek a házasságnak nem lesz jó vége!
– Hallgass már, asszony! Mit huhogsz, mint egy vészbagoly? – szólt rá egyik-másikra a férje –, rágjátok szegény asszonykát, mint kutya a csontot!
Eközben Olimpia olvadt, mint a fogyó Hold.
– Mióta köhög? – érdeklődött az akupunktúrás orvos.
– Egy pár hete. Kezeltek, de nem múlt el… Most a hátam miatt jöttem. Nagyon fáj…
– Menjen, kérem, és kezeltesse a köhögését, azután visszajöhet! – utasította az orvos.
Olimpiát beutalták a tüdőkórházba. Nemsokára szájról szájra járt a sötét tudósítás: Rák.
– Rák! Rák! Rák! – Verték vissza a falak, mindenütt, amerre a szörnyű hír keringett.
– Rááák…?! Na, ennek is vége! – jött a halálos ítélet az okoskodók szájából.
**
Abban az évben nehezen érkezett meg a tavasz. Mintha vonakodott volna elhozni a megújulást. Végül aztán csak kivirult a rét, az erdő, a mező. Az embereket hajtotta a jó idő, munkába temetkeztek, megfeledkezve a mások bajáról. Aztán a tavaszra nyár jött, majd beköszöntött az ősz, mely gyümölcsét aratta elődei munkájának…
Olimpia behunyt szemmel feküdt kórházi ágyán. Gyenge volt, mint egy korán hervadó virág.
– Itt az ideje, asszonyom, menjünk, ha szeretné látni a naplementét! – szólította meg ágya mellé lépve a nővér. Tolószékbe segítette, és kivitte az erőtlen asszonyt a kertbe az öreg tölgyfa alá. Ő is melléje ült egy padra, együtt nézték, amint a dombok mögött eltűnik a korai alkonyat gyenge fénye. Mintha az örökkévalóság nyugalma szállt volna akkor a kórház kertjére. Az elmúló nap mélázó csendben várta az éjszakát.
A nővér bevitte betegét a kórterembe, ágyába segítette, s miközben jó éjszakát kívánt neki, még láthatta ellobbanni szeméből az utolsó fénysugarat.
Odakint a holdfényben egy tölgyfa halkan sírdogált.

 

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Réteges emlék
Versek
Barbina Melinda Barbara

Barbina Melinda Barbara: Réteges emlék

Magányosan keringő homályos éjszakák, Rekkenő hőségből melengető félkabát, Sárguló lombtetők, majd az első havazás: Mélázva derengő, múlhatatlan akarás… Képzelt valóságban lovagló ábrándok- A félkabáttal eltűnő

Teljes bejegyzés »
Prózák
Barna Benedek

Kire kell bízni a virágokat?

Volt egyszer régen egy Zerzura nevű városállam, amelyet egy végtelen sivatag közepén zöldellő oázisban építettek fel, hófehér márványból. Ennek a városállamnak a tizenkettedik kormányzója rajongott

Teljes bejegyzés »

Vendike

Vendike. Vendike mosollyal arcán született Ezzel mindenkit megörvendeztetett Azóta sem tűnik el arcáról mosolya Amivel vetekszik csupán huincutsága Mióta először horgászbotot látott Minden nap csak

Teljes bejegyzés »

Bendzsike

Bendzsike Harmadik fiúként született Bendzsike Kicsi lénye beletemetkezett mélyen a szívünkbe. A szeretet sugárzik mosolygós arcáról Elbűvöl mindenkit, s levesz a lábáról Zene hallatára dervis

Teljes bejegyzés »

Falvak-városok

A Budakeszi kisváros közepén felújított ABC áruházban András már mindenkit ismert. A szemüveges pultos nénit, az árufeltöltő copfos fiatalembert, a gyakorlatra érkező tanulókat és a

Teljes bejegyzés »

Petike

Petike Add Uram áldásod Petike unokámra Derék emberré váljon ez szívem vágya Hogy vigye a fáklyát boldogulására Dolgos életének mérhető hasznára Ne terhelje őt tovább

Teljes bejegyzés »