Korai alkony

Olimpia nagyszerű lány volt. Tanítói diplomát szerzett, és tanított, de nem csak eszével, lelkével is. Alacsony, vékony termete, okos tekintete sokféle képességét rejtették. Sorra letette fokozati vizsgáit, míg elérte a legmagasabbat, az első fokozatot. Tette mindezt szótlan kitartással, amelyet végtelen szerénységgel ötvözött. Ha barátot akartál? Olimpiánál hűségesebbet nem találtál! Ha segítségre volt szükséged? Ő volt a megtestesült készség! Olvasottsága, műveltsége, bájos humora kellemes társalgó lénnyé varázsolták. Csak akkor vált zárkózottá, és hárította el diszkréten a kényelmetlen kérdéseket, ha férjhezmenetelről kérdezte valaki. Csoda-e, ha a rossz nyelvek azt suttogták: Olimpia válogat! Olimpia nem válogatott. Féltett gonddal védte sebzett lelkét egy újabb szerelmi csalódástól, amelyben a tanítóképző utolsó éveiben volt része. Szülei és testvérei tiszteletben tartották érzéseit, döntéseit, nem faggatták, nem is unszolták a házasság felé. Életét tanulás, tanítás, továbbképzések tették teljessé.
Egy esős őszi napon mégis felröppent a hír, hogy a Molnár lány férjhez megy.
– Kihez? Kihez? Kihez? Kóválygott a kérdés a város fölött, mint egy kerge visszhang. Egy pár nap múlva, bizonytalanul bár, de a felelet is elindult a kérdés nyomába:
– Tanár! Tanár! Tanár!
– Púpos! Púpos! Púpos! – fűzték hozzá nemsokára lefittyedt szájszéllel a hírek hordozói.
– Púpos?! – kapta el a szót egy vijjogó hang. Ezért kár volt negyven évig várni!
– De művelt úriember… – próbált lazítani a hurkon egy másik.
– Na, és kit érdekel?! A púpos az csak púpos!–, eresztette ki fullánkját az előbbi.
A polgári esküvőn tolongtak a kíváncsiskodók. Amikor az ifjúpár megjelent az eskető teremben, a szájtátók csoportján csalódottság hangja hullámzott végig:
– Ügyes ember… Mit számít az a kicsi púp a hátán…! Attól még lehet férfi a talpán! –, kacsintottak össze kaján mosollyal azok, akiknek előre szaladt a fantáziájuk.
Esküvőjük után Olimpia férje házába költözött. Mosott, főzött, takarított, tanított. Hogy házaséletük milyen volt, csak ők tudhatták. Vagy mégsem?
Egyszer újra szárnyra kelt, ki tudja honnan, ki tudja kitől a pletyka:
– Veri ! Veri! Veri az ura…, az ura…!
– Veri az ura?! – kapta szája elé a kezét egy kérdezetlen. Ugye megmondtam! Tudni való volt, hogy ennek a házasságnak nem lesz jó vége!
– Hallgass már, asszony! Mit huhogsz, mint egy vészbagoly? – szólt rá egyik-másikra a férje –, rágjátok szegény asszonykát, mint kutya a csontot!
Eközben Olimpia olvadt, mint a fogyó Hold.
– Mióta köhög? – érdeklődött az akupunktúrás orvos.
– Egy pár hete. Kezeltek, de nem múlt el… Most a hátam miatt jöttem. Nagyon fáj…
– Menjen, kérem, és kezeltesse a köhögését, azután visszajöhet! – utasította az orvos.
Olimpiát beutalták a tüdőkórházba. Nemsokára szájról szájra járt a sötét tudósítás: Rák.
– Rák! Rák! Rák! – Verték vissza a falak, mindenütt, amerre a szörnyű hír keringett.
– Rááák…?! Na, ennek is vége! – jött a halálos ítélet az okoskodók szájából.
**
Abban az évben nehezen érkezett meg a tavasz. Mintha vonakodott volna elhozni a megújulást. Végül aztán csak kivirult a rét, az erdő, a mező. Az embereket hajtotta a jó idő, munkába temetkeztek, megfeledkezve a mások bajáról. Aztán a tavaszra nyár jött, majd beköszöntött az ősz, mely gyümölcsét aratta elődei munkájának…
Olimpia behunyt szemmel feküdt kórházi ágyán. Gyenge volt, mint egy korán hervadó virág.
– Itt az ideje, asszonyom, menjünk, ha szeretné látni a naplementét! – szólította meg ágya mellé lépve a nővér. Tolószékbe segítette, és kivitte az erőtlen asszonyt a kertbe az öreg tölgyfa alá. Ő is melléje ült egy padra, együtt nézték, amint a dombok mögött eltűnik a korai alkonyat gyenge fénye. Mintha az örökkévalóság nyugalma szállt volna akkor a kórház kertjére. Az elmúló nap mélázó csendben várta az éjszakát.
A nővér bevitte betegét a kórterembe, ágyába segítette, s miközben jó éjszakát kívánt neki, még láthatta ellobbanni szeméből az utolsó fénysugarat.
Odakint a holdfényben egy tölgyfa halkan sírdogált.

 

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Koldus és Király

  A zsúfolt téren harmonikaszó hallatszik. A villamos megállóban egy ládán ül a harmonikás, kopott kabátjának gallérja fázósan felhajtva. Nem kéreget. Nézi ahogy a tenyeréig

Teljes bejegyzés »

VÁNDOR VAGYOK

     VÁNDOR VAGYOK   Vándor vagyok eme Földön, Formázom rám szabott életem, Remélem hogy tartalmasan töltöm, Míg vissza nem hív a Végtelen.   Mert

Teljes bejegyzés »
Prózák
Szabadkainé Ágoston Eszter

Borisz, a hóember

BORISZ, A HÓEMBER Fagyos januári reggel virradt a hófedte, erdőszéli hegyoldalra. A zúzmarás ágakon élesen meredeztek a fagycsókolta, apró tüskék. A tegnapi lábnyomokat rég elfedte

Teljes bejegyzés »

Mennyire…

Mennyire vágyik a lelkem a hóra, Ahogy a szűzi fehérségre, jóra, Mennyire vágyik a lelkem a jégre, Ahogy a sötét éjszaka a fényre, Mennyire vágyik

Teljes bejegyzés »

Feltámadás

Miután egy ismeretlen vírus elpusztította az emberiséget, meghatározhatatlan idő múlva elérkezett a feltámadás napja. A feltámadottak viszont úgy érezték, mintha csak éjjeli álmukból ébrednének. —Mi

Teljes bejegyzés »