Nagymama

Egy kis ház áll a város főutcáján. Körülötte a világ már újkori, megszokott medrében folyik az élet, ifjú házasok mozgalmas napjaitól nyüzsögnek az udvarok, gyerekek születnek, az emberek hordozzák a mindennapok terheit. Nincs megállás, autók jönnek-mennek, dolga után siet mind, ki élő.
A kis ház szinte évszázados, értékes emléket őriz. Egy hosszú élet emlékét, mely fölött mégis oly könnyedén rebben el a tisztelet. Ma újra jártam a kis házban, s úgy éreztem, hogy ott akarom tartani a pillanatot. A tekintély csendjének egyetlen lélegzetvételét hallottam, és néhány percre mozdulatlanságba merevedett a külvilág. „Valaki emlékezik Rá, járjatok hát csendesebben!”- suttogják a fák, a lehullott falevelek, a szürke falak.
Az első gondolatom az volt, milyen más most idejönni. Nincs súly a lelkemen, hogy mi vár majd odabent, könnyű üresség kong a sajgó bűntudat poros polcain. Fájón mosolyodom el. Nem igaz, nem szabad hazudnom magamnak. Tartozom Neked az igazsággal. Azok a felszálló porszemcsék most még jobban csípik a szemem, mint amikor még mentségek sorakoztak rajtuk egymás mellett, amiért nem látogattalak meg. Kimondatlan válasz érkezik az oly sokszor feltett szomorú kérdésre, s valamiképp szégyellem, hogy most már talán te is hallhatod lelkem rezdülését: „Mert én még nem fáradtam bele úgy az életbe, s az érzésbe, mint ahogyan te. Mert én még hiszek a szerelemben, az élet ízében, az idő értékében, a lét szépségében, ahogyan egykor te is hittél.”
Ajtód előtt állok. A fehér keretbe rámázott üvegek másik oldalán mintás sötétítőfüggöny takarja el a benti világot. Titkot rejt ez a függöny, méltóságteljes gyászt, tapintatos fájdalmat. A Te világodat, a múlt foszlányait. Elszorul a torkom, ahogy ujjaim a kilincsre fonódnak. Tavasszal is így léptem be hozzád, pont így, nehéz lélegzettel, halkan. Nem haragudtál már, vagy ha mégis, hát az élettel perlekedtél szakadatlanul, hívtad volna már az ördögöt is, de az csak kacagva kurjantott Feléd: „Engem ugyan ne várj, nekem Te túl jó vagy!” Kései látogatód csak a nyár elején kopogtatott be szíved ablakán, s Te azon nyomban követted Teremtődet békés házába.
Belépek a szobába, ahol hosszú éveket töltöttél, körülötted emberek születtek és haltak meg, de Te mindig ott voltál, változatlan kitartón, kősziklaként. Hideg van, csend és mozdulatlanság. Bevetett ágy, üres gyógyszeres asztal, tiszta ridegség int tiszteletteljes hallgatásra. Itt nem az emberek beszélnek, vagy ha mégis, hát tompán, s halkan teszik. Életed utolsó napjait elfedi lassan a tél, az emlékeit néma szívünk rejtett fiókjai őrzik. S mégis él a szoba, halk mesét duruzsol a szekrény, a polc, a fal. Fényképekről néz vissza rám évszázados életed, egy kemény sors, vasakarat.
Közelebb lépek ágyadhoz, mely mellett üldögéltem, még ha nem is annyit, mint szeretted volna. Könnyek szöknek a szemembe, mert érzem öreg kezed melegét, látom nagymama mosolyodat. Az ágy fölött van egy kép. Egy ifjú párt ábrázol. Sötét a háttér, sötétek a ruháik, csak arcuk emelkedik ki tisztán, világosan, egyszerűen. Ez a kép egy pillanat műve volt, melyben benne van egész életük és sorsuk, mintha abban az egy vakuvillanásban előre látták volna lepergő jövőjük minden jelenetét. A fiatal pár komoly, ártatlan tekintetükbe távoli, baljós sejtelmet lop a háború, a nehézségek. De a férfi átkarolja az asszonyt. Nem látom a sötétség miatt, de érzem, hogy az ő összetartozásuk eleve elrendeltetett. Ez a kép ott lóg a falon, amióta csak vissza tudok emlékezni, s azon tűnődöm, vajon nagyanyám hányszor állhatott meg előtte, hogy erőt gyűjtsön abból a rég volt pillanatból, és érezte-e az ölelő karok erejét sok évvel később is. Most azonban én állok itt, előttük, felnézek rájuk, s elmosolyodom az elém táruló látványtól. Az ablakon át beszűrődő világosságot tükrözi vissza a kép alsó része, s emiatt most fejem sziluettje alkot harmadik szereplőt a pár között. Különös, sokszínű világot hoztatok létre Ti ketten. Sok gyermek és unoka hordoz magában titeket, s bizonyára Ti magatok sem gondoltátok volna, hogy az élet majd ennyi rögöt és kanyart tartogat sorsotok országútján.
Nem ismertem nagyapát. A háború robaja elvitte nagymama mellől a kis házból, s végül minden remény, erőfeszítés és élni akarás ellenére is magára kellett hagynia szeretett hitvesét. Nyolc gyermekükkel állt az asszony férje ravatalánál, s még mélységes gyásza ellenére sem engedte el őket maga mellől, nekik szentelte az életét. Soha nem gondolt más lehetőségre, más kedvesre, mert tudta, hogy életre szóló feladatot kapott a kis csillogó, szomorú szemektől.
Mosolyogva vette tudomásul, amikor elmeséltem neki, hogy tanítónő leszek, s gyakorta mondogatta, hogy ő is ezt a hívatást akarta választani. Teremtője különös módon teljesítette a vágyát, gyermekei tanítónője lett élete végéig. Négy esztendő híján végig élt egy évszázadot, s közben szült fiakat és lányokat, temetett szülőket, testvéreket és gyermeket. Nem maradt már könnye, s ha mégis sírásra húzódott ajka, hát száraz szemeit törölgette remegőn. Vitte a saját sorsát egyik vállán, s mindig felvette a mienket is a másikra. Aggódott, mérgelődött, örült, és közben a gyorsan múló évek rajzoltak ráncokat idős arcára a gondok tollával.
Régóta elvágyott már, s mi nyugodt derűvel marasztaltuk nyugtalan lelkét fáradt testébe. Nagymama! Nyitott szemmel is látom ősz hajadat, fehér homlokodat, élettudó szemeid olykor fáradt, olykor huncut, máskor meg kedves mosolyú csillogását. Szinte elveszel a párnáid közt, dunyhád ölelésében, de gyenge, rekedt hangod az utolsó időkig parancsolt, szemed látott, kezed rendezett. Szeretetet, s tiszteletet kértél, s mi olykor már fásultak voltunk megadni azt. Most látom csak, most érzem, mikor itt hagytad ezt a világot, micsoda összekötő kapocs voltál, s maradtál Te emberek között. Most kísér csak az a letisztult tisztelet, melyet érdemelsz, s mellyel lelkem is meghajol emléked előtt.
Mert ember voltál, harcos asszony, akit még gyengeségében is csak kerülgetett a végzete, legbölcsebb vagy most már mindannyiunk között, mert elébe álltál az isteneknek, megmérettettél, és nem találtattál könnyűnek, s ismered a miértek után következőt.
Mosolyod lelkem mélyén mindentudó biztatás, hogy hazatértél, tán Vele vagy, s lelked továbbszárnyalhat újabb életek felé. Évszázadból egyetlen perc lett, melyen át azt súgod: „Élj, harcolj, s ha eljön az ideje, fogadd el a különöst, és ne törődj bele a mindennapiba!”
Elengedlek hát, menj! Évszázados szemed végtelen nyugalmú titkot árult el nekem az imént. Sokszor kérdezted, miért ily soká? Már sejtem, érzem, tudom. Hogy nyugodtan mehess, amikor már jobban vágysz a fénybe, mint az árnyékvilágba. Hogy lebegő lépteidben ne legyen tétova botlás, ne nézz vissza egyszer sem, mert mindannyian elengedtük kedves lelkedet. Így tűnsz el szemem elől a ragyogásban, drága elődöm… nagymama.

Author: Haupt-Kutas Mónika

Haupt-Kutas Mónika az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten élek a családommal. Jelenleg otthon töltöm a napjaimat a kislányommal, aki tavaly nyáron született. A német nyelv, amelyet hivatásom nagy részében tanítottam, mára már egyben a hobbimmá is vált. Tanító diplomám mellett fordító szakon is végeztem a Miskolci Egyetemen, és szívesen foglalkozom főként irodalmi alkotások magyar nyelvre történő átültetésével. Mivel pedig tudom, hogy a környezetemben élő emberek, ismerősök, rokonok nagy része aktívan jelen van a világhálón szinte nap mint nap, ezért különösen örültem annak a megtiszteltetésnek, amelyet az Irodalmi Rádió honlapján történő megjelenés lehetősége jelent. Az irodalom felnőtté válásom során vált életem részévé, szenvedélyem az olvasás és az írás. Voltak már korai próbálkozásaim is, de akkor még nem tudtam, milyen témát is választhatnék történeteim kibontakoztatására. Egy napon azonban megragadott egy pillanat, és újra megjelent az az ismerős türelmetlen izgalom, amely mindig jelentkezik, amikor a tollam papírt kíván. Egyszer csak elkezdtem figyelni a pillanatokat, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megragadjam őket… a lélek tüzén át. Írásaimat mindazon olvasóknak szánom, akik hajlandók mai rohanó, és gyakran felszínes világunkban időt és egy nyugodt percet áldozni arra, hogy leüljenek egy csendes helyre, és elgondolkozzanak egy-egy történetemen. Bízom benne, hogy hozzám hasonlóan más olvasni szerető emberek is...