A napfény színe

A hatalmas udvar teljesen megtelt emberekkel. Szülők, rokonok, ismerősök ácsorognak mindenhol, a füvön és a betonon nincs egy talpalatnyi hely sem. Különös június tizenötödike remeg a forró aszfalt fölött. A hőség ismeretlen holnapot tol maga előtt, felnőttes sóhajokra kényszeríti a várakozókat.  Változás kezdődik, súlyos, izgalmas változás, amely örökre lezárja a gyermekkort a benti fiatalok számára.

Régóta készülnek rá, de még tartoznak egy utolsó úttal, egy pillantással, egy istenhozzáddal. Sokáig nem jönnek újra el, s amikor itt lesz az ideje, idegennek éreznek majd mindent, ami most ünnepélyes mázzal vonja be a múlt hétköznapjainak otthonosságát. Értük díszes minden, nekik szegélyezi virágfüzér a folyosó padlóját, őket indítja búcsúsétára a régi kisharang.

Éneklik a hagyományt, amelyet az elmúlt hetekben az unalomig ismételgettek, s most mégis elszorul a torkuk a helyzet komolysága miatt. Még jó, hogy a hangszórók is segítenek, mert csúfos lebőgésbe torkollana a menet, amely lassan halad időtlennek tűnő útján. A lányok matrózblúza és fekete szoknyája, a fiúk öltönye tiszteletet parancsoló csöndességet teremt két strófa között, de a hangok máris ismét szárnyra kelnek, hogy betömjék a réseket, melyeken át a múlttá váló jelen illan ki a főbejáraton. Még a takarítónő is kiöltözött ma délutánra a portással együtt, és olyan idegenül, olyan másként bólintanak feléjük, hogy ettől a komolyságtól egészen megilletődik az osztály. Ennek már fele sem tréfa! Készültek ők rá, de ez sokkal ijesztőbb, mint amit a legmerészebb álmaikban láttak. Mert mindegyikük végigment már ezen az úton képzeletben. Volt, aki többször is. Most pedig valósággá vált az utolsó nap, és annak hangulata messze felülmúlja a fantáziát. Az ajtón túl a felnőtt világ vár, a lépteik feltartóztathatatlanul viszik őket a küszöb felé.

 

Nem akarom átlépni! Csak még egy perc! Egy utolsó pillantás hátra! – Péter a rajzterem nyitott ajtajára néz, úgy érzi, ez az egy érzés ma sem csalja meg. Az a kopott tölgyfa ajtó mindig hívogatta, amióta csak betette a lábát ebbe az iskolába. Már akkor is furcsállotta, mit keres egy közgazdasági szakközépiskola szaktantermei között a régi festményekkel és karcolatokkal teleaggatott rajzszoba, de egyszersmind örült is neki, hogy lesz majd hová visszahúzódnia, ha a közgazdaságtan túlságosan megüli a gyomrát. Így is volt négy nehéz éven át. Bármilyen megpróbáltatás, dolgozat vagy vizsga várt rá, a fehér vászon nyugalma, a terem csendje és a színek varázsa mindig átsegítette a nehezén. Úgy érezte, bármivel megbirkózik, csak rajzolhasson, festhessen, maszatolhasson a boltíves ablakkal a háta mögött, amely hűséges cinkosaként engedte napfénybe borítani a színekkel megtelő papír minden milliméterét. Itt senki sem zavarta, a félhomályba burkolózó teremnek nemigen akadt  látogatója. Amikor először benézett ide, az első gondolata az volt, miért kell egy ilyen célra használt szobát az épület legárnyékosabb oldalába helyezni. Egyetlen tantárgy sem igényelt annyi ragyogást, mint a művészet, a tanári kar művésztanárai mégsem voltak képesek elérni, hogy tágasabb teret kapjanak a rajzórák. „Minden osztály nagy létszámú, az a terem pedig a legkisebb az épületben. A művészeti tárgyakból amúgy is olyan kevés van, hogy vétek azért nagyobb termet kiutalni erre a célra.” – hangzott el a kifogás, melyet az igazgató állított áthághatatlan akadályként a kérelmek elé, így nem volt mit tenni.

Pétert ez nem zavarta. Az utolsó éven már nem is volt művészeti órája, így délutánonként nyugodtan mehetett be a csendes szobába, hogy az állványra erősített vászon bűvöletében minden feszültséget és gondot a fehér anyagnak adhasson. Minden érzelmét az ecsetbe gyűjtötte, s a napfény ezer színben jelent meg vászonra álmodott tájain. Nem beszélt róla senkinek, vagy csak szűkszavúan, mert egész környezete mást várt tőle, nemigen értették különös mániáját, ő pedig nem akart magyarázkodni senki előtt, úgysem lett volna értelme.

 

Egyetlen ember volt csupán, aki időről időre kezébe fogta az elkészült műveket, és növekvő izgalommal vizsgálta meg a keze munkáját. Ez az ember, Bozóki tanárnő, viszont pszichológusként olvasott az ecsetvonásokból, a színárnyalatokból, és mindig tudta, mit kell mondania az ifjú művésznek, hogy az továbbhaladhasson a megkezdett úton. Mert hogy különleges tehetséggel akadt dolga, az a Napnál is világosabb volt. Kezdetben még csak felületesen szemlélte a tananyag nyomán kialakuló ügyes munkákat, melyekbe a fiú mindig beleadott egy kicsit önmagából is, valami szokatlant, valami mást. Aztán, ahogy a rajzórák véget értek, helyüket elbitorolták a reáltárgyak és a diákok minden idejét bekebelezte lassan a mindenható közgazdaságtan.

A tanárnő mégis arra lett figyelmes, hogy Péter számára nem ért véget az alkotási vágy tanulmányai előrehaladtával. Rendszeresen találta ott a fiút a vászon előtt, csendesen követte mozdulatait, rövid tanácsokat adott neki, aztán hagyta, hadd merüljön el a saját világában.

Nemrég azonban történhetett valami, ami megváltoztatott mindent. A tanárnő ritkította a látogatásait, és akkor sem kukkantott be az ajtón, ha Péter szándékosan résnyire nyitva hagyta azt jelezve, ő készen áll a következő tanácsra. A második félév elején aztán Bozóki tanárnő behívatta a tanáriba, és egy csendes sarokba ültette az ablak mellé. Látszott rajta, hogy távolságtartó feszültég suhan át az arcán, s nem tudja, hogyan is kezdjen bele kellemetlen mondókájába:

– Péter! Azért hívtalak ide, mert beszélgetnünk kell. Nem könnyű az, amit mondanom kell, de bizonyára meg fogod érteni. – kezdett bele, és közben tőle egészen idegenül, elmélyülten vizsgálgatni kezdte a köztük terpeszkedő dohányzóasztal tartalmát. Hm… Ez nem jellemző a tanárnőre! Rosszat sejtek. Mi történhetett?

– Miről van szó tanárnő? – egyszerűen muszáj volt visszakérdeznie, és muszáj volt ilyen tompán tennie azt.

– Péter! Nagyon sajnálom, de nem lehetséges továbbra is a rajzteremben töltened a délutánjaidat. Az ajtót az igazgató úr kérésére az órák után minden délben kulcsra kellene zárni, és ha egyszer észrevenné, hogy ez nincs így, annak bizonyára komoly következményei lennének. – minden szóval egyre nőtt a zavara. Hazudott, és látta a fiún, hogy ezt ő is észrevette. Nem tudott más ürügyet kitalálni, hogyan tartsa távol Pétert attól, amit az a legjobban szeret, és ugyanakkor feltűnés nélkül képes legyen megfelelni a szülők elvárásainak. Nem először csinálta már ezt. Szinte minden évfolyamon akadt egy diák, akiben nagyobb volt a művészi hajlam, mint a józan gondolatokra való hajlandóság, és ez újra és újra kemény feladat elé állította művészi és pedagógiai elhivatottságát. És mindig ugyanúgy zajlottak ezek a történetek: a diákok bekerültek az intézménybe, a kivételesek örömmel vettek részt a művészeti oktatásban, ő pedig egyengette az útjukat, és hagyta, hogy kiteljesedjen alkotási vágyuk. Aztán jött a végzős évfolyam második félévi vízválasztója. Az a bizonyos. Amikor az álmok és a vágyak a fiókba kerülnek a régi könyvek mellé, és nem lehet őket többé elővenni, mert az igazi élet közgazdászokat, jogászokat és orvosokat követel az alma mátertől, nem pedig álmodozó lelkű, csapongó képzeletű festőket és szobrászokat. Neki pedig mindig meg kell tennie ezt a lépést, mert ezt várják tőle. Volt már vitája ebből, méghozzá elég sok, az igazgató úrral.

 

– Igazgató úr! Nem emlékszem olyasmire, hogy ez szerepelne a munkahelyi kötelességeim között!

– Bozóki Tanárnő, kérem! Ne tegyen úgy, mintha nem értené, amit mondok! A diákjaink nem azért járnak ide, hogy művészek legyenek. Az effajta oktatás csupán kiegészítő része a tantervünknek. – a szónoklat mindig újra és újra ugyanaz.

– Tökéletesen értem, hogy mire gondol. Az azonban nem világos számomra, mit jelent az „effajta” oktatás! – Ó, dehogyisnem. Pontosan érti. Olyan dolgokra gondol a direktor, amiket e józan falak között még kimondani sem lehet, mert még akkora jelentőségük sincsen. Felháborító! Akkor minek csinálják egyáltalán?

– Nem, mégsem hinném, hogy érti. A rajzórák felvétele a tananyagba csupán az egyik része annak a pályázatnak, amelyen minden évben részt veszünk, hogy a tehetségeket támogatni tudjuk. Ezt magának meg kellene értenie, hiszen maga is az a saját területén. – Ez aztán aljas húzás volt! Így támadni, hátulról. Azt hiszi, akkor majd kisebbre veszem az ellenállásomat, ha a hiúságomat kezdi legyezgetni?

– Igazgató úr! Most nem rólam van szó. Azok a diákok, akikről beszélek, kivételes egyéniségek. Sokkal nagyobb valószínűséggel lehetne belőlük jó művész, mint akár átlagos közgazdász. – Minek is beszélek. Rám se néz, a papírjai között keresgél. Mindig ezt csinálja, ha részéről befejezettnek szeretné tekinteni a beszélgetést.

– Tanárnő! Felesleges ez a szócséplés. Úgy látom, ma sem fogunk zöld ágra vergődni egymással, de azért gondolkodjon el azon, amit mondtam! – fellebbezésnek helye nincs, a döntés változatlan: a művészeti oktatásra rázárul az iratos szekrény ajtaja.

 

A tanárnő a gondolataiból felocsúdva néz a fotelben feszengő végzősre. Eddig is sajnálta, sőt olykor még szégyellte is, hogy olyan tehetetlen, de amikor erre a nagyfiúra pillant, mindig valami egészen különös érzés fogja el. Ilyet az ember akkor tapasztal, ha nem átlagos jelenséggel áll szemben. Tényleg muszáj sokadszorra is veszni hagynia? Úgy, ahogy a többit? Úgy, ahogy a hajdani önmagát? Ő is ígéretes lehetőségnek indult tizenévesen. Csakhogy a pénz, a mindent uraló és meghatározó, reményeket nyirbáló, álmokat hamuvá fojtó pénz útját állta a vágyainak. Őrá is úgy nézett akkor a tanára, ahogy most ő néz Péterre. Az évek teltek, de a gond ugyanaz az maradt. A szegénység. Pedig megfogadta, hogy támogatni fogja, ha útjába sodródnak ilyen emberek, ilyen géniuszok. Megesküdött magának, hogy mindent megtesz értük. De azóta is a pénz az úr. Régen szülei tárcájában nem volt belőle soha elég, most az övé ürül ki túlságosan hamar, s ha ellentmond a felettesének, még annyi sem lesz benne, hogy abból éhen halhasson. Mit mondjon most ennek a fiúnak? Valami reménytelit szeretne, valami biztatót. Ehelyett azonban egy asszony szavai ugranak elő az emlékezetéből.

Péter anyja kereste meg félévkor, és meglehetősen súlyos és nyomasztó beszélgetés zajlott le kettejük között. Akkor még azt hitte, hogy néhány méltató szó majd lenyűgözi a szülőket, és támogatják Pétert vágyainak megvalósításában. Milyen naiv volt!

 

– Azért akartam beszélni önnel, kedves asszonyom, mert a fia jelentősebb választás előtt áll, mint hinné. Péter nagyon tehetséges diák, és úgy vettem észre, hogy ez a tehetség a művészet irányába vonzza őt. Beszélgettek már erről? – nehéz volt megfelelő szavakba öntenie mondanivalóját, de úgy érezte, jól alakította az akár kínossá is válható beszédét. Amikor azonban az anyuka arcára pillantott, azon bosszúság és elutasító gondolatok kezdtek kiütközni. Valami mégsem stimmelt.

– Nézze kedves tanárnő! Mi egyszerű emberek vagyunk. Se én, se a férjem nem keresünk sokat, nem élünk nagy lábon. Azért küldtem a fiamat ebbe az iskolába, hogy ő többre vigye, mint mi. – a régi, unalomig ismételt szavak mögött ugyanaz az élet lapult meg, amely minden egyes hasonló alkalommal. Csupán a lemondás nem változott, de az anyuka arca mögött sorra suhantak el az előző évek anyukáinak arcai, akik mind ellenálltak, mentegetőztek, sajnálkoztak, de egyikük sem állt készen arra, hogy együttműködjön, vagy egyszerűen csak elfogadja a számára nem kívánatos helyzetet.

– Természetesen megértem, amit mond. Tisztában vagyok azzal, mi indítja arra a legtöbb szülőt, hogy ide járassa a gyermekét. Csakhogy Péter kivételes tehetség. Meggyőződésem, hogy kiváló művész lehetne belőle, és sokkal boldogabbá is tenné őt, ha az lehetne, minthogy egy irodában üljön. – próbálta a tanárnő mégis bevetni minden eszközét, hogy legalább arra rábírja az asszonyt, hogy elgondolkodjon a dologról.

– Ne is folytassa, tanárnő! Péternek tovább kell tanulnia! Az élet nemcsak álmokból áll, a napi betevőt pedig neki is meg kell majd keresnie, és amikor már családja is lesz, nem vesztegetheti az idejét hiábavaló dolgokra. A festegetés nem hoz sokat a konyhára, ezt magának is tudnia kell, mert ugye máskülönben nem is volna itt. Bocsásson meg, most mennem kell… Ja, igen! És ha már egyszer erről beszélünk, megkérem rá, terelgesse ön is a helyes irányba a fiamat! Ne ringassa hiú ábrándokban! – sarkon fordult, és ott hagyta a leforrázott pedagógust annak érveivel, reményeivel és örök kudarcával együtt. Mit ér már a sajnálat, amit majd kifejez a fiú felé! Talán ereje sem lesz elmondani neki. Máris valami ürügynek álcázott hazugságon töri a fejét, csak hogy ne kelljen szembenéznie a vereségével, amellyel még nagyobb csapást mér Péterre, mert egyetlen bizalmasaként fogja cserbenhagyni őt. Hogy is mondhatná el neki, hogy hiába álmodozik? Hogyan értethetné meg vele ma, hogy sok-sok holnap múlva, amikor majd már túl lesz mindenen, amikor majd már megteheti, újra visszavárja az ecset és az olajos vászon? Ő már tegnap művész akart lenni. Bozóki tanárnő pontosan tudja, milyen érzés az, amikor tűz gyúl a lélekben, és az nem elemészt, hanem alkotás kovácsolódik a lángok között, gyönyörű és egyedülálló mestermű. Nagyot sóhajt. Ezt kell neki elmondani! Majd egyszer…

 

– Tanárnő! Ez azt jelenti, hogy nem mehetek be többet a rajzterembe? – kérdezi Péter lesújtva. Tekintete igazságot keres az álarc mögött, és azt sugallja, hogy ez az utolsó lehetőség az őszinteségre. Ha most megint hazudik, akkor elvész a bizalom, el egy életre.

– Nézd, Péter! Elméletileg nem mehetnél be… – nem lesz képes rá. Nem tud megfelelni tovább. Ez a fiú nem érdemli, hogy hátat fordítson neki. Elméletileg? Miféle ostobaság ez? Csak az időt akarja húzni. Valami megoldást kell találni, ami elfogadható, ami nem tör szét újabb álmokat. – Mondjuk inkább úgy, hogy ritkábban lesz rá lehetőséged. Készülnöd kell az érettségire, alig van hátra odáig két hónap. Amúgy sem lenne rá időd. – még mindig köntörfalaz, tudja jól maga is. Össze kell szednie magát. Egyenesen kell beszélniük, felnőtt ember, képesnek kell lennie rá.

– Tanárnő, valami baj van? Eddig sosem volt probléma a tanulás. Tanárnő is nagyon jól tudja, hogy engem nem hátráltat a festés, hanem sokkal inkább segít. Nem értem, miért mondja mindezt. Azt hittem, legalább tanárnőre számíthatok… – valami nagy gubanc került az élete egyenesnek képzelt fonalára, és úgy tűnik, hogy éppen az az ember kényszeríti megállásra, akitől a legkevésbé várta volna. Nem is sejti, hogy ez a szemrehányás az utolsó csepp a tanárnő lelkiismeretének poharában. Ha valamit nem visel el a pedagógus, hát az az, hogy elveszítse a tiszteletet és a méltóságot.

– Péter! Nem erről van szó. Én szívesen segítek a jövőben is, amiben csak tudok. Pontosan tudom, miféle csodákra vagy képes. Kivételes tehetséged van, és ezt neked is tudnod kell. – eddig a biztatás, amelyből a fiú majd a jövőben is élhet, amire visszaemlékezhet az egyetemi vizsgákra készülve abban a reményben, hogy egyszer, a távoli jövőben ez a néhány mondat emeli újra ujjai közé az ecsetet. – De az élet nem ez. – Ez tényleg az ő szájából hangzott el? – Tudnod kell, hogy a festés nem jövedelmező munkakereset. Sőt a művészet általában nem az. – Száraz, nyomasztó valóság. Na és mi van azokkal a nagy művészekkel, akik híresek lettek, és meggazdagodtak. Mi van, ha Péter is ilyen? Mi van, ha benne is megvan az elhivatottság hozzá? … És mi van, ha nem? Túl nagy a kockázat. Túl kicsi az esély. Még csak fel sem mutathatja előtte a mézesmadzagot. Ez nem igazi jövőkép.

– Tudom, tanárnő. Százszor és százszor eltöprengtem már rajta. Próbáltam nem törődni vele, de mindig rá kellett jönnöm, milyen sokat jelent nekem. Ez az, amit szeretek, és ez az, amit akarok. Miért olyan nehéz ezt megérteni? – a kérdése olyan, mint egy segélykiáltás, amit egyszerűen meg kell hallani, még ha fényévnyi távolságról érkezik is. Ez talán az utolsó esély, hogy a tanárnő azt tegye, amire egykor megesküdött. Sosem lehet tudni, jön-e még egy ilyen géniusz a jövőben. Most lehet sutba vágni a kudarcokat, és kiállni a meggyőződés mellett. Most kell jól felelni.

– Nem, nem nehéz. Megértelek, ezt tudnod kell. A helyzet azért bonyolult, mert édesanyádék nem ezt akarják. Ők nem képesek téged támogatni. Féltik a jövődet, az életedet. Egyfelől persze igazuk is van, ha így éreznek, mert a világ nem a művészetnek kedvez. Másfelől viszont minden csak rajtad áll. Neked kell bizonyítanod, hogy hihetnek benned, hogy nem csak neked fontos, amire képes vagy. – hát kimondta végre. Pontosan azt és úgy, ahogy mindig is szerette volna. Hirtelen megszűnik a mellkasát szorító nyomás, szárnyalni tudna. Ezért a pillanatért lett tanár, ezért volt képes feladni az álmait. Péter sem néz már rá olyan sötéten, mintha hirtelen mind a ketten felemelkedtek volna egy magasabb szintre. A fiú most már bólogat, éber figyelem vette át a csalódott tompaság helyét a szemében.

– Ezt fogom tenni. Segítene, tanárnő? – a feldobott labdát most már magabiztos kézzel kapja el, erre a kérdésre csak egy válasz lehetséges.

– Igen, megpróbálok. Meglátjuk, mit tehetünk. – pillantásuk a dohányzóasztal fölött fog kezet cinkosan.

 

A főbejárat küszöbére lép. Körülötte a búcsú izgalma vibrál, mindenki ideges, feszült arcok próbálják elfogni a ballagók pillantását. Egy-egy kósza virágcsokor még gazdára talál, ha most nem sikerül az ünneplők kezébe adni, már csak a ceremónia végén kerülhet rá sor. Pedig micsoda büszkeség az egy rokonnak, ha az ő drága csokra is ott virít a fiatalok karjában, legalább mindenki láthatja, hogy a végzős diákok nem akármilyen rokonságot mondhatnak magukénak. Péter hozzátartozói is ott vannak valahol a tömegben, de szerencsére már az otthoni találkozásukkor megkapta mindazt, amit ez alatt a néhány óra alatt vinni fog.

Gondolatai tehát egész másfelé kalandoznak. Nem részese az emberek zűrzavarának, a saját világát látja bele minden percbe. Hirtelen az jut eszébe, hogy úgy szorít a cipője, mint ahogy a lelkét szorongatja a bizonytalanság. Hátra van még délután egy nagy beszélgetés, a legnehezebb. Nem is akar most gondolni rá. Két oldalról karolják az osztálytársnői, mindkettő lázasan kutatja a tömeget. Ennek most kimondottan örül, nincs kedve a kínos, semmit mondó mondatokhoz, kényszeredett mosolyhoz, helyette inkább az udvar melletti nyárfákra téved a tekintete. A máskor oly hangosan zúgó óriások most csendesen állnak sorfalat a fiatal diákok sora mögött, szél sem rezzen, mintha még az is érezné az óra jelentőségét. Tavaly még ő is ott állt a sorfalban, távoli fenyegetésnek tűnt csak az utolsó év minden nehézsége és a ballagás is. Akkor még könnyebb szívvel gondolhatott rá, hogy hétfőn mehet a rajzszobába, tervezgetett, a nyárfákban leendő modelljeit látta. Ma azonban vége egy korszaknak, és a következő nap pedig vizsgák sorát lebegteti a fejük fölött.

Kelletlenül hessegeti odébb a nyomasztó gondolatot, de az már csak időlegesen bújik meg hol a függöny mögött, hol a fotel árnyékában. Most a ragyogó Nap vakítja üresre ismeretlen jövőt kutató elméjét, hunyorogva keresi a távoli dombokat a panelházak között. Aztán hirtelen eszébe jut egy régi szokása. Amikor csak lehet, mindig megállapítja a napfény színét. Ha ragyogó fehér, akkor valami különös dolog várja aznap, vagy ő fog valami szokatlant tenni. Ha csendesen vidámkodik a narancssárga fény, akkor mindent megtesz érte, hogy jó napja legyen. Ha viszont felhők takarják el a napsugarakat, akkor a szürkéskék félhomályt óvatosan kell figyelni.

Ma ragyog minden, és ami a különösséget illeti, hát az nagyon is megvan. A búcsú végleges, és ez feszültséggel tölti el. A Nap sem engedi látni a következő percet, mintha az is védeni akarná a rá váró óráktól. Vagy megakadályozni az elkerülhetetlent. Pedig nincs mese, beszélniük kell. Most kell még beszélniük a jövőről, hogy mindnyájan tisztán lássanak. Anyja nagy valószínűséggel nem fog örülni annak, amit hallani fog, és ő sem várja, hogy a nyakába ugrik majd örömében. Olyan alkalom volt már, nem is egy, amikor az asszony reménytől telve színezte rózsaszínre fia jövőjét az ebédlőasztal mellett. Péter nem mert közbeszólni, nem akarta megbontani a békét, inkább egyre növekvő szorongással hallgatta az ábrándokat, és vette tudomásul, ahogy apja bőszen bólogat az elhangzottakkal egyetértésben.

 

Pontosan tudja tehát, mi vár rá, amikor a nagy közös, régóta szervezgetett éttermi vacsorából hazaérve, ahová végül is meghívták a közeli rokonokat is, nagyot szusszanva leülnek a nappali csendjében. A fiú hallgat egy kis ideig, azt fontolgatja, hogyan kezdjen hozzá élete talán legnehezebb beszélgetéséhez. Végül erőt vesz magán. Minden idegszálával érzi, ennél jobb alkalom nem fog már adódni.

– Anya! Apa! Beszélni szeretnék veletek… – kezd bele fojtott hangon, és azon igyekszik, hogy torkából félregördüljön a gombóc, amely szinte megakadályozza az értelmes beszédben.

Édesanyja kérdőn pillant rá csak úgy futólag, lehúzza a cipőjét, aztán módszeresen takarítani kezdi a reggeli vendéglátás maradékát.

– Mi az, fiam? Át kellene öltöznöd! Ma már nem fogsz tanulni? – az asszony szinte oda sem figyelve csörög a tányérokkal az üveges szekrényben, gondolatai messze járhatnak.

– Légy szíves ülj le! Valószínűleg úgy is le fogsz, miután elmondtam, amit szeretnék. – hangjából árnyalatnyi ingerültség csendül ki látva, mennyire nem figyel rá igazán anyja. Nem így akarta mondani, finomabb hangot akart megütni, de úgy látszik, nem fog menni másképp. Nem is baj, mert meglehet, a visszafogott szavak csak még inkább elgyengítik majd a szándékát, így viszont megkapta azt a kezdő lökést, amely átsegíti az első mondaton. Anyja is észreveszi a hirtelen támadt indulatot, meglepődve pillant ritkán mérges gyermekére.

– Jó, leülök. De megkérlek rá, változtass hangnemet, nem vagyok tőled ehhez szokva. Mi a baj? – kérdezi most már maga is feszülten, de azért a kiskanalakat nem teszi le, mintha bármelyik percben újra szándékában állna felugorni, ha olyasmit hall, ami nem a kedvére való.

– Ne haragudj, de fontos, amit mondani szeretnék, ezért kérlek, figyelj rám! Nem akarok tovább közgazdaságtant tanulni. Nem arról van szó, hogy nem megy, csak arról, hogy más valami fontosabb a számomra. – mondja el a fiú egy szuszra. Lopva hol anyjára, hol apjára néz, és amit lát, attól a hideg fut végig a hátán.

Apja leereszti az újságot, melyet addig elmélyülten lapozgatott, anyja hangos csörrenéssel ejti le az asztal szélére a kanalakat, és mindkettőjük hatalmas szemeket meresztve nézi a fiút, mintha most látnák először vagy valami bikkfa nyelven beszélt volna eddig.

– Hogy mit mondtál, fiam? – szólal meg végül apja.

– Ezt nem gondolhatod komolyan, Péter! – tör ki szinte azonnal anyjából is az ellenkezés.

– Miért nem? Mi rossz van abban, ha jobban szeretnék valami mást csinálni? – kérdezi bátorsága maradékát is bevetve, de már most érzi, hogy kettőjük ellen nincs sok esélye.

– Fiam, mégis mi lenne az a más? – apja kezdi összehajtogatni az újságját. Ez nem túl jó jel. Ha teljesen őrá fog összpontosítani, minden meggyőző érvét latba kell majd vetnie, hogy legalább elgondolkoztassa szüleit. Hát nem elég neki az anyja? Mintha csak a gondolataiban olvasna, az asszony előre dől a fotelban, és felvont szemöldökkel fürkészi az arcát.

– Mondd csak, drága kisfiam, rajztanárnődnek egészen véletlenül nincs valami köze ehhez a hirtelen támadt fellángolásodhoz? – pillantásával fia veséjébe próbál látni, azt súgják azok a szemek, hogy az igazmondás elől most nincs menekvés.

– A rajztanárnőmnek? Nem értem, mire gondolsz, anya. – feleli Péter habozva – Csak nem arra, hogy tanácsokat adott nekem a rajzórákon? Azt hiszed, ő befolyásolja a választásomat? És különben is, ez nem hirtelen támadt vágy! Már régóta tudom, hogy igazából mást szeretnék…

– A rajztanárnőd? – apja határozott mozdulattal veszi le a szemüvegét – Elmondanátok, miről van szó?

– Arról drágám, – kezd bele az asszony mindentudó hangon, mint aki a most következő mondatai nyomán egyenesen elvárja a férjétől, hogy az kizárólag az ő oldaláról szemlélje a dolgokat, és aztán persze csakis neki adjon majd igazat – hogy a fiad művész akar lenni. Festőművész! Nem rég megtudtam, hogy Péter számára nem értek véget a rajzórák az iskola első évében. Nem, ő még most is ezzel tölti a délutánjait. Nem közgazdász akar lenni, hanem festő. Érted, már?

– Igaz ez, Péter? Belegondoltál te ebbe komolyan? – kérdezi apja homlokráncoló aggodalommal – Hogy képzeled el a jövődet? Hm? A művészet szép, de azzal nem fogsz sokra menni. Én azt hittem, hogy ennél okosabb vagy!

– Okosabb? – csattan fel az anyja – Eddig én is azt hittem! Most viszont már látom, hogy mennyire tévedtünk vele kapcsolatban! Édes fiam! Nem gondolhatod komolyan ezt az egészet!

– De igen, anya. Komolyan gondolom. Bozóki tanárnő szerint is nagyon tehetséges vagyok. Miért nem tudtok támogatni? Miért kell rögtön úgy kezelni, mintha bolond lennék? – kérdezi Péter elgyötörten. Tudta, hogy nem lesz könnyű, de hogy ennyire nehéz legyen még előhozakodni is vele…

– Hogy nem tudunk támogatni? Hát szerinted eddig mit csináltunk?! Mindent előteremtettünk, amire csak szükséged volt, hogy jó életed legyen!– anyja most már élesebb hangot üt meg a szokottnál – Azért beszélünk veled így, mert gyerekesen viselkedsz! Meggondolatlan vagy. Most a jövődről van szó! Azt nem lehet könnyelműen venni!

– Jól van, jól van. – próbálja csitítgatni a családfő – Indulatokkal nem megyünk semmire. Nyugodjunk meg! Péter, mégis hogyan képzeled el a jövődet? – pillant összehúzott szemmel a fiára – Valóban azt hiszed, hogy meg tudsz majd élni ebből? A legtöbb művész szinte állandóan nélkülöz. Mi lesz, ha te is odajutsz? Miből fogod kifizetni a havi számlákat? Miből fogsz családot alapítani?

– Nézd, apu… Csak azt tudom, hogy szeretnék még többet tanulni a festészetről. Hidd el, jó vagyok benne! És még jobb lehetnék. Én hiszek benne, hogy ez az én hivatásom! Vannak már kész munkáim is. Ha szeretnéd, szívesen megmutatom a képeimet, akkor magad is megítélheted, jogosak-e vágyaim! – fordul apja felé reménykedve a fiú.

– Ide ne hozz nekem egyetlen mázolmányt se! Nem vagyok kíváncsi rájuk! – kiált rá az anyja indulatosan – Hallani sem akarok erről az egészről! Te meg jó lenne, ha nem adnád alá a lovat még jobban! – támad férjének – Még hogy festészet! Hát hová vezet ez?! Ezért taníttattunk?! Hogy aztán a híd alá menj, ha felkopik az állad?! Péter, térj észhez!

– De anya… – látja már, hogy nem jutnak majd dűlőre, kénytelen annyiban hagyni – Miért nem nézitek legalább meg, mire vagyok képes? Az iskolában még kiállításon is szerepeltek a képeim!

– Kiállításon? – mered rá meghökkenve az anyja – És én erről miért nem tudok? Miért titkolózol előttünk? Mondd csak, mit nem tudunk még? Miről hazudtál még nekünk? – egészen belelendül a csatázásba, észre sem veszi, hogy nincs már szükség a kemény szavakra, a fia visszavonult a saját barikádjai mögé.

– Semmiről sem hazudtam. Azért nem mondtam el, mert tudtam, hogy ez lesz a vége. Biztos voltam benne, hogy nem foglak lenyűgözni vele. Jobb lett volna, ha most sem mondom el. Csak azt hittem, hogy talán… szóval hogy… esetleg… büszke leszel rám.

– Péter… Értsd meg végre, én arra lennék igazán büszke, ha rendes ember válna belőled! Ha le akarsz nyűgözni, akkor tanulj, és szerezz jó jegyeket! – enged fel egy kicsit anyja indulata. Jól esik neki, hogy fiának ennyire fontos az ő jó véleménye, de ezt a butaságot mihamarabb ki kell verni a gyerek fejéből!

– Anya… – kezdené még a nagykamasz az utolsó próbálkozását, de anyja ellentmondást nem tűrőn rászól:

– Szót se többet, fiam!

– Péter… – szólal meg végül apja is valamivel halkabban – Azt hiszem, anyádnak igaza van. Tovább kell tanulnod. Hagyd az álmodozást! Eredj, készülj inkább a vizsgákra!

Hát ennyi volt. Ők győztek. Nagyot sóhajt. Á, tulajdonképpen esélye sem volt…!

 

A napfény ragyogva szűrődik be a szobába a szürkéskék sötétítő függönyökkel szegélyezett ablakon. A sugarak pászmái széles csíkot vetnek a padlóra, melyen néhány órája lassan mozgó árnyak játszadoznak csendesen. Két sziluettet ölel körbe élesen a fényözön, egy nagy, szögletes, háromlábú állványt, és egy magas, vékony férfialakot. A férfi ecsetet tartó keze újra és újra az állvány felé nyúl, időnként odahajol a fára erősített vászonhoz, aztán eltávolodik tőle. A másik kezében palettát tart, melyen nagy lendülettel készíti elő a következő mozdulat számára szükséges árnyalatot. Alkot. Elmélyülten vizsgálgatja az alakot, elméje lázasan emlékezik, s emlékeit festi most a készülő műre. Ő már látja a kész festményt, lázasan igyekszik eltalálni színt és formát, nehogy eltűnjön lelki szemei elől a kép. Sokszor előfordul vele, hogy órákat tölt az állvány előtt. A munkából gyakorta siet ide, ebbe a csendes, tágas műterembe, ahol önmaga lehet, ahol érezheti az izzást.

Festőtársa halkan lép be a szobába, a háta mögé lép, szótlanul szemléli a fiatal festő mozdulatait.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezi a fiatalabb leengedve a kezét, és idősebb barátja mellé áll.

– Egész jó, Péter! Elkaptad a hangulatot. Az árnyalatok is rendben vannak. Egy kicsit talán túl sötét az arc. Sötét és merev. Nem gondolod? – feleli a másik elgondolkodva.

– Nem is tudom, ez eddig nem tűnt fel. Lehet, hogy igazad van. – visszalép a vászonhoz, és keményen a portrén lévő alak szemébe néz. – Igen, tényleg túl sötét.

– Végül is érthető. Látszik, hogy a lelkedből festettél. Na, igen. Ha kíváncsi vagy a véleményemre, én azért kicsit finomítanék rajta. – még egy percre félredönti a fejét, aztán az ajtó felé indul – Kérsz egy kávét? Most főztem. – kérdezi mintegy mellékesen, nem akar érzékeny témát feszegetni.

– Az jól esne, kösz! – Péter már újra elmélyülten dolgozik az ecsettel, apró, óvatos mozdulatokat tesz, melyek nyomán világosodik a kép, és az arc érzelemmel telik meg. Csak egy dolgot hagy változatlanul a portré arcán, a szemét. Csak az marad kérlelhetetlen.

 

Lenyugvóban már a Nap, amikor otthagyja a műtermet. A portré készen várja a holnapi szállítást, egyelőre még az állványon szárad, hogy aztán majd a többivel együtt a galériába kerüljön. Komótos léptekkel sétál végig az utcán az akác illatú nyárban, bőrét kellemesen melegítik az aranyló napsugarak a műterem hűvöse után.

Otthon még várja egy kis munka, néhány jelentés és számla, amiket rendeznie kell a következő napokban. Távoli, ismerős fáradtság önti el most, hogy visszatér a lakása hétköznapi tárgyai közé, zuhanyozik, vacsorát melegít, és tiszta ruhát vesz. Evés közben tekintete a nappali falára téved. Keretezett oklevél függ szemmagasságban, mely bizonyítja, hogy lassan másfél éve végzett közgazdászként kitűnő diplomával. A kereteztetést az anyja készíttette egy hónappal a diplomaosztó után, és olyan büszke ünnepélyességgel tette fel nappalija üres falának kellős közepére, mintha csak ajándékba hozta volna, mintha csak neki lenne köszönhető ez az eredmény, és mint bizonyítékát annak, hogy neki volt igaza annak idején, és fiának ezért hálásnak kell lennie. Azt is közölte az őt titkon fejcsóválva hallgató Péterrel, hogy nem az eredeti példányt hozta el neki, mert az már a szülők nappalijába került a régi kép helyére, és hogy az apjának újra kellett ragasztani egy sávot a tapétából, mert a nagy Van Gogh festmény alatt elszíneződött egy darabon. Most sokkal kellemesebb a falra nézni, hiszen büszke önérzettel tehetik az ismerőseik és barátaik előtt, és azok egytől egyig mind meg is csodálják az aranybetűkkel nyomott nemes papírt az üvegezés alatt.

Péternek ekkor támadt az a gondolata, hogy képsorozatot készít, amelyből később akár egy kiállítást is meg lehet majd szervezni. Tartozik ezzel a szüleinek és magának is. Ők rég úgy hiszik, hogy felhagyott úgynevezett bolondériájával, pedig ha tudnák…

Az érettségi után, az utolsó napon még látogatást tett Bozóki tanárnőnél. El akart búcsúzni tőle, és szándékában állt arra kérni, hadd látogasson vissza még egy-két alkalommal a rajzterembe. A tanárnő örült a betoppanó Péternek, hellyel kínálta, és figyelmesen ránézett.

 

– Péter! Beszéltél a szüleiddel? – tette fel szinte azonnal a kényelmetlen kérdést.

– Igen… Igaza volt tanárnőnek. Pontosan úgy reagáltak, ahogy mindketten gondoltuk. Hallani sem akarnak másról a közgazdaságon kívül. – felelte Péter némi habozás után.

– Jól van, legalább megpróbáltad. Az őszinteség nagyon fontos. Egy művésznél lelki válságot is okozhat, ha el kell titkolnia a szenvedélyét. – sóhajtott a tanárnő komoly arccal – Nem lesz könnyű a dolgod. Sokat kell majd dolgoznod.

– Sokat kell majd dolgoznom?Hogy érti ezt tanárnő? – nézett rá csodálkozva a fiú.

– A közgazdaság és a festés nehezen összeegyeztethető. Mindkettő egész embert követel. Arról nem is beszélve, hogy egyszer majd bizonyára saját családod is lesz. – nézett rá puhatolózva a tanárnő, de az óvatosság mellett, mintha egy csipetnyi napsugár is megvillant volna a tekintetében.

– Igen, tudom. Mégsem akarom abbahagyni a festést. Már az életem része. Nélküle nem is lennék boldog. De elég körülményes lesz ide mindig visszajárni Pestről. Fogalmam sincs, milyen gyakran tudom majd megtenni. – felelte Péter vágy és vívódás között hánykolódva.

– Nincs rá szükség, hogy visszajárj ide. Persze ismerve a munkáidat, én egyáltalán nem bánnám, ha lehetőségem lenne figyelemmel kísérni a fejlődésedet. Éppen ezért ígérd meg, hogy meghívsz a kiállításodra, amikor majd híres festő leszel!

Így mondta: „amikor”. Nem kételkedik benne. – gondolta Péter – De hát hogyan?

A tanárnő egyszerre csak lehajolt, és elővett egy hosszú csomagot, meg egy kulcscsomót a táskájából. Péter zavartan pillantott rájuk, amikor letette őket elé.

– Ez itt a tiéd. Az én ballagási ajándékom. Egy kabala és egy esély. Remélem, valóra tudod velük váltani az álmaidat. A kulcsok egy műtermet nyitnak, amelyet egy régi barátom bérel. Amíg meg nem érkezik az első ösztöndíjad, vállalta, hogy ingyen is dolgozhatsz ott. De csak addig. Megígérte, hogy odafigyel rád, és segít neked. Én most ennyit tehetek érted innen. Remélem, élsz majd a lehetőséggel!

Péter megrendülve nézett a tanárnőre, legszívesebben megölelte volna nem csak őt, de az egész világot is. „Ha egy ajtó bezáródik, valahol kinyílik egy ablak…” – Hol is olvasta? Mennyire igaz!

 

A műteremben mára saját sarka van, ahol tájakat, csendéleteket álmodik a vászonra. És portrékat. Azok a legnehezebbek. Különösen ez a legutóbbi. Ez fogadja majd a látogatókat, akik belépnek a galériába. Félt ettől a portrétól, sokat töprengett rajta. Végül nekilátott, és most ott áll készen az állványon, és várja, hogy a fő helyre kerüljön. Igazából nagyon is jellemző, hogy pont ez a portré fog oda kerülni. Azzal a bizonyos ecsettel festette, melyet még Bozóki tanárnő ajándékozott neki az utolsó napon. Remélem, élsz majd a lehetőséggel! – így mondta neki. Nos, élt. Édesanyjának halvány sejtelme sincs róla, hogy kiváló diplomájának hátterében a legnagyobb összegű ösztöndíj megszerzésének törekvése állt. Hogy fizetni tudják a műtermet. Az ő világában a valóság szolgálja az álmokat, és nem fordítva. Ez az ő válasza arra az évekkel ezelőtti álmokat sárba tipró beszélgetésre, amelyet a szüleivel folytatott. A korona az egészen pedig az a kiállítás lesz, ahová őket is meghívta. Még most is megmosolyogja a sors furcsa játékát. Fogalma sem volt róla, hogyan közölje velük, hogy egy galériába kell jönniük, míg ki nem derült, hogy az egyben kávézó is, így az igazságnak csak a felét kellett elárulnia nekik. A bejáratnál fogja őket várni, amelynek üvegajtaján ott lóg már a nagybetűs plakát: HALÁSZ PÉTER FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA

 

A Nap aranysárga fénybe vonja a kirakatokat. Úgy tűnik, szinte még a felhőtlen ég is megfakul a nyárvégi ragyogásban, a kánikula az utolsó napjait járja. Melege van, és ezt még csak fokozza az idegessége. A főbejáratnál áll, egy óra múlva lesz a megnyitó. Ott is beszélnie kell majd, de úgy érzi, semmi az ahhoz képest, ami jó tíz perc múlva vár rá. Szüleit ugyanis korábbra hívta, nem akarta egy tömeg kellős közepén szembesíteni őket a titkával. Hol járhatnak már vajon? Mindjárt ide kell érniük! Mit fog nekik mondani? Mit lehet mondani ilyen helyzetben? Meg kell várnia az első reakciókat.

Kinéz az üvegajtón. Az utcán emberek sietnek végig, hétköznaphoz képest kicsi a forgalom. A sarkon egyszerre ismerős pár fordul be, nézik a kirakatokat, fürkészik az üzletek neveit. Apja hirtelen a galéria táblájára mutat, anyja belékarol, és egyszerre gyorsítják meg a lépteiket. Péter visszahúzódik az egyik paraván mögé. Most jön az a pillanat, amikor még semmi esetre sem láthatják meg. Az idősödő pár megtorpan az ajtó előtt, anyja rámutat a plakátra, apja zakózsebéből halássza elő nagy körülményesen a szemüvegét. Olvasnak. Aztán újra. Közömbös, sietségtől kipirult arcuk szemlátomást változik át. Hitetlenkedés és döbbenet lesz úrrá rajtuk. Aztán vonakodva belépnek az épületbe. Péter csak ekkor lép elő.

– Péter! Fiam! Mit jelentsen ez? – szólal meg először anyja összezavarodva, de a szokásos számonkérő hangot megőrizve.

– Az ajtón az áll, hogy a te kiállításod látható az épületben. – apja még mindig az ajtóban áll, mintha nem merne beljebb menni. Egyik kezével az ajtóra mutat, másik kezében a szemüvegét tartva, kérdőn tárja szét a karját.

– Gyertek beljebb! Nézzetek szét! Kérlek…! – szólal meg Péter eleinte félszegen, aztán egyre határozottabban. A háta mögött lévő másfél év termése ad neki magabiztosságot. Félreáll az útból, és ekkor láthatóvá válik a portré.

Anyja megütközve nézi.

– Úristen! Hát ez… ez én vagyok? – közelebb megy a képhez, férje is követi. Némán nézik a festményt.

– Igen, a te portréd… – válaszol csendesen felnőtt fia.

– Ezt te festetted? Komolyan? Mintha fénykép lenne, olyan valósághű! – tér vissza apja hangja – És akkor ezek szerint a többit is…?

– Igen, a többi is az én munkám. – néz Péter egyenesen apja szemébe.

Az nem szól többet, lassan elindul, körbe a képek között. Új világot fedez fel, a fia világát. Idő kell hozzá, de kezdi érteni…

 

– Fiam! Te tényleg ilyennek látsz engem? – kérdezi halk, fakó hangon anyja.

– Anya… Hogy érted ezt? – egyikük sem néz a másikra, de mindketten egyre gondolnak. Végül az asszony szólal meg.

– Valóban én vagyok, nagyon hasonlít rám. De a szemei… – a hangja alig hallhatóan megremeg – Csakugyan ilyennek látod a szememet? Ilyen ridegnek? Ilyen érzéketlennek?

– Volt idő, hogy ilyennek láttam, de már nem így van. Ha akarod, festek egy másikat, és ha beleegyezel, azt már nem emlékezetből. – lassan anyjára néz. A mindig oly kemény profilon most fájdalom és megbánás szánt végig.

– Azt akarod, hogy álljak hozzá modellt? – viszonozza a pillantást könnyes szemmel az asszony.

– Igen, szeretném. Az a kép egészen más lenne… – válaszol rekedten Péter.

– Hát… meglátjuk. Talán, majd ha hazajössz szabadságra… – óvatos a hangsúly, de a bizalom csírái már ott vannak közöttük.

– Akkor a jövő hónapban… – újra a képet nézik mindketten – Nem akarsz szétnézni egy kicsit? Vannak más típusúak is. Aztán ihatnánk egy kávét… Végül is ez egy kávézó… – pillant oldalról hamiskásan anyjára.

– Milyen igaz…! – válaszol az asszony hasonló hangon.

Péter finoman belékarol, aztán eltűnnek a paravánok erdejében.

Haupt-Kutas Mónika
Author: Haupt-Kutas Mónika

Haupt-Kutas Mónika az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten élek a családommal. Jelenleg otthon töltöm a napjaimat a kislányommal, aki tavaly nyáron született. A német nyelv, amelyet hivatásom nagy részében tanítottam, mára már egyben a hobbimmá is vált. Tanító diplomám mellett fordító szakon is végeztem a Miskolci Egyetemen, és szívesen foglalkozom főként irodalmi alkotások magyar nyelvre történő átültetésével. Mivel pedig tudom, hogy a környezetemben élő emberek, ismerősök, rokonok nagy része aktívan jelen van a világhálón szinte nap mint nap, ezért különösen örültem annak a megtiszteltetésnek, amelyet az Irodalmi Rádió honlapján történő megjelenés lehetősége jelent. Az irodalom felnőtté válásom során vált életem részévé, szenvedélyem az olvasás és az írás. Voltak már korai próbálkozásaim is, de akkor még nem tudtam, milyen témát is választhatnék történeteim kibontakoztatására. Egy napon azonban megragadott egy pillanat, és újra megjelent az az ismerős türelmetlen izgalom, amely mindig jelentkezik, amikor a tollam papírt kíván. Egyszer csak elkezdtem figyelni a pillanatokat, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megragadjam őket… a lélek tüzén át. Írásaimat mindazon olvasóknak szánom, akik hajlandók mai rohanó, és gyakran felszínes világunkban időt és egy nyugodt percet áldozni arra, hogy leüljenek egy csendes helyre, és elgondolkozzanak egy-egy történetemen. Bízom benne, hogy hozzám hasonlóan más olvasni szerető emberek is...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

2 válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

mindhalálig

  a magányosság hasonlatos az elmúláshoz minden azt súgja: reménytelen bár biztos az út a végleges hazáig mégis dacol valamiféle erő a halódó lélekkel az

Teljes bejegyzés »

Hinned kell

Hinned kell­­ „Valaki jár a fák hegyén*”: az életünknek őre ő, nincs nála nagyobb erő. Megfordít sorsot, életet: csak kegyelméből élhetek. Vírussal büntet hitszegőt, hatalmi

Teljes bejegyzés »

November

Edit Szabó : November November,nem szeretlek, holnapjaim elvetted, első nap temetőben, erősen fogom őt meg. . Fejfán mosolygós arca, egykor régit mutatja, itt hagytalak titeket,

Teljes bejegyzés »

Tigris Tamás és Benjámin

Tigris Tamás a dzsungelben Fütyörészve ballagott, Néha széles jókedvében Ordított is egy nagyot.   A felhőtlen boldogsága Egy picikét hibádzott, Belefáradt a magányba, Keresett egy

Teljes bejegyzés »

A káposztalepke csodája

Élt egy fehér pillangócska A virágos szép mezőn, A szivárványt figyelgette, Nézegette ő merőn.   Csodálta a sokféle színt, Közben pedig kesergett, Egyszínű fehérsége miatt

Teljes bejegyzés »