Én hittem nekik. Elhittem minden pillanatot, melyet szemem elé pergettek a tánc bűvöletében. Hittem minden mozdulatot, lépést és gesztust. Mert szót nem szóltak, hangjuk helyett kezük, lábuk és egész testük beszélt, arcukat minden pillanatban a zenébe foglalt történet formálta kifejezővé. Hinni kellett nekik. Hinni akartam nekik. Őszinte volt a könny, melyet ejtettek, valódi a boldogság, ahogy tekintetük visszatükrözte a tánc varázsát. Tudtam, hogy így lesz. Láttam már sokszor ezt a hatalmat. Ha életre kelnek általa, nemcsak a színpad az övék, de észrevétlen hódítanak szemet, szájat, szépre éhes tudatot, s magasba vágyódó lelket is, mely el-elakadó lélegzet súlyos hullámain vágyik a tánc bűvöletébe rebbenni. Könnyed a lépés, mellyel a néma érzés átsuhan a fényen. Ők hordják valamennyit egész lényüket adva a hangoknak, s én egyre jobban érzem, nem találok ismét rá, ha most azonnal nem visznek magukkal. Elhitetik velem, hogy enyém is most e bűvös világ, kedvesen intenek felém, repítenek a zene mélyére, s már többet látok, mint amit mutatnak, mégis kevesebbet, mint látni szeretnék. Itt színleg emberforma csak a táncos, vonásait csillámpor és festék rajzolja mesévé, illúzió vibrál arasznyi helyen, ahol száz tekintet követ szapora lépteket, s itt és most bizony fülembe kacag az élet illanó szépsége.
A táncosok körül fény és hang cikázik a színfalak előtt, villódzó lámpák alatt ritmusra feszülő lábak járnak vad csárdást, és perdülnek szédítő forgásra. Karok erdeje mozdul egyszerre, árad az erő és a mozdulat hatalma. Szólniuk valóban nem kell, felesleges a beszéd, mert szebben él az arc, kecsesebb a mozdulat és szédületesebben jár a láb.
Hívnak valahová, mintha minden lépés egyetlen egyet készítene elő. Ámulva megyek utánuk képzelet kezét fogva, s ő visz magával mosolyogva dobok pergésén, lebbenő szoknyákon és koppanó cipőkön át, míg végül megérkezünk oda, ahol nem kell szólni, sem gondolkodni, csak érezni fontos. Érezni szívvel, szemmel, füllel, és akkor egyszer csak…
Hirtelen kialszanak a fények, sötétség nyel el színpadot, embert, világot, s néma homály lép a harsogó kavalkád helyébe. Várakozással ingerkedő angyal hint kíváncsiságot a szétáradó csend villanásnyi süketségébe, egy szemrebbenés, kettő, és máris ott állnak ők. Hogy kerültek oda? Melyik volt az a szemhunyás, mely előtakarta őket?
Sejtelmes, ritkuló derengésben állnak egymástól messze, a színpad két legtávolabbi végén. Úgy tesznek, mintha gyűlölnék egymást. Azt is mímelik róluk a többiek. Mutogatnak feléjük, összesúgnak körülöttük. Csupán ők ketten mutatnak hátat a másik felé, s mintha még a levegő is, melyet beszívnak, attól tartana, hogy meglátják egymást. Valahogy mégis attól feszül robbanásig a levegő, hogy azok ketten mit tesznek majd következőnek. S eljön a pillanat. A rettegve vágyott, a vágyakkal terhes. Lassanként egymás felé fordulnak. Éles, fehér fény vág az arcukba, de pillantásukat nem a reflektor edzi keménnyé, hanem a másik a látása. Tekintetük gyilkos indulattal csap össze a lámpák kereszttüzében.
Nő és férfi, egyazon érme két oldala. Örök a harcuk a színfalakon túl, versengés és intrika ölelkeznek egymással közöttük. Ha véletlen egymáshoz érnek, úgy rebbennek szét, mint tó tükrén lebegő madarak a dörrenő puskacső parancsára. Figyelem őket, látom egymáshoz intézett gesztusaikat. Ha nem suttognának a hátuk mögött, akkor is nyilvánvalóak lennének egymásnak feszülő érzelmeik, összecsapó indulataik. Szavak nélküli, nehezen fegyelmezett érzések vívnak egymással heves félmozdulatok útján, kemény, gúnyos arcjátékkal vágnak a levegőbe, hogy onnan mély sebet ejtsenek egymás lelkén. Egyik szúr, a másik hárít, győzni nem tudnak soha. Egyformán erősek ők ketten, s erejük, mint két mágnes ugyanazon pólusa, úgy löki őket egymástól elérhetetlen távolba. Mégis küzdenek folyvást, mert nyugalmat itt és most találhatnak csak. Itt, ahol egyszer majd megszólal a zene, s akkor nincs többé nála nagyobb hatalom.
Egyetlen hang. Egyetlen szívdobbanásnyi idő, s tekintetük makacs ellenállása kialudni látszik. Lassú, kérlelhetetlen tangó lép tüzes testetlenségben a pár közé. Merev arcára vörös lángnyelvet fest gyönyörű démona, belenéz a nő és bele a férfi szemébe. A törvény él, neki ellentmondani nem lehet. Gyűlölet fölött ősi győzelmet ül a szenvedély, s mi addig taszított, az most feltartóztathatatlanul vonz. Lélek esik lélek rabjául, öntudatlan az első lépés, melyet tucatnyi követ.
Végül ott állnak egymással szemben, arcukat most a tánc istene rajzolja át. Néma megadásuk bár percekre szól, de az alázat valódi, egész lényük felolvad benne. A férfi keze lassú mozdulatra emelkedik, ujjai a nő derekára fonódnak. Pillantásuk rabláncon vergődő indulat szikráját fojtja hamuvá egyetlen lépéssel, melyet még egymás felé tesznek, aztán már csak a testük beszél, a szem tüze átszellemült pillák rebegése mögé húzódik. Ujjaik isteni hívásra fonódnak össze, férfi vállán a nő arca, nő haján a férfi lélegzete. Itt hát a pillanat, a mágia a zene nyelvén duruzsol. Kik részesei, szolgái már csupán, követik egymást, követik őt. Lépésre lépés a válasz, egybeforr az érintés.
Ebben a táncban nincs véletlen mozdulat, minden a helyén van, s közben csupa megadás és szenvedély a lelkük. Ha megteszik az első lépést, akkor beismernek, elfogadnak. Harcuk győztese rajtuk kívül, s egyszersmind bennük van, a tánc teríti le őket, és hiteti el velük, hogy győzelmet arattak. A néma követelésnek engedelmeskedni kell, a test válik a lélek meztelen tükrévé. Nem rejthetik titkaikat, mert amit eltagadnak, az árulójukká válik. Comb simul combhoz, ujjak siklanak csípő vonalát követve. Férfit követ a nő, és erősebb hódol a szebbiknek. Ruha suhog, ahogy láb lábra fonódik, hajtincs szabadul felhevült arc keretévé, hogy a következő érintés lágy vonalakat simítson a nyomába.
Folyik a dallam, hullámzik a zene, véget érni nem vágyik. Részesei kábult vággyal hódolnak neki. A tangó messze űzi őket egymástól, aztán vad erővel rántja újra össze engedelmes testüket, kemény hang követ csábítót, míg el nem lep mindent a mámor, míg végül szétáradva és összegyűlve lüktet bennük és körülöttük.
Egy utolsó hullámverés, és a csend ismét külön találja őket. A tapsviharban vágy pattog újra fellángoló szembeszegülésen, egész testükkel elfordulnak egymástól, de tekintetük szikrákat csiholva birkózik egymással. Még egy pillanat, melyben a tangó illanó hangjai bíbor füstben kacagnak tova, s az imént törvényt ülő isten diadalmas gúnymosollyal távozik közülük.
Mintha akkor ébrednének, úgy pillantanak körül, győzelem ízű vereségük most még nem fáj, s mire fájhatna, már tudni fogják, hogy nem is kell fájnia. Megtörtént hát újra, választásuk ezúttal sem volt. A tánc szerelmesei ők, érte mindent feláldoztak, és mindig fel is fognak. Gyönyörű az érzés, mely közben elfogja lelküket, szent a lépteiket vezető szenvedély. Ilyenkor szárnyalhatnak, megszűnik az őket bámuló valóság, a zene feloldja béklyóikat, és elvarázsolja szellemüket. Akkor, ott értik egymást, és értelmet nyer minden zavaros pillanat. Amit játszanak, az igazi érzelemnek tűnik e percben. Igazi délibáb fonódik köréjük, szívük mélyét csupaszítja áttetszővé minden hang, mely vezeti őket. Követni a zenét, csak ennyit akarnak.
Kigyúlnak a fények, búcsúzik a varázs. Tapssal tartanám vissza az elmúlt perceket, de újra messze állnak már egymástól ők ketten, vége az illúziónak. Mégis oda vágyom közéjük, mert arcuk még fénylő ringatózás, melyben a tánc int jóéjszakát a hódolóinak. Vajon tudják, hogy nyomot hagyott rajtuk? Hát persze. Hisz számukra ez az élet. Szenvedélyük percei.
Author: Haupt-Kutas Mónika
Haupt-Kutas Mónika az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten élek a családommal. Jelenleg otthon töltöm a napjaimat a kislányommal, aki tavaly nyáron született. A német nyelv, amelyet hivatásom nagy részében tanítottam, mára már egyben a hobbimmá is vált. Tanító diplomám mellett fordító szakon is végeztem a Miskolci Egyetemen, és szívesen foglalkozom főként irodalmi alkotások magyar nyelvre történő átültetésével. Mivel pedig tudom, hogy a környezetemben élő emberek, ismerősök, rokonok nagy része aktívan jelen van a világhálón szinte nap mint nap, ezért különösen örültem annak a megtiszteltetésnek, amelyet az Irodalmi Rádió honlapján történő megjelenés lehetősége jelent. Az irodalom felnőtté válásom során vált életem részévé, szenvedélyem az olvasás és az írás. Voltak már korai próbálkozásaim is, de akkor még nem tudtam, milyen témát is választhatnék történeteim kibontakoztatására. Egy napon azonban megragadott egy pillanat, és újra megjelent az az ismerős türelmetlen izgalom, amely mindig jelentkezik, amikor a tollam papírt kíván. Egyszer csak elkezdtem figyelni a pillanatokat, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megragadjam őket… a lélek tüzén át. Írásaimat mindazon olvasóknak szánom, akik hajlandók mai rohanó, és gyakran felszínes világunkban időt és egy nyugodt percet áldozni arra, hogy leüljenek egy csendes helyre, és elgondolkozzanak egy-egy történetemen. Bízom benne, hogy hozzám hasonlóan más olvasni szerető emberek is...
