„Nevetnek! Már megint nevetnek!” A pad mellett áll, ideges markolással szorítja a kemény deszkát. Keze a fában, szeme a terem fehér falában, füle a pusmogó kuncogás mögött rejtőző jótékony csendben, lelke a kétségbeesésben keresne kapaszkodót. Jól tudja, támaszt nem talál sem a többiek sürgető, cinkos és ostobán vihogó soraiban, sem a tanár türelmetlen, homlokráncoló üvegtekintetében. Gyűlöl most minden percet. Ha volt is válasza az elhangzott kérdésre, a megbénult pillanatok tovasikló képkockáit a kudarcot jósló görcsös akarás sodorja egyre távolabb kérlelhetetlenül. Fejében gondolatok cikáznak röppenve, a lecke minden mondata kristálytiszta élességgel bontakozik ki lelki szemei előtt, de nyelvét a gátlások félelme tartja görcsös ölelésben. „Nem fog menni! Most nem. Így nem. Pedig tudom!” Eliramlik a gondolat, s vele együtt a csalóka remény ezredszer is ködé válik vágyainak messzeségében.
A tanár leülteti, már egyest sem ír be, csak megadóan leinti: – Majd írásban!
„Írásban! Na persze!” Ez a legegyszerűbb mindenki számára. De ki is az a mindenki? A tanár, akinek szemei felszínesen siklanak végig a felmérés telekörmölt sorain? A társai, akik sóhajtva veszik tudomásul, hogy megint nem tanult, hogy miatta hamarabb kerül terítékre a következő felelő, hogy nem képes egyetlen épkézláb mondat megfogalmazására sem? Pedig ha tudnák! Képzeletben vagy százszor lejátszotta már a tökéletes felelést, folyékonyan és magabiztosan jöttek ajkára a megfelelő szavak. Diadalmaskodó lelke ilyenkor gyönyörű, cifra körmondatok szárnyán hirdette a biztos tudás szépségét. Látta, ahogy írás közben megáll a toll a tanár kezében, és hallotta, hogyan hallgat el a gúny, megvetés és szánalom piszmogása a hallgatóság körében az ámulat és elismerés oltára előtt.
Amikor azonban odakerül a sor, az alattomos szorongás a lehető legrosszabb pillanatban mégis bekúszik zsigereibe, romba döntve álmokat, vágyakat, terveket. Most mégis erősebben érezi, hogy szabadulni akar, kiabálva rázza le magáról a bénultság dermesztő, némaságot parancsoló ólomláncait.
– É-é-én, ta-ta-ta-tanultam! So-so-so-sokat gya-gya-gyakoro-oltam!
A többiek csodálkozva meresztik rá szemüket. Nem tudják, felháborodjanak-e elmezavaros kirohanásán, vagy nevessenek fel immár hangosan.
Ám még mielőtt megtudhatta volna a tanár véleményét az ő hebegésének igazságába vetett hitéről, egyszerre homályba veszett az osztályterem, elsötétül a kép, és ő felébredt.
Nyomorultul érezte magát azon a reggelen, de a nyomasztó érzést szinte azon nyomban harag, majd fellángoló elszántság tüze égette hamuvá. „Meg kell tennem… és meg is fogom! Elég volt a kényszerű csendből, önként vállalt száműzetésből, beletörődő hallgatásból!”
Hónapok óta dédelgetett egy tervet, éjszakákon át edzette botladozó nyelvét, és remegő ajkát, mert felfedezte, hogy van egy másik világ, melyben önmaga lehet, ahol kiengedheti a lázas, kitörésre vágyó, szabad szellemét a csendbe zárt palackból. Most is, mint az elmúlt hét hónap során annyiszor, lement az alagsorban berendezett kis szobába, bekapcsolta a jólesően ismerős dallamokat, jócskán felvette a hangerőt, és gyakorolni kezdett.
A felvételi vizsgát délelőtt tíz órára írták ki, de ő már jó előre elkészült mindennel, így most a várost járta. Sötét öltönyében és fehér ingében üdítően elegáns színfoltot nyújtott a hétköznapi tömegben, amely izgalommal töltötte el, és csak azért imádkozott, nehogy megszólítsa valaki, vagy beszédbe akarjon vele elegyedni, mert attól megtörhetne e különleges nap varázsának összhangja. Rettenetesen ideges volt. Látni vélte maga előtt a felvételi bizottság tagjainak szigorú ábrázatát, miközben a jelöltek teljesítményéről alkotott tömör és könyörtelen ítéletüket a fehér papírokra rótták. Azt írták, a felvételi nyitott, bárki megtekintheti. „Ó, ugyan már! Ki lenne kíváncsi az ilyesmire? – gondolta magában. Ennek ellenére az izgalom bizsergető hulláma járta át a testét, torkába áruló gombóc próbálta befészkelni magát, ő pedig erőlködve nyelt egyet, hogy elnyomja a kellemetlen érzést.
Az iskola bejáratánál enyhén remegő kézzel simította végig a zakója zsebét, hogy a mélyében lapuló, megnyugtatóan sima kazetta érintésétől nyerjen röpke fellélegzést. Belépett a sötét előtérbe, szeme csak lassanként szokott hozzá a benti lámpák gyér fényéhez. Innen-onnan hol szárnyaló, hol dobogó, hol lassú, vagy éppen éles zeneszó szűrődött ki, amint elhaladt a termek mellett, s mind egyetlen nagy kavalkádként suhant el tudata határán. Tekintetének célpontja egy bizonyos ajtó látványára szűkült össze, egy nagy, fekete bőrrel borított kétszárnyú monstrum előtt állt meg. Lenyomta a kilincset, és szinte azt várta, hogy a hatalmas, nehéz tölgyfa ajtó könnyedén legyőzi majd belépési szándékát, és zárva marad előtte. Csakhogy az majdhogynem magától tárult fel nesztelen suhanással egyetlen apró nyomásra. Bent reflektorok világították meg a hatalmas, üres színpadot, a nézőtéren legalább száz ember jelenlétét feltételező, tengerhez hasonlatos morajlás tette szinte elképzelhetetlenné, hogy a következő percekben valóban meghallgatások sorozata veszi majd kezdetét.
Egy szervező elkérte tőle a kazettát. Ámulatba esve, szinte akaratán kívül vitték lábai előre, hogy megkeresse a helyét az első sorok között. „Mit keresek én itt? Ez az egész csak egy újabb ostoba álom! Most még visszafordulhatok!” – szólalt meg benne a félsz, s lassan ingatva fejét saját, hirtelenjében képtelennek tűnő álmán, ajka torz, hitetlenkedő mosolyra húzódott. Szorongva nézett szét maga körül, miközben izzadt tenyere vászonzsebkendője puha, száraz redőiben keresett menedéket. Már éppen fel akart állni, amikor itt-ott gyér taps csattant, s nyomában belépett az öttagú, férfiakból és nőkből álló felvételi bizottság. A hangszórókból kellemes női hang szólította fel a közönséget, hogy csendesedjen el, és lehetőleg senki se zavarja ki-bejárkálással a felvételi folyamatát. „Remek! Most már nincs visszaút!”
Feszengve ült a bordó bársonnyal bevont széken arra várva, hogy szólítsák. Végül egy órányi, izgatott előadásokat, időnként kínos ítéleteket és lassan unottá váló tapsolást követően meghallotta a saját nevét. A színpadra hívták. Az odavezető út pokoli volt, mert tudta, hogy a végén néhány kemény és fájdalmas pillanat várja, csak azután merülhet el álmai tengerében, s ringathat benne másokat is csodákat tárva fel előttük.
– Hogy hívják? Mutatkozzon be! – a bizottság elnöke fel sem nézett a papírjaiból.
– Na-na-na-nagy Já-já-já-jános va-va-va-vagyok. – mondta kínlódva. Az ismerősen nehéz beszéd gonosz mosollyal csúsztatta teste köré a gyűlöletes bénultságláncokat.
Az elnök kifejezéstelen arcán érzések egész sora szántott végig. Döbbent szemei fölött szánalom húzta magasra szemöldökei egyenes vonalát, míg szája gúnyos félvigyorba kezdett görbülni, melyet csak a teljes felismerést követő elnéző megértés állított meg. A hallgatóság felbolydult méhkasként mozdult meg egy emberként, nem hittek a szemüknek, sem a fülüknek. Tréfát sejtettek az egyszerű szavak mögött, nyakukat nyújtogatva lesték az esztelen csodabogarat.
– Mondja, mit akar itt fiatalember?
– Én-én-én-énekelni sze-sze-sze-szeretnék.
Az elképedés a bizottság ajkára konzerválta a megütközés álarcát. A közönség újult erővel morajlott fel, a felháborodott, gúnyos hangfoszlányok között kuncogás és nevetés félreismerhetetlen hangjai röppentek a magasba.
– Nos, egye fene! Tegyen egy próbát!
Lassan odasétált a mikrofonhoz, és elhelyezkedett mögötte. Utolsó pillantást vetett a bizottságra, a közönségre, s velük együtt arra a világra, melyet most elhagyni tervezett. A némaság e végső pillanataival búcsúzott a lélek gyötrelmeitől, s a világ szánakozó közönyétől, mert most már biztosan tudta, bárhogyan is reagáljanak, ő a következő néhány percben e sötéten fénylő padlón hagyja majd súlyos terhét, és bebizonyítja az előítéletek mélyén rejlő csalfaságot.
Egyszerre megszólalt a zene, s a hangszórókon át ismerősen kedves dallamok töltötték meg a termet. Lehunyta a szemét, s érezte, ahogy teste lassan felenged a pilleszárnyakon érkező muzsikaszó érintésétől, tudata kiürül, lelke repesni kezd. A zene foszlányai édes tündérlebbenéssel simogatták végig a fülét, eltöltötték elméjét, majd megbizsergették addig görcsös szavakat formáló nyelvét, s onnan a zene és dal lágyan ívelő hullámzásával gyönyörű csodát varázsolt a lámpák fénykörébe. Szállt a hang, s a hangokba zárva szabad lélek, tiszta szellem talált utat az unottság homályát elűző ragyogás felé.
Aztán a zene lassan elhalkult, s vele elcsendesedett a fejbekólintott világ is. A hallgatás ezúttal nem az ő torkából származott, de visszhangra lelt a tudatában. Hát ennyi. Felszabadult, a régóta dédelgetett álom valóra vált. Egy pillanat, kettő, három…
Hirtelen tapsvihar tört ki, ováció harsant, a szemekben könny csillant, hitetlenkedő nevetés hangzott fel, s a bizottság tagjai bólogatva csapták össze tollaikat elejtő kezüket. Az elnök arcán egyetlen érzelem maradt: az elismerés. Minden mást lemosott az elmúlt percek varázsa.
– János! Maga egy hangokba zárt bravúr! Isten hozta!
Néhány perccel később boldogan és fáradtan lépett ki a bejáraton, kezében egy vaskos mappát tartott. Az iskola címerével ellátott fekete műanyagtok kérvényeket, adatlapokat, és tájékoztatót rejtett. A mappa tetején egy igazolás feküdt a bizottság tagjainak aláírásával, s minden aláírás után egy szóval: ALKALMAS. Az öt, cirkalmas betűvel írt szóra lelke mélyén felszabadult kacaj felelt.
Author: Haupt-Kutas Mónika
Haupt-Kutas Mónika az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten élek a családommal. Jelenleg otthon töltöm a napjaimat a kislányommal, aki tavaly nyáron született. A német nyelv, amelyet hivatásom nagy részében tanítottam, mára már egyben a hobbimmá is vált. Tanító diplomám mellett fordító szakon is végeztem a Miskolci Egyetemen, és szívesen foglalkozom főként irodalmi alkotások magyar nyelvre történő átültetésével. Mivel pedig tudom, hogy a környezetemben élő emberek, ismerősök, rokonok nagy része aktívan jelen van a világhálón szinte nap mint nap, ezért különösen örültem annak a megtiszteltetésnek, amelyet az Irodalmi Rádió honlapján történő megjelenés lehetősége jelent. Az irodalom felnőtté válásom során vált életem részévé, szenvedélyem az olvasás és az írás. Voltak már korai próbálkozásaim is, de akkor még nem tudtam, milyen témát is választhatnék történeteim kibontakoztatására. Egy napon azonban megragadott egy pillanat, és újra megjelent az az ismerős türelmetlen izgalom, amely mindig jelentkezik, amikor a tollam papírt kíván. Egyszer csak elkezdtem figyelni a pillanatokat, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megragadjam őket… a lélek tüzén át. Írásaimat mindazon olvasóknak szánom, akik hajlandók mai rohanó, és gyakran felszínes világunkban időt és egy nyugodt percet áldozni arra, hogy leüljenek egy csendes helyre, és elgondolkozzanak egy-egy történetemen. Bízom benne, hogy hozzám hasonlóan más olvasni szerető emberek is...
