Dolce Vita

„A szív zenéje…” Mindig szerettem volna megtudni, mit értett nagyanyám ezen a különös szólamon, melyet sokszor hangoztatott, ha valami szokatlan és szép dolog történt az életében. Különleges ember volt ő, egyedülálló a maga nemében. Még kilencvenévesen is tudott figyelni a körülötte levőkre, meglátta a gyönyörűséget a hétköznapokban, és mindig szolgált nekünk valami váratlan meglepetéssel.

Ha kimondta ezt a néhány szót, mindannyian tudtuk, hogy bölcs megértéssel viseltetik a dolgaink iránt. Olyan volt ez, mint amikor fülledt délelőttökön már előre sejtjük, hogy délután eső lesz, vagy amikor apám arckifejezéséből már akkor tudta, mi lesz a következő mondata, amikor az még meg sem szólalt.

Amikor megkérdeztem tőle, miért mondja ezt mindig, csak megvonta a vállát, és azt felelte:

– Miért mondjuk, hogy esni fog, amikor még felhőt sem látunk az égen? Csak úgy, érezzük. Van, amit csak úgy egyszerűen érzünk, kincsem!

Nagy komolyan bólogattam akkor erre a magyarázatra, de igazából csak jóval később értettem meg igazán a jelentését, amikor az én életem is elért azokhoz az útjelzőkhöz, melyek tövében ennek a mondatnak sokatmondó mögöttes értelme kerekedik. „A szív zenéje” sokszor megszólalt bennem is, és remélem, sosem történik majd velem semmi, amitől véletlenül elhallgatna.

Nagyanyám néhány hónapja távozott el közülünk, és anyám engem kért meg rá, hogy rendezzem az iratait. Először tiltakozni akartam, úgy éreztem, nem az én dolgom lenne ez, de anyám ragaszkodott hozzá mondván, neki éppen elég az a sok tennivaló, amely a ruhák és bútorok sorsának intézésével a nyakába szakadt. Különben meg nagyanyám meglehetősen szentimentális alkat volt, ő nem ilyen, nincs is türelme hozzá, inkább való nekem az a sok levél, amely az irathalmaz legnagyobb részét alkotja.

Ekkor jött meg igazából a kedvem az egészhez. Ugyanis a levélkupac, amelyről anyám beszélt, s melynek elolvasásától olyannyira berzenkedett nem más volt, mint nagyanyám és nagyapám éveken át folytatott levelezése. Furcsa szokásuk volt ez, melyet sosem törtek meg, s amely nem csak a szép pillanatokat örökítette meg számukra, de átsegítette őket házasságuk válságos időszakain is. Ez a levélváltás akkor kezdődött, amikor nagyapám a háborúba indult, s később is hű szövetségesük maradt, amikor már csupán egy szoba választotta el őket egymástól.

Afelől kétségem sem volt, hogy kapcsolatuk szereteten és tiszteleten alapult. Pedig mindketten temperamentumos egyéniségek voltak. Azt azonban hamar felismerték, hogy ha egymást választják, akkor a viták elkerülhetetlenek lesznek időről időre. Kitalálták, hogy a levélpapír lesz az ő szócsövük az ilyen helyzetekben, hisz kiírhatnak magukból mindent, ám mivel a tinta nem szól vissza, elkerülik a veszekedést, s mire odajutnak, hogy beszéljenek a gondokról, már mindketten lehiggadnak, és végiggondolják a másik érveit.

Amikor nagyanyám ezt igen logikus és higgadt módon elmesélte nekem, csak az jutott eszembe, hogy én nem tudnék annyit írni. Viszont amint egyszer kipróbáltam a dolgot a férjemmel, rájöttünk, mennyire fontos mentőöv lehet ez a mi életünkben is.

Kíváncsi voltam tehát, miféle megoldást jelentett a hol kisebb üzenetek, hol meg többoldalas levelek írása nagyszüleim életében, és így utólag azt kell mondanom, hogy sejtéseimet messze felülmúlta az, ami egy szombat délutánon végül is a kezembe került.

Emlékszem, eleinte csak álltam a kedélyes kis szoba közepén, amelynek illata és berendezése olyannyira emlékeztetett lakóira, hogy szinte azt vártam, az öregek bármelyik pillanatban beléphetnek az ajtón. A valóságba csupán az az egy igen feltűnő tény húzott vissza, hogy aznap súlyos, süket csend fogadott, ez pedig egyáltalán nem volt jellemző erre a lakásra, amikor még benne éltek. És a rend. Az a végérvényes steril tisztaság, amely anyám keze nyomát sejttette a dohányzó asztalon, a polcokon és a fotelok karfáin is. Nagyanyám sosem tartott ilyen teljes körű takarítást, valami mindig ott maradt valahol, és bár ez néha talán valakinek szemet szúrt, mégis ettől lett benne élet, ettől vált otthonossá. A polcon heverő könyv a több száz egymás mellé sorakoztatott álló mellett, vagy a dohányzó asztalra levetett karóra és újság, esetenként pedig a fotel karfájára terített rojtos vállkendő, mind-mind együttesen alkotta nagyanyám megtervezett lakályos rendetlenségét. Ha eljöttem hozzájuk, érdekes módon valahogy megnyugtatóan hatott rám ez a néhány apróság, tudat alatt nyugtáztam, hogy mindketten itthon tartózkodnak, és ami még fontosabb, hogy jól vannak. Furcsa, de úgy hiszem, nagyanyám tudta ezt, és ha egyszer szóba került volna köztünk a téma, akkor egyetlen mondattal magyarázza a dolgot: „A szív zenéje…”

Aznap, amikor a levelezésért jöttem a már csendes lakásba, hiányzott a szobából minden élet. Tökéletes volt a csend és a rend, s úgy éreztem, hogy egyszersmind megváltoztathatatlan is. Félelem töltött el és ellenkezés. De mi ellen is? Olyasmi ellen, ami visszahozhatatlan. Legszívesebben sarkon fordultam volna, de valami visszatartott. Körbejártattam a szemem a szoba minden részletén, végül a sarokba állított íróasztalon akadt meg a pillantásom. Abban volt a levelezés! Mielőtt odaléptem volna a régi bútordarabhoz, úgy éreztem, kell tennem néhány előkészületet. Csak hogy itt legyenek velem, miközben olvasok. A könyvespolcról levettem nagyanyám kedvenc regényét, és az asztalra tettem, mintha csak az előbb zárta volna be valaki. Elővettem a nagyszekrényből nagyanyám vállkendőjét, és hanyagul a fotel karfájára dobtam. Aztán újra szétnéztem magam körül. Igen, sikerült! Odahazudtam őket magamnak.

Most már könnyebb szívvel mentem a szoba másik sarkába, elvettem a fotelból a nagy, puha bársonypárnát, a szőnyegre tettem, és kényelmesen leültem rá törökülésben. A szekrény ott terpeszkedett pont előttem, ajtaját cifra kis acélkulccsal zárták be, mely most is ott rejtőzött a rákötött kis bojton a zárban, és szinte vonzotta azt a mozdulatot, amitől pár másodperccel később feltárult előttem az öreg bútordarab tartalma. Az ajtó hangtalanul nyílt ki, éreztem rajta, hogy nagyon sokat használták, mintha még nagyanyám kezének simítását is magán viselte volna a sima fa. Három polcon sorakoztak az iratok, és igaza volt anyámnak, a legtöbb helyet a levelek foglalták el. Legalul voltak a nagyobb, megsárgult fedelű borítékok, középütt a finomabb tapintású, modernebb csomagocskák, a felső polcon pedig olyan levelek foglaltak helyet, amelyeken látszott, hogy sokukat még csak le sem zárták soha, bélyeg sem díszlet rajtuk. Sőt némelyiken a színes kis címkék helyét rúzsfolt vagy nagyapám régi pecsétgyűrűjének tintás lenyomata helyettesítette aszerint, hogy melyikük üzent éppen a másiknak. Találtam néhány olyan cetlit is, melyek pusztán ketté vagy négyfelé voltak hajtva, ezeket nyilván kézből kézbe adták, vagy valami más, titkos úton kerültek a feladótól a címzetthez.

Éppen ki akartam venni a legalsó köteget, amikor az a fura érzés suhant át rajtam, hogy helytelen, amit teszek. Ezt nekem nem lenne szabad! Ez az ő magánügyük! Hogy jövök én ahhoz, hogy beleolvassak a kapcsolatukba? Nem kellene egyszerűen csak bedobozolni vagy elégetni olvasás nélkül? Valami azonban visszatartott. Az egyiktől a kíváncsiság, a másiktól az iszonyat. Nem! Ha valakinek joga van ehhez, hát akkor a saját unokájuknak. Hogy mindenkinek elmondhassam, aki szerette és tisztelte őket, hogy jó emberek voltak, és a házasságuk ritka harmóniának örvendett. Hogy leküzdjem ellenérzésemet, letettem magam elé a levélköteget, nézegettem egy darabig, aztán azt mondtam fennhangon:

– Bocsássatok meg. Remélem nem követek el nagy szentségtörést ezzel, de egyszerűen meg kell ismernem a történeteteket. Legalább nekem…

A leveleket összefogó zsinórhoz nyúltam, és a masnira kötött anyagdarab szinte magától bomlott ki az ujjaim között. Felemeltem az első levelet, és közelebbről is megvizsgáltam a borítékon lévő írást. Nagyapám sorai lapultak a borítékban, bizonyára ez lehetett az első levele, melyet nagyanyámnak írt. Cirkalmas, szögletes betűin látszott, hogy sietve körmölte a szavakat, de azért ki lehetett betűzni a feladót: Hajnászi Ferenc hadnagy.

Nagyapa! Milyen reszketegek a tollvonásai! Ki tudja, miféle körülmények között  vethette papírra az első szerelmes sorokat, melyek még bizonyára tele voltak kételyekkel, de ugyanakkor reménnyel is. Azt már az első levél kézbevétele előtt tudtam, hogyan ismerkedtek meg, és azt is, hogy nagyanyám szép nő volt fiatalkorában. Igazság szerint még idős éveiben is őrzött valamit a hajdani tündöklésből, amely nemcsak nagyapám szívét dobogtatta meg akkoriban.

Egy táncmulatságban ismerkedtek meg egymással, ahová nagyanyám tulajdonképpen el sem akart menni. Fáradt volt és úgy érezte, unja ezeket az esteket, unja a kényszeredett beszélgetéseket, melyekben nem volt szó másról csak a háború állásáról. Egyáltalán, elege volt az egész háborúból, amely elvette tőle a fiatalkor könnyedségét, félelemmel töltötte meg a napokat, sorban állásra kényszerítette egy darab kenyérért, és rendszeresen az óvóhelyre üldözte szüleivel együtt. Akkor még csak kósza hírek terjengtek róla, hogy hamarosan véget érhet mindez. A borítékokon az utolsó két év dátumai feketéllettek.

Azon az estén végül is barátnői unszolásának engedve ment el az eltávozást kapott tisztek fogadására, és sejtelme sem lehetett arról, hogy életre szóló ismeretséget köt majd Hajnászi Ferivel. Meg sem tudnám számolni, hányszor hallottam ezt a történetet tőle, amikor pillantásuk összetalálkozott, és az illendőnél némileg tovább fonódott össze a tekintetük. Lizzinek megtetszett Feri, és Feri érdeklődve nézett vissza az akkor alig húszéves lányra. Aztán valahogy tovább sodródtak a párok erdejében, Lizzi a barátnői között próbált visszalesni a jóvágású katonára, Feri pedig kelletlenül fordult vissza társaihoz, akik a véleményére voltak kíváncsiak valami igen fontos ügyben.

Rettenetes csalódás öntötte el őket, és ez az elviselhetetlen érzés az est folyamán egyre inkább fokozódott. Aztán egyszerre csak ott álltak egymással szemben, kínosan feszengve, szavakat keresgélve, míg végül Feri egyetlen kérdéssel feloldotta a kettejük között támadt feszültséget:

– Szabad? – Lizzi megütközve nézett rá, és enyhén elpirult. Micsoda kérdés ez? Mit akar tőle ez a vakmerő fiatalember? Táncra kéri vagy a családi állapota felől érdeklődik. Nos, akármelyik is a helyzet, nem sokat teketóriázik. Feri, mintha csak olvasott volna Lizzi gondolataiban, fejével a táncparkett felé intett, aztán a lánynak nyújtotta a kezét. Erre az elnevette magát, és közelebb lépett hozzá.

– Azt hittem, már sosem kérdezi meg. – válaszolta aztán huncut szemekkel, amitől a magas hadnagyot még jobban elbűvölte a szőke hajú, fiatal nő.

Így indul egy nagy szerelem… – gondoltam magamban mindig, amikor nagyanyám a sztorit mesélte, és megvallom, volt olyan, amikor már-már kételkedtem benne. Túl szép, túl hollywoodi. Ő ilyenkor rendszerint úgy elmerült az emlékeiben, hogy észre sem vette szkepticizmusomat, én pedig sosem vettem volna magamra azt a bűntudatot, amely biztosan elfogott volna, ha hangot adok hitetlenkedésemnek. Így aztán csak hallgattam őt fél mosollyal az arcomon, amelyről akár azt is gondolhatta, hogy tetszésnyilvánítás.

Amikor azonban kezembe vettem az első levelet, és olvasni kezdtem, már tudtam, hogy jól tettem, hogy hallgattam…

Drága Lizzi!

Még csak néhány óra telt el azóta, hogy újra felvettem a szolgálatot, de olyan mintha fényévek választanának el magától. Azt hiszem, ez volt életem eddigi legélvezetesebb mulatsága. Kérem, ne értsen félre, ha talán túl közvetlenül fejezem ki magamat. Nem szoktam levelet írni. Most majd hozzászokom, és számítson rá, hogy ellátom olvasnivalóval, mert most már nem szabadul tőlem. Szombaton ezernyi dologról beszélgettünk, de én már csak egyre emlékszem. A maga gyönyörű, kék szemeire, amelyekkel olyan odaadó okosan hallgatta az én szóáradatomat. Pedig ezerszer is hallhatta már, amiről makogtam, egy katona jószerével nem is tud másról. Legközelebb két hónap múlva megyek a fővárosba. Volna kedve találkozni velem? Hihetetlenül boldoggá tenne vele! Kérem, ne utasítson el!

Őszinte híve: Ferenc

Nagyanyám valószínűleg pont úgy mosolyoghatott nagyapám első levelén, ahogyan én. Micsoda választékos fogalmazás mód! Egy puhatolózó, és menthetetlenül szerelembe esni készülő fiatal katonaember szavai, aki rabjául esett Várkonyi Lizzi lebilincselő, azúrkék szemeinek, és ennek megfelelően már az első perctől kezdve rajongva hódolt a szépségének. Hát ez aranyos!

A kezembe vettem a következő levelet. Nagyanyám finom betűi szinte díszítették a borítékot. Micsoda heves szívdobogással olvashatta nagyapám a válaszlevelet!

Kedves Ferenc! 

Először is hadd köszönjem meg kedves sorait! Igazán hízelgő, amiket írt! Tudom, mire céloz, amikor azt írta, „legélvezetesebb” mulatság. Én is hasonlóképpen éreztem. Megvallom, nem mindig hallgattam örömmel a háború történéseit, de a maga tolmácsolásában érdekes volt. Örülnék, ha máskor is írna!

Ami a két hónap múlva lehetséges találkozásunkat illeti, ha valóban eljön Pestre, és eszébe jutna, hogy felkeressen… nos, a válaszom: igen.

Szívélyes üdvözlettel:

Lizzi

Hát ez jellemző a nagyanyámra! Ez a színlelt távolságtartás. Az utolsó szava volt itt a lényeg, minden más csak átgondolt huncutság, mert olvasás közben szinte látni véltem a kipirult arcát és a megremegő kezét, ahogy újra és újra elolvassa nagyapám levelét.

A találkozásra is sor kerülhetett minden bizonnyal, mert az én Feri nagyapám következő levele már szinte teljesen más hangnemben íródott, ha csak a tegeződést veszem is:

Drága Lizzi!

Múlt hétvége óta úgy érzem, a mi fővárosunk a legszebb az egész Földön. Köszönöm, hogy velem töltötted azokat a szép órákat! A Duna partot sosem láttam még esőben ilyen ragyogónak, mint amikor ott sétáltunk, és te belém karoltál. Most is esik, de ebben a sártengerben egyetlen fény sem tükröződik vissza a pocsolyákból. Mégis, ha esténként lehunyom a szememet, az utolsó gondolatom elalvás előtt mindig téged keres meg, és szinte látom, ahogy rám mosolyogsz ott, az árkádok alatt. Emlékszel még, miről beszéltünk akkor? Hogy mennyire felesleges ez az egész háborúsdi? Azt mondtad akkor: „a férfiak játéka”. Értettem, mire gondoltál, de mégsem akartam töprengeni rajta. Csak a karomon akartam érezni a kezed pillesúlyát, és állni ott, és hogy soha ne érjen véget az az este. A fronton azonban teljes erővel tudatosult bennem az a néhány szó. Fájdalmasan józanul. Igazad van, a férfiak játéka, DE akik kitalálták, azok nincsenek itt. Akik pedig itt vannak, azok már rég tudják, hogy ez mennyire nem játék. Nem, örök félelem. Rettegés a veszteségtől, hogy meghalnak, vagy egy életre szóló sérülést szenvednek, hogy oda a lelkük nyugalma, mert álmaikban most már mindig hallani fogják a robbanásokat és a fegyverek ropogását, és látják majd a sebesülteket meg a halottakat. Félnek, hogy elveszítik a szeretteiket, hogy azok nem tartanak ki mellettük, vagy hogy hiába harcolnak értük itt, a semmi közepén, ha az otthont elviszi egy bombázás. Én eddig nem is nagyon figyeltem erre, amikor a családos társaim beszéltek róla. De be kell vallanom neked valamit: amióta téged ismerlek, már én is érzem azt a félelmet…

Őszinte híved: Feri

Ez volt az első alkalom, amikor elkezdtem megérteni ennek a levelezésnek a jelentőségét. Egy férfi ritkán ilyen őszinte, kiváltképp akkor, ha a félelmeiről kell beszélnie. Szinte sosem láttam sírni nagyapámat, talán csak akkor, amikor a velem kapcsolatos nagyobb események történtek. Akkor csillogott például könny a szemében, amikor az esküvőm volt. Meg is hatott az a pillanat.

Nagyapa tehát félt. Ugyanúgy félt, mint bárki más, és a félelmeit ez a kezdődő szerelem hozta napvilágra. Viszont egyszersmind ennek volt köszönhető az is, hogy hangot adott neki. Sokan inkább magukba fordultak, mert szégyellték a gyengeségüket. Nagyanyám megérezhette ezt, mert már az ő levele is érzéseket rejtett:

Drága Feri! 

Az én szívemet is vissza-visszahívja még az az este. Az esőt szinte észre sem vettem. Most biztos mosolyogsz, de tényleg így van. Köszönöm, hogy így megtisztelsz a bizalmaddal, és ilyen őszinte vagy. Én is az leszek. Feri! Én is félek itthon. Félek, hogy nem látlak többé, és nem fonhatom az erős karodba az enyémet.

De nem szabad engednünk, hogy ez az érzés uralkodjon felettünk. Bátornak kell lennünk! Azokért, akik ott vannak a fronton, és azokért is, akik itthon várják, hogy egyszer majd véget ér ez az egész őrület. A „férfiak játéka”. Igen, teljes mértékben egyetértek veled abban, amit ezzel kapcsolatban írtál. Mert az utca embere látja csak, hogy ez így van. Azokat, akik a bársonyszékben ülnek, csak a hatalomvágy hajtja, de minél nagyobb a hataloméhségük, annál erősebb a félelem is, hogy elveszíthetik azt.

Remélem, már nem tart soká, és elveszik tőlük a „játékukat”, és akkor a hozzánk hasonló emberek újra normális életet élhetnek majd, és hidd el, akkor nekünk az lesz a dolce vita.

Jövő hónapban várni foglak az utolsó hétvégén, és akkor majd megint sétálunk a Dunánál…!

Lizzi

Komoly levelek, komoly hangon. Nagyanyám itt már nem tudott búcsúformulát írni, mert amit szeretett volna, azt még nem merte, amit meg lehetett volna, azt már nem akarta. Attól kezdve lett övék a Duna part. Sokat sétáltak arra, míg végül az utolsó eltávozás estéjén elcsattant köztük az első csók. Elejtett, kósza mondatok kapaszkodtak egymásba, amelyekkel már a közös jövő szőtt biztos ölelést kettejük köré. Csakhogy még hátra volt majd három hónap, a leghosszabb idő, amit eddig külön kellett tölteniük. Találkájuk utolsó órái már szinte csendben teltek, de el nem engedték volna egymást a világ minden kincséért sem. Végül Feri Lizzihez fordult, hosszasan a szemébe nézett, aztán közelebb lépett hozzá. Végighúzta ujjait a selyemsálon, amely szabadon lengedezett Lizzi ruhája fölött, és ettől a mozdulattól a lánynak is közelebb kellett lépnie őhozzá. Nem volt ott szükség több szóra, mind a ketten ugyanarra vágytak. A másik közelségére, egy pecsétre, amit nem lehet már soha elfelejteni, ami összeköti őket örökre.

Nagyanyám ezt az estét akkor mesélte el részleteiben, amikor férjhez menni készültem. Úgy bízta rám szerelmüknek ezt a bizalmas pillanatát, mint egy nagy kincset, és én hálás voltam érte, hogy megajándékozott vele. Nagyobb értéke volt annak bárminél.

Feri a következő hét elején visszatért a frontra, és megkezdte az utolsó behívás letöltését. Nehezen teltek a napok, érezte, most már komoly vesztenivalója van, ha valami balul üt ki. Nem nyughatott ettől a gondolattól, és végül megérett benne az elhatározás, hogy döntő beszélgetésre kell hívnia Lizzit. Az utolsó, katonáskodásból írt levele is erről tanúskodott:

Drága Lizzim!

Közeledik a leszerelésem napja. A fegyverek távolabbról szólnak már, csökkent a mi félelmünk is. Vagyunk azért néhányan, akiket ez az ösztönös egyenes arányosság még óvatosságra int. Most nem lehetünk könnyelműek, most gondolunk leginkább haza.

Sokat, nagyon sokat gondolok Rád. Azt remélem, te is így érzel. Ezért aztán, amikor majd hazamegyek, szeretnék komolyan beszélni Veled. És feltennék egy kérdést is. Talán már sejted, miről van szó.

Alig várom, hogy láthassalak! Már csak néhány nap, kedvesem!

Örökké a tiéd:

Feri

A nagyapám határozott ember volt, és előrelátó. Tudta jól, hogy nagyanyám is temperamentumos, így gyakran nem célravezető nála ajtóstul rontani a házba. Ezért aztán biztos, ami biztos, ily módon készítette elő a lánykérést, hogy mire eljön az ideje, nagyanyám a szívével és az eszével is felkészüljön a pillanatra. Ahogy azzal számolt is, a válaszlevél a szokásosnál valamivel később érkezett meg, de megérte a várakozást:

Drága Ferim!

 Nagyon várom már, hogy hazatérj, és boldog leszek, ha többet nem hagysz el. Csak itt lennél már, hogy feltehesd azt a kérdést! Annyi mindent kell elmondanom Neked, amit nem bír el a levélpapír! Nagyon hiányzol! Ha nem igyekszel haza, a végén még meggondolom magam! Vigyázz magadra! Én híven várlak!

A te Lizzid

A nagyanyám nem okozott meglepetést ezzel az üzenettel se nekem, se nagyapámnak. A fricskát csak odaírta a levél végére, de azért a mosolygó arc és a féltés sem maradt el befejezésként.

A következő hétvégén nagyapám hazatért, és az első útja egy ékszerészhez, a második egy virágüzletbe vezetett. Első közös estéjükön egy Duna parti cukrászdában találkoztak, ahol Feri átnyújtott Lizzinek egy virágcsokrot. A vörösrózsák közül kis kártyácska kandikált elő. Nagyanyám levette, és szétnyitotta. Egyetlen mondat állt rajta nagyapám katonás kézírásával: Hozzám jössz feleségül?

Nagyanyám nevetett és sírt egyszerre, és hevesen bólogatni kezdett, és az asztal mellé ugorva átölelte nagyapámat, mire ő hevesen dobogó szívvel csókolta meg újdonsült menyasszonyát, aztán megfordította a kártyát, és Lizzi orra alá dugta. A kártya hátulján egy szó fénylett tintával vastagon szedve: Szeretlek!

– Mondd csak, mit lett volna akkor, ha nemet mondok? – kérdezte később ravaszkásan mosolyogva nagyanyám – Nagyon biztosra mentél!

– Úgy van szívem! Mert bizony, akkor addig mondogattam volna neked élő szóban, hogy milyen jól járnál velem, amíg rá nem veszlek a helyes válaszra. Úgyhogy semmiképp sem ment volna veszendőbe a kártya. De szerencsére okos lány vagy, magadtól is jól feleltél… – Lizzi játékosan Feri karjába csípett válaszul, aztán újabb csók csattant köztük.  Most már tervezhették a dolce vitát, hisz hangosan szólt körülöttük a szív zenéje.

Nagyanyám ezeket a pillanatokat is szívesen emlegette csillogó szemekkel, csak akkor ritkultak meg ezek a visszaemlékezések, amikor nagyapa eltávozott az élők sorából. Azután csendesebb, elmélázóbb lett egy ideig, talán néhány hónapig. Ha nála jártam, gyakran találtam a leveles szekrény mellett üldögélve egy-egy szétbontott papírral a kezében, és a szeme hol ábrándos, hol könnyes volt közben. Rendszerint szaporán összehajtogatta a megviselt írásokat, határozott kezekkel visszatuszkolta a borítékba, becsúsztatta a helyére, és máris a hétköznapi dolgaim felől érdeklődve, mintegy mellékesen rákattintotta a kulcsot. Aztán megigazította a haját, majd a ruháját, és a kezemnél fogva magával húzott a konyhába, hogy elkészítse szokásos délutáni teánkat. Akkor még nem tudtam, mit rejt a szekrény, azt hittem talán számlákat vagy hivatalos leveleket nézeget belőle, mert egyszer sem látszott rajta a szomorúság vagy megviseltség legkisebb jele sem. Először évekkel ezelőtt kérdeztem meg anyámtól akkor már kamasz fejjel, mit rejthet az a bútordarab, amely mellett oly sokszor találom ott a nagyanyámat. Ő árulta el, hogy „a szív zenéjét” őrzi az a régi szekrényke. Akkor még csak futó kíváncsiság ébredt bennem, de mivel anyám rögtön hétköznapi dolgokra terelte a szót, én sem foglalkoztam vele tovább. Egészen mostanig…

A következő boríték, amelyet kivettem most már a középső polcról, talán a legelhasználódottabb volt az összes között. Kíváncsi lettem, mi lehet benne, amitől annyiszor kézbe fogták. Nem volt hosszú levél, de amiről szó volt benne, arra már talán régóta vártak. Nagyanyám írta a háború befejezését követő első őszön, benne a legfontosabb sorokat csupa nagybetűvel, és valószínűleg eszelős boldogan.

Drága Férjecském!

Ma voltam Berkesnél. Megvizsgált. Megcsinálta a tesztet is. Csak későn érek haza, ma is túlóráznom kell a hivatalban. Így a régi módszerünkhöz folyamodom, már csak azért is, mert szóban leginkább visítva tudnám csak elmondani, ami mellesleg biztosan nagy élmény lenne minden jelenlévő számára. Ismersz már, szívem szerint még hagynám, hogy egy kicsit furdalja az oldaladat a kíváncsiság, de nem bírom nem elmondani: BEIGAZOLÓDOTT A SEJTÉSÜNK! AZ EREDMÉNY POZITÍV. APA LESZEL!!!

Szeretlek:

Lizzi

Te jó ég! Ekkor tudták meg, hogy anyám érkezni fog. Nagyapám válaszáról nem szól a fáma, de valószínűleg majd ki ugrott a bőréből, ezért ő nem fárasztotta magát levélírással, hanem aznap este szóban mondta el nagyanyámnak, milyen boldog a jó hír miatt.

Anyám születése volt a következő alkalom, melynek kapcsán nagyapám tollat ragadott, hogy táviratot küldjön a rokonságnak. Szinte látni vélem a büszke örömet az arcán, ahogy bediktálta a hosszasan fontolgatott szavakat a postamesternek:

„megérkezett a legifjabb Hajnászi stop gyönyörű egészséges kislany stop tiszta anyja stop boldogságunk teljes, ferenc, lizzy és terike stop”

Mosolyogva olvastam a szavakat. Jaj, nagyapa! Kár, hogy olyan kevés időnk volt együtt! Biztos elmesélted volna töviről hegyire százszor is, hogy volt az hajdanán. Most már csak ezekben a sorokban kereshetlek. A szívem kicsit összefacsarodik, szeretném látni őt ott és akkor, tanúja és részese lenni egy csodálatos pillanatnak. Egy fénykép kerül elő a levélkupac tetejéről, amelyről az előbb a táviratot horgásztam ki, rajta a kis Terike, az én édesanyám csecsemőkori képe. Ismerem ezt a fotót, otthon is van belőle egy példány. Ez azonban kissé megviselt, olyan, mintha egy levéltárcában hordták volna. A hátulján nagyapám kézírása: az én kis angyalkám. Tehát nagyapáé volt. Bizonyára nagyanyám tette ide a halála után, amikor ő végezte ugyanazt férje dolgaival, amit most én az övével teszek.

Több olyan időszak is volt nagyapám életében, amikor hivatásából adódóan külföldre hívták, hogy előadásokat tartson, tanácskozáson vegyen részt vagy más ügyben. Ilyenkor néha hosszabb időre is nagyanyám nyakába szakadt a háztartás gondja, de a levelezés talán ezekben az időkben volt a legintenzívebb, amely átsegítette őket a nehéz döntéseken. Üzenetváltásaik között kis idő múltán megtaláltam azokat, amelyekben a gimnáziumot befejezni készülő Terike jövőjéről beszélnek.

Drága Ferim!

Ma megint szembesültem vele, mennyire hiányzol nekünk. Szinte minden nap beszélgetünk Terivel, próbálom őt valami értelmes út felé irányítani. Most éppen azt mondja, hogy nem akar Pesten maradni, valami vidéki főiskolát nézett ki magának. Panaszkodik, hogy elege van a fővárosból, csendre és nyugalomra vágyik. Amikor szóba hoztam, hogy esetleg megvárhatnánk ezzel a döntéssel Téged is, azt felelte, ha Rád várunk, akkor még jövőre sem megy majd továbbtanulni. Néha olyan nehezen bírok vele! Olyan nagy szükség lenne a te higgadtságodra! Ma sajnos akaratlanul is felemeltem a hangomat, amikor heveskedni kezdett, mire bezárkózott a szobájába, és még vacsorázni sem jött elő. Tudom, most mire gondolsz! Én is emlékszem, hogy megbeszéltük: először hadd gondolja át ő, mit is szeretne! Aztán majd közösen megbeszéljük, mik a lehetőségeink. Én el is fogadnám a vágyait, csak ne menne olyan messzire tőlünk! De hogy mondjam el ezt egy kamasznak?!

Kérlek, írj, amint időd engedi! Nagyon várunk már haza!

Szeretettel:

Lizzi

Szegény nagyapám! Milyen tehetetlennek érezhette magát a messzi idegenben. Azt hiszem, talán ebben az időszakban hívhatták meg a tengerentúlra. Nagy megtiszteltetés volt ez a számára, nem utasíthatta vissza. Próbált tehát bölcs és okos lenni egy másik kontinensről, bár a levele már csak akkor érkezett meg, amikor Terike túl volt a döntésen.

Drága Lizzim!

Még két hét, és megyek haza. Tudom, hogy nehéz a helyzetetek. A legfontosabb, hogy mindig maradj higgadt. Ez nem könnyű, de a méltóságodat csak így tarthatod meg a természetében oly annyira hozzám hasonlatos lányunk előtt. Hogy vidékre akar menni? Nahát! Ez valóban új! De gondolj csak bele! Annak is megvan a maga pozitív oldala: tiszta levegő, egyszerű emberek, csendes légkör.

Bízz meg a döntésében! Ez eddig sem volt rossz ötlet. Még az is lehet, hogy meggondolja magát. Bárcsak már otthon lehetnék, ez egy súlyos mérföldkő. Mondjuk, ha jobban belegondolok, talán még együttes erővel sem tudnánk meggyőzni Terit. A mi lányunk…

A te Ferid

Nagyanyám utolsó levele már készülődés közben érte utol a férjét. Rövid volt és tömör, és nagyapám ekkortól érezte úgy, hogy talán mégsem kellene több ilyen hosszú utat vállalnia. Ideje volt a lánya körmére néznie.

Drága Ferim!

Muszáj most azonnal írnom Neked! Úgy érzem, ha nem vetem papírra, mentem szétrobbanok! Van egy jó meg egy rossz hírem. A jóval kezdem, mert tudom, Te is azt választanád…

Teri mégsem akar vidéken tanulni, a fővárosban marad. Csupán egy órát kell majd utaznia az új iskolájába. Borzasztóan örültem, amikor előállt a döntésével. Aztán előhozakodott a döntése okával is, és az én számról egyből lehervadt a mosoly. A választása oka egy fiú! Érted ezt? Azért megy jogra, mert a szerelem odavonzza! Hát most mit szólsz ehhez? Nem térek magamhoz! Eddig továbbtanulni sem igen akart, bár az eredményei kitűnőek voltak. Nem értettem a dolgot, azt gondoltam, biztos a kamaszkor. Most az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Csak az égiekhez tudok fohászkodni, hogy jól menjen minden! Mert mi lesz, ha félúton abbahagyja, ha elmúlik a nagy szerelem? Jó ég, bele sem akarok gondolni!

Jaj, csak már itthon lennél!

Nagyon várlak!

A te Lizzid

Bár nagyanyám nem szándékozott az ördögöt a falra festeni, félig-meddig mégiscsak sikerült neki. Azt már anyámtól tudom, hogy közvetlenül az érettségi után ismerkedett meg apámmal, és valóban „úgy hozta sors”, hogy ugyanarra az egyetemre mentek felvételizni. Anyám éjt nappallá téve tanult, hogy bekerüljön, de az egész valódi háttere csak ezen a bizonyos délutánon vált előttem világossá. Szóval a szerelem vezette! Hát ez érdekes!

Sosem volt érzelgős típus, és nem is nagyon bírta elviselni a nagy érzelmi kitöréseket. Ő a kamaszkorával lezárta a lázadás idejét, és talán még szüleinél is határozottabban haladt előre az útján. Nem csoda tehát, hogy nehezen fogadta el, amikor bejelentettem, hogy író akarok lenni. Azt remélte, hogy hagyományt teremthet majd a jog tanulásával, de kiderült, bennem inkább nagyszüleim vére folyik, az ő természetüket örököltem.

Nagyon jellemző volt az is, ahogyan az én születésemet vették tudomásul. Közös üdvözlőkártyával ellátott virágcsokrot vittek a gyermekágyban fekvő anyámnak a következő felirattal: A világ legszebb édesanyjának és a mi gyönyörű unokánknak! A boldog nagyszülők

Ez volt azon kevés alkalmak egyike, amikor anyám meghatódott, és hosszú percekig csak szipogott a csokrot tartva.

Arra már én magam is jól emlékszem, amikor életükben először kettesben utaztak Olaszországba. Szüleim ajándéka volt ez a majdnem későn jött utazás, amely afféle második nászútnak minősült, pedig még első sem volt. Nagyanyám kezdett bele a levélbe, melyet onnan írtak, és nagyapa fejezte be. Az a hét volt érzésem szerint életük legkülönlegesebb néhány napja.

Drága Gyermekeim!

El sem tudom mondani, milyen hálásak vagyunk Nektek ezért az ajándékért! Értékesebb ez a számunkra, mint hinnétek. Mintha újra fiatalok lennénk! Képzeljétek csak, letakartuk az összes tükröt a szállodai szobánkban, hogy egy kicsit visszapörgessük az időt.

Két napja már, hogy nem azt mondom „te, nagyapa” vagy „apa” az én drága férjemnek. Eleinte nagyon fura és mulatságos volt, amikor megegyeztünk abban, hogy a régi idők emlékére ez alatt a néhány nap alatt újra a keresztnevünkön szólítjuk egymást. Szinte alig állt rá a nyelvünk:

– Emlékszel még, Feri?

– Hát lehet azt elfelejteni, Lizzim?

Aztán mind a ketten elnevettük magunkat, és játszottunk tovább. Nagyon élvezzük a dolgot! Nagyokat sétálunk az utcákon, és közben fogjuk egymás kezét, és nem törődünk az emberek véleményével, hogy „mit bohóckodik itt ez a két vénség?”

Tudjátok, mit? Hogy őszinte legyek, tulajdonképpen nem is szólnak meg minket. Azt hiszem, ez tényleg a szerelem városa, még az időseknek is…

Köszönjük gyerekek!

Nagyanyátok teljesen megfiatalodott, alig bírok vele lépést tartani, pedig csak két évvel vagyok idősebb. Jól esik így látnom, úgyhogy a köszönethez én is csatlakozom. Úgy van, ahogy leírta. Nosztalgiázunk minden percet kihasználva. Milyen különös is az élet! Jó harminc éve már annak, hogy arról beszéltünk egy kis Duna parti cukrászdában, milyen szép is lesz már minden. Vége volt a háborúnak, elterveztük, hogy összeházasodunk. Aztán csak úgy rohantak az évek… Akkoriban sokszor gondoltam rá, hogy elhozom majd Lizzit egy ilyen utazásra, hogy legalább egyszer valóban átélhessük együtt, milyen is az az édes élet. De most, hogy itt vagyunk, már értem, hogy az elmúlt évtizedek voltak a mi dolce vitánk, amiket együtt töltöttünk. Mert abban egyetértünk az én kis feleségemmel, hogy a mi életünk akkor kezdődött el igazán, abban a cukrászdában.

Nemsokára haza indulunk, vigyázzatok egymásra!

Szeretettel ölelünk benneteket!

Talán valóban az égiek akarták úgy, hogy ők ketten még együtt töltsenek egy csodálatos hetet, mert nem sokkal a hazatértük után, egészen pontosan egy hónappal később, nagyapám stroke-ot kapott. A betegség keményen támadt rá, szó sem lehetett arról, hogy egyhamar hazajöjjön a kórházból. A beszédközpontja sérült meg, s az ő némasága mintha lepecsételte volna a mi szánkat is. Otthon is csak csendesen beszélgettünk, mintha félnénk valami borzalmas dologtól, mintha egy sarokban ólálkodó szörny álmát próbálnánk minél hosszabbra nyújtani. Kiváltképp nagyapám állapota volt szinte suttogva megejtett beszédtéma, sajnos nagyon nehezen lábadozott szegény. Jobb oldala szinte teljesen lebénult, húzta a lábát, oldalához szorítva tartotta a kezét, és ezt a merev testtartást csak mindig élénken és kedvesen csillogó szeme oldotta fel. Csak az a pillantás volt képes feloldani a félelmemet, amikor először lépett be a szobába, és rajtam lett volna a sor, hogy üdvözöljem. Megijedtem tőle, pedig már nem voltam olyan kicsi. Aztán a lábáról a szemébe néztem, megláttam a mosolyát, és szinte sírva szaladtam oda hozzá, hogy megöleljem. Csak később árulták el nekem, hogy bármikor kaphat egy újabb végzetes rohamot.

Nagyanyám lelkiismeretesen és szeretettel ápolta, de azt a bizonyos rosszullétet még így sem lehetett sokáig elkerülni. Még arra is emlékszem, hogy vasárnap volt. Az ebédlőasztalnál ültünk, amikor megcsörrent a telefon. Nagyanyám volt az. Nagyapát rohammentő vitte be a kórházba. Amikor beértünk, éppen aludt a fehér kórházi ágyon. Az ablakból néztem a gépeket, amikre rákötötték, hogy folyamatosan figyelni tudják.

Az egész délutánt ott töltöttük, míg végül már esteledett, amikor az orvos kijött, és hazaparancsolt bennünket.

– Kérem! Azzal nem segítenek se neki, se saját maguknak, ha itt éjszakáznak. Egyelőre stabilizáltuk az állapotát, megfigyelés alatt tartjuk. Menjenek csak haza! Értesítjük önöket, ha változás történik!

Nagyanyám ellentmondást nem tűrőn nézett a dokira.

– Én itt maradok! Ne is próbáljon meggyőzni az ellenkezőjéről, úgysem fog sikerülni! Mellette a helyem!

Kénytelen-kelletlen végül nélküle indultunk haza, aztán két órával később ismét ott álltunk, zokogva, egymást támogatva, amikor nagyanyám hazatelefonált, hogy nagyapa meghalt.

Egy összegyűrt cetlit tartott a kezében, úgy ölelte anyámat, aki zokogott, míg az ő arcán csak csendesen, de elapadhatatlanul folytak végig a könnyek.

Most én tartottam azt a cetlit a kezemben, és ennyi idő után végre megtudtam, mit rejtett az a papírdarab, amelyet emlékezetem csak futólag észlelt, és amelyre nagyapám írta utolsó szavait.

Mint kiderült, nagyanyám vele tölthette az utolsó órákat, ott ült mellette, és figyelte, ahogy szeretett férje mellkasa fel-le jár. Aztán nagyapa egyszer csak magához tért. Még egyszer utoljára.

– Feri! Ferikém! Drágám! Kérlek, ne hagyj el! Még ne! Még olyan sok minden van…

Feri azonban suttogva és alig érthető, artikulálatlan szavakkal tollat és papírt kért. Nagyon nehezen ment neki az írás, úgy tűnt, egy örökkévalóság, amíg papírra veti, amit mondani akar. Amikor elkészült lassú mozdulatot tett jelezve, azt akarja, hogy nagyanyám elvegye tőle a cetlit. Nagyanyám vonakodott, aztán mégis érte nyúlt.

Lizzi! Engedj el! Kérlek!

Ez állt a papíron. Nyolc évvel ezelőtt nagyanyám kaphatta úgy szája elé a kezét, ahogyan most én tettem. Az ő könnyei folyhattak úgy, ahogy az enyémek. Borzasztó lehetett. Nem tudom, honnan volt hozzá lelkiereje, hogy mégis megtegye. Jelen volt, amikor az orvos megkérdezte nagyapámtól, hogy valóban kikapcsolják-e a gépeket. Sőt akkor is, amikor elsötétült a szívritmust mutató monitor, nagyapa szeme pedig lecsukódott.

Azt éreztem hirtelen, bárcsak ott lehettem volna velük. A következő percben azonban már jól tudtam, hogy ez a kettőjük búcsúja volt.

Nagyanyám később, sokkal később, amikor már képes volt rá, elmesélte a családnak az utolsó perceket. A cetliről nem tett említést. Az csak neki szólt. Most is csak neki szól.

Ülök, ölemben az utolsó levelek, körülöttem borítékok és széthajtogatott üzenetek. Ez, itt a nagyszüleim élete. Az ő szerelmük története. Hogy is mondták? Dolce vita. A szívük zenéje szól minden lapról. Most már én is hallom… és azt hiszem, értem is…