Rudi egy messzi-messzi tájon ébredt. Egy olyan helyen, amelyet eddig csak könyvekben vagy tévében látott. Egy gyönyörű és veszélyes esőerdőben, egy ősi varázserdőben ébredt. Miután feltápászkodott meglátott egy virágot. A virág – ez a legjobb elnevezés rá – leginkább egy húsevő növényre hasonlított. Vörös szirmai akár a karmok, vonzották a tekintetet és a tudatlanok érintését is. Már majdnem megérintette, mikor csuklója hirtelen szúrni kezdett. Gyorsan odakapott és vakarni kezdte. A szúró fájdalom eltűnt, de vele a virág is. Semmivé foszlott, mint amit a nihil varázslata érintett meg.
A virág eltűntével az erdő minden más része életre kelt. A levelek megmozdultak, a rajtuk lévő fennmaradt esőcseppek lecsordultak, és a talajon apró cseppekben felkavarták a tócsákat. A fiú nézte a nyugodt természetet és azon gondolkodott, hogyan juthatott ide. Mint minden álomban, az embernek nem szabad azon gondolkodnia hogyan jutott oda ahol van, itt sem szabadott volna, hogy szöget üssön fejébe a gondolat. Ám megtörtént, és nem lehetett tenni ellene. Okos gyerek.
A fákon, bokrokon és emberméretű leveleken túlról, valahonnan nem is olyan messziről nyöszörgés hallatszott. Halk, nyerítésszerű nyöszörgő hangok. A gondolat, hogyan is került ide, egy pillanat alatt elröppent és átvette a helyét egy félelemmel majdnem rokon érzés, a kíváncsiság. Megpróbálta megtalálni a nyöszörgő hangok forrását. Átvágott leveleken, bokrokon, fákon és végül meglátta. Egy ló feküdt a földön. Egy gyönyörű barna ló szalmaszínű sörénnyel. Orra fölött, szemei magasságában azonban egy apró vörös patakocska csörgedezett.
Rudi közelebb ment ám a ló megrémült. Megpróbált felállni, ám lábai nem engedelmeskedtek. Így minden, amire képes volt, csupán a fél térdre emelkedés volt. Fejét vadul megrázta és szemei még ennél is vadabbul kutattak a világban egy biztos pont után. Látszott rajta, hogy nincs jól.
- Semmi baj. – mondta Rudi. – Nem akarlak bántani.
Lassan közelebb ment, bár a ló erőtlenül egyre csak próbált hátrálni, Rudi kérlelhetetlenül közeledett, egészen addig, míg el nem érte a ló orrát. Lassan, óvatosan megtapintotta, majd látván a ló félelmét, kezét az álla alá helyezte és végigsimította a ló nyakát. Az állat kissé megnyugodott. Ekkor látta a hősünk, hogy szerencsétlen állatnak valami kiáll a fejéből. Mikor közelebbről is szemügyre vette, észrevette, hogy a valami sokkal inkább a ló fejéből nő kifelé, mintsem beleszúródott. Ám a szarv-szerű képződményt letörték, vagy letörött.
Hosszú-hosszú percekbe telt, mire a ló megnyugodott. Lassan beesteledett és Rudi, minthogy nem tudott jobb helyet éjszakára letelepedett a ló mellé és nemsokára mély álomba szenderült.
Author: Tóth Zoltán
Tóth Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője. Kereső vagyok. Keresem azokat az apró részleteket, amik bármely művet elgondolkodtatóvá tesznek. Azokat az apró mozzanatokat, gondolatokat, helyzeteket, találkozásokat és megoldásokat keresem, amelyek napokkal, hetekkel, hónapokkal, évtizedekkel egy mű elolvasása után azt a bizonyos „Aha!” felismerést keltik. Tisztelem azokat, akik zsigerből képesek ilyen műveket írni és becsülöm azokat, akik törekszenek erre. Ezzel próbálkozom én is. Gyakran a leglehetetlenebb élethelyzetekben engedem a gondolatoknak, hogy szabadon cikázzanak, alkossanak és mozizzanak. S a leglehetetlenebb helyzetekben alkotott gondolathalmazok teremtik meg a legérdekesebb meséket. A történeteket a végtelenről. Így meséltem régen és így mesélek ma is, kedvtelésből, hobbiból, a történeteket kérésre és a meséket, mert el akarják mondani magukat. Ez vagyok én, egy kis mese, egy kis valóság, egy kis álmodozás. Tóth Zoltán vagyok, mesemondó, történetíró, álmodozó.