Türelmesen elviselni, hogy valaki simogasson, miközben lelki és testi fájdalmaid tűrőképességed partvidékére csalogatnak, igen nehéz. Ugyanilyen nehéz elviselni, hogy fehérruhás idegenek szinte percenként kínoznak kérdéseikkel és álmatag gondolataikkal. Ráadásul mikor mindezt megfejelik még egy-egy szurkálással és még egy másik szobába is áttolják az egyetlen biztos pontot az életben, az ágyadat. Na az elég szörnyű helyzet. Hősünk gondolataiba mélyedve tűrte mindezt az elején. Majd valaki egy boldogságot hordozó tűvel jelent meg és végre jött megint az álom.
A ló reggelre felállt és még néhány emberinek tűnő szót mondott is. Annyi volt mindebből érthető, hogy őt valamilyen Theodornak hívják és igen messziről jött. Próbált beszélni egy támadásról is, ám ezt már nem igazán sikerült Rudinak megértenie. Eléggé furcsa tájszólásban beszélt az állat, bár ez egy lótól még így is igen becsülendő. Az is kiderült, hogy az imént említett ló nem is ló, hanem egyszarvú. És a fején lévő kinövés a szarva volt valamikor. Ám hogy ezzel a szarvval mi történt, az nem derült ki. Rudi hozott egy kis vizet egy hatalmas levélen és megitatta a lovat, vagyis egyszarvút.
Mikor már mindketten ittak felvetődött a kérdés merre is menjenek tovább, na és hogy hol vannak most egyáltalán. Az állítólagos egyszarvú nem volt hajlandó többet beszélni, így Rudi meghozta a döntést és elindultak. Az erdő azon pontja, ahová Rudi érkezett nem tűnt túl jó célpontnak, így másik irányt választottak. Mikor Rudi elindult az ellenkező irányba az egyszarvú jobb első lábával kaparni kezdte a földet és a fejét rázta. Erre tehát nem mehettek, feltéve ha együtt akartak tovább haladni.
A balra és a jobbra maradt az egyetlen lehetőség, így inkább jobbra mentek. Valószínűleg jó utat választhattak, hiszen rövidesen kijutottak az erdőből. Egy fenyőkkel tarkított völgybe érkeztek, mely telis tele volt a két domboldalból lecsorgó patakokkal. A völgy alján ezek a patakok egyetlen mederbe folytak és egy hatalmas folyót tápláltak. A folyó egy hegy felől folyt és a messzeségbe veszett hosszú kanyargós útja a sík vidék felé. A legkönnyebb útnak az tűnt, ha követik a folyót és ha megelégelték az egyik oldalt, akkor keresnek egy átjárót, vagy gázlót és átkelnek a túloldalra.
A folyón lefelé nem találkoztak senkivel. Lassan beesteledett és a szarvtalan egyszarvú letelepedett egy fenyő tövébe. Rudi odaült mellé, és együtt nézték, ahogy a nap utolsó sugarai vörösre festik a horizontot.
- Szél. – mondta Theodor. – Éjszaka. – tette még hozzá.
- Honnan tudod? – kérdezte Rudi.
- A nap mutatta.
- A nap? – hősünk a vörös felhőket nézte, közben hátradőlt és mély álomba szenderült.
Author: Tóth Zoltán
Tóth Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője. Kereső vagyok. Keresem azokat az apró részleteket, amik bármely művet elgondolkodtatóvá tesznek. Azokat az apró mozzanatokat, gondolatokat, helyzeteket, találkozásokat és megoldásokat keresem, amelyek napokkal, hetekkel, hónapokkal, évtizedekkel egy mű elolvasása után azt a bizonyos „Aha!” felismerést keltik. Tisztelem azokat, akik zsigerből képesek ilyen műveket írni és becsülöm azokat, akik törekszenek erre. Ezzel próbálkozom én is. Gyakran a leglehetetlenebb élethelyzetekben engedem a gondolatoknak, hogy szabadon cikázzanak, alkossanak és mozizzanak. S a leglehetetlenebb helyzetekben alkotott gondolathalmazok teremtik meg a legérdekesebb meséket. A történeteket a végtelenről. Így meséltem régen és így mesélek ma is, kedvtelésből, hobbiból, a történeteket kérésre és a meséket, mert el akarják mondani magukat. Ez vagyok én, egy kis mese, egy kis valóság, egy kis álmodozás. Tóth Zoltán vagyok, mesemondó, történetíró, álmodozó.