Árva lettem a világtól,
kitagadott önmagából.
Árva lettem szédelegve,
szeretetet kéregetve,
hányszor voltam függöny mögül sanda szemmel méregetve.
De ha kellett odamentem,
a szelet meg elvetettem…
Volt ugyan, hogy elszaladtam,
magam mellől elmaradtam,
és feladtam minden álmom,
hogyha majd a sort kivárom,
mosolyogva negligálom
az összes rút sandaságot,
keskeny szívű randaságot,
mi eluralta körülöttem
évekig a sokaságot.
Konok lettem a világtól,
elbúcsúztam jó apámtól.
Nomád lelkem puszta mélyén,
emlékeim meredélyén
próbálkozott, szikla szélén.
Megrettentem mélységétől,
a sötét tehetetlenségtől,
mi lukas szívemből feltört,
így leírtam jó pár félkört:
Visszamentem, toporogtam,
néhanapján meginogtam.
Nem törődtem nehéz búval,
hétköznapi háborúkkal,
ha ébredtem barna mellett,
mindig az a szőke kellett!
Kemény lettem, semmi céllal!
Tegzemben tüzes acéllal
minden egyes nyilam hegyén,
addig, míg e kettéhasadt
ferde világ nem lesz enyém!
Lenne enyém csak pár percre.
(mégis inkább pár órára)
Szeretet-billogot sütnék világvége négy lovára,
majd rácsapnék a farára:
vágtasson be a pusztába,
s ne találjon lovasára!
Köszönetet én nem várok,
lelkem temetetlen árok.
Kifordulok csikorogva,
ajtót mégis nyitva hagyva:
Ha vágyódna szőkeséged,
tehozzád még visszatérek.
***
Visszatérni? Sohanapján!
Szívemnek balján és jobbján
begyógyultak már a hegek.
Világgá hát sose megyek!
Legfeljebb egy más világra,
hol mindegyik lélek árva:
Szeretetünk ők nem kérik,
megváltásuk sem remélik,
s ha közéjük új érkezik,
harangokat félreverik,
szentelt földbe nem temetik:
Nem bírt világ özönével,
pontot tett hát önkezével…
Lehet, nem is önszántából
lépett ki a karmájából,
de ha önként adta helyét
(kútba dobva hideg szívét)
annak adta, aki marta,
aki legjobban akarta!
Nem lázadok, régen így lett,
örökségem hideg szív lett,
ha felnézek ólmos égre, nincs szükségem csillagfényre.
Minden lámpát lekapcsolok,
érzem nem egyedül vagyok: Egyszerűk és konok költők,
keverednek emberöltők…
De majd egyszer, az a négy ló
megtalálja csontgazdáját,
és akkor az összes lélek
elhagyja majd szűk hazáját!
Találkoznak élők s holtak,
testvérek s kik nem is voltak.
De hát nekem mind rokonom!
Van rá ezer konok okom…
Mosott ruhák rongyos szélben,
megtisztultak réges-régen.
Lepedőknek foszlott vége,
mind üzenet földről égbe:
így hát holtak s elevenek
között járnak feleletek,
égig érő lajtorjákon,
távíróznak csillagsávon.
Üldögélnek felhőszélen,
láb-lógatva ég vizében,
kihűlt szívük meg ott dobog
a Teremtő két kezében…
(átírva: Miskolc, 2015. április 11.) Az ihlető sor József Attila 1937-ben írt, Curriculum vitae c. írásából való: ,,Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam. „
Author: Jacsó Pál
Jacsó Pál az Irodalmi Rádió szerzője. Ügyvédként, 20 éve hétköznapjaim jó részét mások problémáinak megoldásával töltöm – így akaratlanul, saját magamnak is beszerzek néhányat -, ennek ellenére úgy érzem sikerült életvidám, kiegyensúlyozott személyiségnek megmaradnom. Szabadidőmben hobbiként lovakat tartok és borászkodom, így a kétkezi munka sem áll távol tőlem. Érdekel a közélet lüktetése, de célom maximálisan civilnek maradni. Lételemem a nyíltság, a humor és az őszinteség, ki nem állhatom a törtetőket és a szolgalelkűséget. Szókimondó vagyok és olykor öntörtvényű, viszont érzelmekkel teli, ezért sebezhető. Igyekszem felelősséget vállalni a környezetemért, a barátaimért, a szeretteimért és az ügyfeleimért, mégis úgy érzem, sikerült megőriznem egy jó adagot a gyermeki énemből is. Talán ez a legnagyobb erő, ami energiát ad a mindennapokban és az írásban is. Művészportré a szerzővel:
