Alapvetően művészalkat vagyok. Már 8 éves koromban városi színjátszókör tagja voltam, és első nyilvános szereplésem több száz néző előtt egy karácsonyváró műsorban, egy erdőben eltévedt, tűznél melegedő mackó alakítása volt. 9 éves koromban kezdtem el zongorázni, és mindenfajta előképzettség és fokozat nélkül egyedül megtanultam – a szomszéd néni zongoráján – Beethoven: Für Elise-t, majd előadtam egy iskolai műsorban, amikor is az énektanárnőm néhány nap múlva elvitt egy zongoratanárhoz. Dr. Nádassy Lászlóné drága zongoratanárnőmhöz, aki hallatlan tudásával, végtelen szeretetével, nagy türelmével tanított engem a zenére, elindított zenei pályafutásomon úgy, hogy semmifajta előképzés nélkül (nem jártam szolfézsra, zeneiskolába), de néhány év múlva már Chopin keringőket, Bach invenciókat, Bartók műveit játszottam, szárnyaltam, mert fél vagy egész napokat is gyakoroltam. Zongora szerepléseimmel bejártam az országot, rengeteg elismerést, díjakat, kupákat, okleveleket kaptam, és büszke voltam, hogy Kocsis Zoltán, Ránki Dezső mellett lehettem, velük találkozhattam, dolgozhattunk együtt. Az általános iskola után a városi elit gimnázium ének-zene tagozatos tanulója lettem, de úgy, hogy mellette végeztem a zeneiskolát is. A színjátszáshoz való vonzódásom is megmaradt, verseket, novellákat és irodalmi tanulmányokat is írtam. Papp Lajos A Napjaink folyóirat főszerkesztője, valamint Mészáros István festőművész és költő foglalkozott a szerzeményeimmel, biztattak, erőt adtak, irányítottak, sokat tanultam tőlük.
Dr. Tusnády László professzor úr a középiskolában felfigyelt irodalmi érdeklődésemre és szavalóversenyekre, megyei- és országos középiskolai anyanyelvi, irodalmi, szép kiejtési versenyekre nevezett be, amelyen számos dobogós helyezést értem el. Fodor András költőtől és Szabó Lőrinc költő fiától „Lóczitól”, Juhász Ferenc költőtől és még sorolhatnám, hogy milyen irodalmi téren neves emberektől kaptam bátorítást és erőt arra, hogy a színpadon a helyem. „Lóczi” az egyik szép kiejtési versenyen azt kérdezte tőlem, hogy kitől és hogyan tanultam meg ilyen szépen beszélni. Pici töprengés után rávágtam: az Édesanyámtól. A teremben mély csend volt, mert senki sem számított erre a válaszra. Az országos irodalmi középiskolai tanulmányi versenyen Juhász Ferenc: Babonák napja csütörtök, amikor a legnehezebb… című versét elemeztem, és azt a kiváló értékelést kaptam, hogy „egyedülálló, színvonalas munka, csak kár, hogy a forrást nem jelölte meg, amiből az ötleteket merítette hozzá”. Hát a forrás, az én magam voltam. A költeményt ugyanis zeneisége miatt színes ábrákkal lerajzoltam, és úgy mondtam el a következtetéseket a ritmikus sorokra, gondolatokra. A pályázatokon kívül továbbra is erőteljes önképzést folytattam a zene területén. Szolfézsból és összhangzattanból Engi István zeneszerző és karmester úr lánya, Homródiné Engi Zsuzsanna tanárnő oktatott, és egyben mint énekkari tagot végig szerepeltetett fél Magyarországon Ikervártól Gyuláig. Azt, hogy nem lettem zongoraművész, csak egy szerencsétlen kézsérülésnek köszönhettem. Másfelé kellett orientálódnom, és elhatározásom a Debreceni Kossuth Lajos Tudomány Egyetem magyar- történelem szakja volt. A felvételi eredményem érdekes pontokat mutatott, fellebbeztünk. A fellebbezés miatt a szüleim Pozsgai Imre, akkori oktatási minisztert keresték föl, aki fogadta őket. Debrecenből bekérte a felvételi dolgozataimat, és megrökönyödve állapította meg, hogy abból oldalakat „elfelejtettek” a vizsgáztatók kijavítani. A kolosszális hiba miatt – amely az országban addig még soha nem fordult elő – elnézést kért a szüleimtől, és az ország bármely általam választott felsőoktatási intézményében – kivétel oda, ahová jelentkeztem, mert oda az előfelvételis, katonaidejüket töltő hallgatókat is beleszámolva, többszörös volt már a megengedett létszám – felajánlott egy hallgatói státuszt számomra magyar – történelem szakon nappali tagozaton. Az ajánlatát nem fogadtam el…
Ezt követően elmentem képesítés nélküli nevelőnek egy vidéki város általános iskolájába. A hetedik osztály osztályfőnöke, magyar- ének- történelmet oktató tanára és énekkari vezetője lettem. Egy év elég volt ahhoz, hogy gondolkozzam, hogyan tovább. A következő évben felvételiztem az Állam- és Jogtudományi Intézetbe. Közel maximális ponttal egyetemi hallgató lettem.
Az egyetemen tovább folytattam írói pályafutásomat, a helyi egyetemi újság szerkesztő bizottságának tagja és lelkes írótársa lettem. Speciális tárgyakat vettem föl, igazságügyi orvostant, büntetés-végrehajtási jogot tanultam a mindennapi tanulmányok mellett. Az 1980-as évek közepén ismerkedtem meg az ügyészi munkával. Két nagy tudású, színpatikus fiatalember, mindketten ügyészek – ma az egyik jó hírű, neves ügyvéd, a másik már sajnos nincs közöttünk – vezetett be az ügyészség és az ügyészi munka, az ügyészi hivatás mindennapi életébe és rejtelmeibe. Mindig lenyűgözve bámultam a városban a tiszteletet parancsoló ügyészségi épületet. Tetszett a fegyelem, a magas szintű, felelősségteljes munka, a szakmai irányítás magas foka, a társszervekkel való együttműködés. Izgalmas volt számomra, amikor meghallottam, hogy az ügyészeknek saját önvédelmi fegyverük van, és még töltényeket is kapnak hozzá. Jeles és kitűnő félévek és év végék, népköztársasági és ügyészségi ösztöndíjak, summa cum laude diploma. És még jóval a rendszerváltás előtt kinevezés a városi ügyészségre, mint fogalmazó. Bele egyből az egyik legkeményebb jogi munkába, a büntetőjogi szakágba, s egyenes út a szakvizsgáig. Rengeteg segítség, a szakmai irányítás felső foka, minden, ami egy sikeres szakvizsgához vezet, ezt kaptam az akkori ügyészi szervezettől. Igaz, nehéz volt a gyermeknevelés és a munka mellett szakvizsgára készülni, de szorgalommal és kitartással minden elérhető. Sose felejtem el, a fiam 2 éves volt, amikor a büntető szakvizsgámra készültem, mellettem ült egy hokedlin, rajzolgatott, és egyszer csak minden átmenet nélkül megszólalt: „Mama, én unom már eszt a sok büncsejekmént”. A szakvizsga után tovább folyik a munka folyója. Kinevezés büntető szakági ügyésznek. Nagyon elégedett voltam és örültem. Azt gondoltam, megtaláltam az életem egyik értelmét, a Hivatásomat. Testestül, lelkestül vetettem magam a munkába, mivel a munka alaposságához nem volt elég számomra a napi 8 óra, szatyrokban vittem haza az aktákat, hétvégeken készültem fel a tárgyalásokra, jegyzeteltem, statisztikai lapokat töltöttem. Nem ritkán a karácsonyfa alatt, az újévi szerencsemalaccal a tányérom mellett dolgoztam, lelkesen, céltudatosan. Kiváló emberek voltak a vezetőim, magas kvalifikáltsággal, nagy tudással, tele emberséggel, segítőkészséggel, udvariassággal. Bár két gyermekem van, soha nem voltam velük betegszabadságon, bébiszitterekkel, nagyszülőkkel oldottam meg a gondoskodást. Saját jogomon se voltam soha táppénzen a 30 év alatt, pedig volt, hogy 39 fokos lázzal és tüdőgyulladással mondtam perbeszédet egy sokvádas, foglyos ügyben. Előtte szóltam a bírónak, ha rosszul lennék perbeszéd közben, az a magas láz miatt van, ezért, amikor szólásra emelkedtem, megengedte, hogy ülve mondjam el a végindítványt. A 100-nál is több vádlottas ügyben hangszalag és hörgőgyulladással heteken keresztül úgy képviseltem a vádat, hogy suttogva tudtam csak beszélni, de a bíróság mikrofont szereltetett a tárgyalóba a tárgyalás idejére, csak hogy én tudjam képviselni a vádat. Ezeket nem azért írom le, hogy a mártírkodás látszék benne, hanem, hogy kifejezzem, milyen fontos számomra a hivatástudat, a megbízhatóság, a pontos munkavégzés. A városi büntetőjogi ügyészi pályafutásom 1992-1997-ig tartott, amikor is főügyészségi ügyész lettem, előbb kirendelés, majd kinevezés útján.
Első főügyészségi feladatom egy több vádlottas kábítószeres ügyben a vádképviseleti tevékenység ellátása volt. A főügyész-helyettes előzetesen történő referálást követően igen megdicsért azért, hogy alaposan, pontosan, gyorsan (1 nap alatt kellett felkészülnöm több száz oldalas nyomozati iratból, és több száz oldalas bírósági jegyzőkönyvből) történő felkészülésért, a helyes perbeszéd, és a büntetési indítványok megszerkesztéséért. Még akkoriban a vádiratban a joghátrányokra vonatkozóan nem kellett részletes indítványokat írni. Az ország egyik legnagyobb kábítószeres ügyében több száz oldalas vádiratot készítettem, amit több mint egy napon keresztül kellett ismertetni a tárgyaláson. A bíróság díszterme is kicsinek bizonyult, csak a vádlottak és a védők bevonulásakor. A TV, a rádió és a sajtó naprakészen közvetítette a tárgyalási történéseket, ekkor szerepeltem először ügyészként a televízióban. Nehéz ügy volt. Fenyegettek, figyeltek. Gyakran a bírósági biztonsági őröknek kellett átkísérni az ügyészség épületébe, mert életveszélyesen megfenyegettek. Több alkalommal követtek az ügyészség épületétől hazamenve a tárgyalóteremből szabadlábon eltávozó vádlottak. Féltem. Legfőképpen a családomat féltettem. Akkoriban kezdett elterjedni az internethasználat és a mobiltelefonok. Üzengettek nekem, írtak rólam, emiatt szinte hetente változtattam a hajviseletemet, az öltözködési stílusomat, és kéthavonta a telefonszámomat. A kábítószeres ügyemen túl is megfenyegettek. Az ügyészségi épületbe az asztalomra jött egy fenyegető levél, amiben „egy hetet adtak nekem az életből”, s mindenféle nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illettek, becsméreltek mint ügyészt. A városi rendőrkapitánysággal tárgyalásokat folytattam egy golyóálló mellény beszerzése és viselése érdekében. Édesanyám sírva jött be a főügyész-helyetteshez, hogy a szervezet védjen meg, hiszen két gyermekem van, akiket fel kell nevelni. Ezzel egy időben megkezdődtek a különböző társszerveknél az előadásra való felkérések. Évek hosszú során büszkén mondhatom, hogy megszámlálhatatlan előadást tartottam a fiatalkorúak és gyermekkorúak bűnözése tárgyában, az ezzel összefüggő ügyészi munkáról, a jogalkalmazói gyakorlatról, a bírósági tárgyalásokról. Közben Kozma pályázatot is benyújtottam, ahol dobogós helyet értem el. A város és a megye társszervei, oktatási intézményei számtalan konferenciára, tanácskozásra, rendezvényekre hívtak meg. Tiszteletet vívtam ki a szakmámnak, hiszen az ügyészséget, a hivatali munkát, annak kiemelkedő fontosságát, szakmaiságát, rejtelmeit és buktatóit, és olykor szépségeit, és megható történeteit adtam elő, adtam tovább úgy, hogy mindenhol a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak szervezetünkről és az ügyészi munkáról. Ezután hivatásomban az írásbeli elismerések következtek, főügyészi és legfőbb ügyészi dicséretek, publikálások, felnőtt oktatás és egyetemi katedra. Az elismerések után érettnek és szakmailag felkészültnek éreztem magam, hogy közel 20 évi ügyészi munka után vezetői pozícióra nyújtsam be a pályázatomat, amit fk. csoportvezetőként el is nyertem.
(Folytatása következik!)
Author: Méry Anne
Méry Anne az Irodalmi Rádió szerzője. Foglalkozásom jogász, 31 éve vagyok a pályán. A Miskolci Egyetemen szereztem meg doktori oklevelem, és Budapesten szakvizsgáztam. Házasságom „egyidős” a hivatásommal, ugyanis az utolsó egyetemi évek alatt házasodtunk össze. Férjem üzletember, teljesen más gondolkodással, elvekkel és szemlélettel. Két fantasztikus gyermekem van: a fiam meteorológus, a lányom 5. éves mesterszakos hallgató a Miskolci Egyetemen. Irodalmi pályafutásom igazából a Miskolci Úttörőházban kezdődött az 1970-es években, amikor is a színjátszókör tagjaként egy karácsonyi darabban „A téli erdőben” egy barna mackót kellett alakítanom, akinek a brummogás mellett komoly prózai szerepe is volt. Hatalmas sikert élhettek meg a szereplők, jól éreztem magam gyermekszínészként, amikor a közönség ünnepelt. Aztán tinikoromban elkezdődtek a szárnypróbálgatásaim, a versmorzsácskák, amiket elsősorban az érzelmi életem minden részéből sepregettem össze, és írtam elsősorban magamnak. Érettségi előtt az 1980-as években a miskolci irodalmi élet oly kiválóságai, mint például Papp Lajos a Napjaink című folyóirat főszerkesztője, Fecske Csaba és Mészáros István költők és még mások is olvastak tőlem és biztatgattak. A Miskolci Egyetemen az Egyetemi Újság szerkesztő bizottságának tagjaként rövid, de csattanós egyetemi történéseket írogattam, sokak ámulatára, hogy hogyan merek bátran írni arról, hogy az egyetemi vizsgákon milyen kivételezések történtek. Ezen újságok már igencsak megsárgultak a fényképalbumomban, szinte...