A betegszoba előtt hangosabb szóváltásra került sor. Amint nagyapa feltűnt a folyosó végén anya nagyon mérges lett. Nagyi próbálta megnyugtatni, de látszólag ez mit sem hatott. Mikor nagyapa odaért az ajtóhoz anya elé állt és nem akarta beengedni.
- Annyit ártottál már nekünk, miért nem hagysz végre békén? – mondta a kelleténél kissé hangosabban, s közben fájdalomtól vöröslő szemeivel apja tekintetébe fúrta magát.
- Szüksége van rám, hát jöttem. Többet tehetek érte, mint ti mindannyian. – mondta nagyapa nyugodtan, majd félretolva anyát belépett a szobába. Az ajtó halkan becsukódott mögötte.
Egy pillanatra habozott, majd elindult az ágyhoz. Unokája arca piroslott a láztól, tincsei vizesek voltak a hosszú órák szenvedéseitől. Megigazította a párnát, félrehúzta a nedves tincseket, nehogy zavarják Rudit álmában. Érdes keze az apró buksi legtetején állapodott meg. Mély levegőt vett.
Könnyeivel küszködve ment az ablakhoz és tárta szélesre a szárnyakat. Odakint gyönyörű idő volt. Csicseregtek a madarak, a szemközti fán éppen egy mókuscsalád tanította ágról ágra ugrándozni egyetlen kicsinyét. A gerlék szerelmes táncukkal vonták magukra a figyelmet, de mindezt Rudi már nem látta. Ő egy egészen más világban járt.
Nagyapa mélyet lélegzett a friss levegőből, majd visszament az ágyhoz és letérdelt mellé. A kemény padló fájdalmasan nyomta sajgó térdeit. A fájdalom lassan felkúszott a térdéről a csípőjébe, majd feljebb és feljebb. De mindez mit sem számított. Csak a szívét érezte, csak az fájt nagyon. Óvatosan kezébe vette unokája apró kezét és lehunyt szemmel mesélni kezdett neki.
Egy légy röppent be az ablakon. Leírt egy hatalmas kört a szobában, majd az öreg kezére telepedett és hallgatta a történetet. Rövidesen összedörzsölte aprócska lábait és kiröppent az ablakon.
Author: Tóth Zoltán
Tóth Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője. Kereső vagyok. Keresem azokat az apró részleteket, amik bármely művet elgondolkodtatóvá tesznek. Azokat az apró mozzanatokat, gondolatokat, helyzeteket, találkozásokat és megoldásokat keresem, amelyek napokkal, hetekkel, hónapokkal, évtizedekkel egy mű elolvasása után azt a bizonyos „Aha!” felismerést keltik. Tisztelem azokat, akik zsigerből képesek ilyen műveket írni és becsülöm azokat, akik törekszenek erre. Ezzel próbálkozom én is. Gyakran a leglehetetlenebb élethelyzetekben engedem a gondolatoknak, hogy szabadon cikázzanak, alkossanak és mozizzanak. S a leglehetetlenebb helyzetekben alkotott gondolathalmazok teremtik meg a legérdekesebb meséket. A történeteket a végtelenről. Így meséltem régen és így mesélek ma is, kedvtelésből, hobbiból, a történeteket kérésre és a meséket, mert el akarják mondani magukat. Ez vagyok én, egy kis mese, egy kis valóság, egy kis álmodozás. Tóth Zoltán vagyok, mesemondó, történetíró, álmodozó.