Kert F. Klára – Jól neveltek

Az alsóvárosi vasúti megállóban szálltam fel a vonatra egy szombat délután. A kocsiban az ajtótól balra lévő első négyes ülésen két középkorú férfi beszélgetett egymással szemben ülve. Közöttük a padlón egy szürke kutyakölyök feküdt. Az a fajta kölyök kutya, amelyik már kicsi korában is nagy termetű és sejteni lehet, hogy később még nagyobbra fog nőni. Nagysága ellenére az, hogy még csak kölyök a szőrén is látszott, az inkább vattára emlékeztető, fénytelen bozont volt, hatalmas tappancsai pedig elárulták el azt, hogy nagy termetű kutya válik majd belőle. Hol a padlón heverészett, hol a két hátsó lábán ülve közömbösen figyelgette a jövő-menő embereket. A póráza is csak lazán volt odavetve a gazdája melletti ülésen, mutatva, hogy semmi szükség rá, hiszen a kiskutya enélkül is remekül fegyelmezhető.

A következő megállónál négy csapzott tinédzser vágtatott be harsányan a kocsiba. Valamilyen meccsről jöhettek, izzadt sörényük a homlokukra tapadt a hátracsapott baseball sapkájuk alatt. A csípős idő ellenére rövid nadrágot viseltek. Az ajtó jobb oldalán lévő sor második négyes ülésébe huppantak bele, hosszú szöcske lábaik szinte összekeveredtek. Utánuk egy öregasszony szállt fel a vonatra. Fekete, térden felül érő, ráncos, bő szoknyát viselt, alatta számtalan, szintén fekete alsószoknyái körben szétterültek és egy nagy fekete virágra emlékeztettek. Vékony lábain vastag fekete harisnya és fekete félcipő. A derékban szorosan megkötött szoknya felett egy szintén fekete színű pruszlik volt. Végül a fején egy fekete kendő az álla alatt megkötve. Orvostól jöhetett, mert az orrán egy friss, vastag, fehér gézkötés éktelenkedett, valamilyen fehér hálóval rögzítve. Az arca szinte alig látszott a fekete kendő meg a fehér kötés miatt. Olyan volt, mintha egy nagy fekete virágra egy fehér pillangó vagy egy fehér madár szállt volna. Ahogy belépett a kocsiba, körül sem nézve mindjárt leült az ajtó melletti jobb oldali ülésre. A kiskutya mihelyt meglátta az öregasszonyt, felugrott és ösztönösen heves ugatásba tört ki. A természet belé oltotta, hogy a rendkívüli, szokatlan, ijesztő, meglepő dolgokra neki ugatnia kell, s meg kell védenie a gazdáját minden körülmények között, ez neki kutya kötelessége. Az öregasszony ügyet sem vetett a kutyára, mereven nézett előre. A gazda azonban rögtön rászólt, hallgass!

Egy pillanatra a kutya abba is hagyta, de a természet legyőzte, neki akkor is ugatnia kell és harsányan újra ugatni kezdett az öregasszony felé fordulva. A tinédzserek figyelni kezdték az eseményeket. A gazda újra rászólt a kutyára, s az újra engedelmeskedett és végigfeküdt a padlón, azonban egy perc sem tellett bele, megint a két hátsó lábára ült és ugatni kezdett. Ekkor már a gazdája nem túl erősen a kutya orrára koppintott. Ez már az utolsó figyelmeztetés volt, a gazda biztosan haragszik. De hogy tegyen eleget egyszerre a gazda és a természet parancsának. A gazda azt akarja, ne ugasson, a természet pedig azt, hogy ugasson. Nem akarta a gazdát magára haragítani. Jó szorosan becsukta a száját, így az ugatás, amit a természet parancsolt, nem tudott kijönni belőle, röfögés szerűen hallatszott a csukott száj mögött. Minden egyes röffenésre a kis kövér csupasz hasa jól láthatóan rázkódott egyet. A tinédzserek a kutya erőfeszítését látva harsány nevetésbe kezdtek, azaz csak kezdtek volna, mert még mielőtt kitört volna belőlük a hahotázás, szájuk elé kapták a kezüket és kivörösödve, egymásnak dőlve pukkadoztak. Szöcske lábaikat emelgetve, egymás ölében hangtalanul fetrengtek. Az egész kocsiban pattanásig feszült a hangulat, mindenki a kitörésre várt. Vajon melyik pukkan el előbb, a kiskutya vagy a tinédzserek. Múltak a percek, tájak suhantak el. Szerencsére, hogy itt a falvak között sűrűn vannak a megállók. Végre eljött a következő. A fiatalok egy ugrással az ajtónál termettek, valósággal kirobbantak belőle, s egymást taszigálva rontottak le a lépcsőkön. Közben felszabadultan kitört belőlük, most már szabadon az addig visszafojtott röhögés. Végül az öregasszony is felállt, a nagy fekete pipacsba tűzdelt bogárlábak az ajtó felé indultak és csendesen kilépdelt rajta. A kiskutya végre kiengedhette a gőzt, végig feküdt a padlón és kinyújtotta görcsbe rándult tagjait.

Kert F. Klára
Author: Kert F. Klára

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem, ahol szinte mindent elolvastam. Ekkor színdarab írással próbálkoztam, amit a barátaimmal elő is adtunk egy pajtában. Gimnazista koromban a szatirikus írások vonzottak, s magam is megpróbálkoztam írásukkal. Az akkori Ludas Matyi főszerkesztője támogatott ebben a törekvésemben, de azt is tanácsolta, hogy érettségizzek le, s tanuljak ki egy „tisztességes” szakmát. Így némi kitérő után a Pécsi Állam- és Jogtudományi Egyetemre iratkoztam be, s szereztem diplomát. Ezt követően Pest megyében különböző szintű bíróságokon dolgoztam hosszú ideig. Ezalatt emberek százait és történetüket ismertem meg. A nehéz, felelősségteljes munka után, csekély szabadidőmben festéssel és prózaírással jutalmaztam magam. A nyilvánosság elé csak az utóbbi években léptem, a festményeimmel különböző helyi és országos kiállításokon vettem részt, meséimmel pedig, melyekhez az illusztrációkat is magam készítettem, sikeresen pályáztam. Jelenleg a meseírás áll legközelebb hozzám, ekkor fantáziámat végre kinyújtóztathatom, s a világot olyan szépnek írhatom le, amilyennek csak akarom. A rövid, csattanós novellákat is kedvelem. Távolabbi célom egy sci-fi regény megalkotása.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Magány a padon

Edit Szabó : Magány a padon Nem is tudom,hány éve vagyok magas fák alatt egymagamban, régen én is szép fa lehettem, hatalmasra nőve ég alatt.

Teljes bejegyzés »

Köszönet

Nektek, kik nem kérdeztétek honnan jöttem s mi tett olyanná, amilyen ma vagyok. Nektek, kik megadtátok nékem szusszanó létemben a fény-pillanatot. Vesszen, mi múlt, háborgás

Teljes bejegyzés »

Lesz-e még holnap?

  Bíborfekete felhők hada a földet lábával tapossa, hörög az égbolt veszetten, tombol annak pusztító ereje.   Keringő villámok hada cikázik, a pokol kovácsa odacsap

Teljes bejegyzés »

A térkép

    Az arc a múlt térképe, megtapossa az élet lehelete, mint a papírt megrágja az idő foga, s a tinta már nem fog rajta.

Teljes bejegyzés »

A bűn

  Soha nem öltöd újra, nincs az a tű, az a cérna, ami összefércelhetné azt a lyukat, amelynek létrejöttét te akartad.   Elveszítetted az esszenciáját,

Teljes bejegyzés »

A felszín

  Ha minden ember a tenger fenekére látna, s nemcsak a víztükrén megcsillanó tükörképre várna, talán megtanulna a szívével érezni, s az igazságot nem a

Teljes bejegyzés »