Az év gyermekverse és meséje 2016. – eredményhirdetés – 5. rész

Eredményhirdetésünk utolsó részében a felnőtt meseírók kategóriájának eredményét közöljük. A legtöbb pályaművet itt olvashattuk változatos, szebbnél szebb mesék és történetek formájában.
A rendezvényen szép számmal megjelentek a kategória sikeresen szerepelt alkotói, akik átvehették az elismerő oklevelüket egy-egy pályamunkáért:

Ács Ibolya: Cincogó Cinike
B. Rózsás Erzsébet: Tündéri boszorkány
Demény Beáta: Kis Balázs és Zsolt, a folt
Hugyecz Marcella: Linácska (részletek)
Kert F. Klára: Kölcsönpanna hozománya
Kozma Barnáné: A veréb és a fecske
Mihalik Emőke: Egy Zseb-Eb története
Pálfi-Pethő Adrienn: A barátság csillag
Rajki-Kiss Andrea: A farkas és a „hova lett a nyuszicsalád?”
Stern Ilona: A bátor mackópapa
Szabó-Ambrus Tamás: A Gyógyító Tündér és a Szélkirály
Szeghy Karolina: A konyha lakói
Tóth Róbert: A boszorkán
Tóthné Herner Rita: Nagyapa mindent tudott
Varga János: Lili mesél a zongora manóról

A rendezvényen a fenti alkotások közül Varga János munkáját olvastuk fel.

Varga János: Lili mesél a zongora manóról

A hajnali derengés első napsugara megsimogatta Lili arcát, belesuttogta a fülecskébe, itt vagyok kicsi lány. Ébredj, ígérted, mesélsz nekem. A tegnapi Züm-züm országról az nagyon szép volt!
– Még van időnk, mire felébrednek anyáék addig lesz elég időnk!
A kicsi lány nyújtózott, nem nyitotta ki a szemét, halkan elkezdett mesélni.
– Napocska, megint olyan szépet álmodtam. Ismered a nővéremet, Virágot, képzeld délután zongorázott nekem! Nem mindig játszik ha bent vagyok, mert általában kizavar a szobából, de most maradhattam és gyönyörűt hallottam! Mintha repített volna a mese országába, ringatott, énekeltek a hangok úgy mint a fákon a rigók, gyönyörű dallamokat, olyan volt, amikor két óvonéni furulyázott nekünk és egymásnak válaszolgattak mint a kertben a madarak.
Anya fürdés után bedugott az ágyba, hamar elaludtam, de valahogy még hallottam a zongora hangjait. Aztán úgy éreztem, hogy valaki megfogta a kezemet és láttam egy kicsi embert, tudod napocska, akkora volt, mint egy baba vagy egy kicsit talán nagyobb. Mosolygott rám, hosszú haja volt, ami válláig ért, pici keze elfért a kezemben éppen úgy, mint az enyém apáéba.
Kedves, éneklően dallamos hangon beszélt hozzám. „Kicsi lány, szeretnél Te is zongorázni?” „Nagyon szeretnék, de anya azt mondta, nőjek még egy kicsit, aztán elvisz Nóra nénihez és elkezdhetem én is a tanulást. Látod, nem elég nagyok a kezeim.” „Ugyan már – mondta a zongora manó – gyere nézd meg a társaimat, a mienk is kicsi, de közösen mindent megtudunk oldani!” Lementünk a lépcsőn apa szobájába, ott volt a zongora és körülötte, rajta sok kis manó. Voltak fiúk, lányok, mosolygósak, kedvesek. A zongora fedele nyitva volt, a hurok feletti kalapácsok mellett álltak a manók és nagyon sok a zongora billentyűkön. „Látod – mondta – mi együtt zenélünk. Mondjál valamit amit szeretnél hallani.” „Amit a testvérem, a Virág játszott, azt szeretném hallani.” „Gyere ülj ide a zongora székbe, tedd a kezed a zongorára és hallgasd a zenét.” A sok manó a billentyűk és kalapácsok mellé állt, a hosszú hajú manó felemelte a kezét és mindenki nyüzsgött, szaladgált, emelgette a kalapácsokat, ugrált a billentyűkön. A csodaszép zene pedig csak úgy szállt ki a zongorából. A kezem alatt mozogtak a billentyűk mintha én játszottam volna. A magas hangoknál, a mély hangoknál, középen, ahol ültem, a zongora tetejéről ugrottak a billentyűkre a manók: a magas hangokra a lányok, a mélyebbekre a fiúk. A karmester manó pálcája irányította, rendezte mikor ki szólaltassa meg a billentyűt. Ebből a csodás nyüzsgésből egyszerre csak meghallottam azt a szép zenét, amit a Virág játszott.
Énekeltek benne a rigók, éreztem a virágok illatát, könnyedén repkedtek a pillangók. A kezem úgy mozgott mintha én játszottam volna, a manók közben mosolyogtak, nagyon szép volt.
Aztán egyszerre csend lett, én tapsoltam, a manók hajladoztak, a karmester manó gratulált, hogy csodálatosan játszottam. Kérdeztem Tőle: „Jöttök-e még?” „Amikor szép zenét hallasz, gondolj ránk, mi mindig ott leszünk.” Kézen fogva szaladtunk fel a szobámba, és arra ébredtem, hogy Te simogatod az arcomat. Ez történt. Még egy kicsit hagyjál aludni napocska! Holnap majd ismét mesélek. A nap mosolygott és tovább emelkedett a kék égen.

---

A helyezett alkotások (megosztott második és harmadik hellyel):

1. Sarkadi Ágnes: Levél a Jézuskának
2. Garay Zsuzsanna: A madárijesztő
   Fecske László: A korán ébredő csiga
3. Nagy Kriszta: Szala
   Győri Nagy Attila: Rudi, a kiskakas

A képen balról jobbra:
Fecske László második helyezéséért járó oklevelet és ajándékkönyvet Vári Attila szinkronszínész vette át
A kategória győztese, Sarkadi Ágnes
Győri Nagy Attila harmadik helyezett
Garay Zsuzsanna második helyezett

---

A helyezett alkotások:

Győri Nagy Attila: Rudi, a kiskakas

Egy szép, tavaszi napon látott napvilágot, nyolc testvérével együtt. A többiek mind lányok voltak, ő született egyedül fiúnak, vagy ahogy náluk mondják, kakasnak. Gyorsan cseperedett, szinte naponta lehetett látni rajta a változást és pár hét múlva már nem is hasonlított lánytestvéreire. Ekkor már nem lépkedett az anyja mellett, bátrabban járta be az udvart és ismerkedett meg a többi háziállattal. Igazán gyorsan tanult és nemsokára felismerte a kutyát, a macskákat, libákat, tudta, hol vannak elzárva a malacok, tehenek… Azt már korán elmagyarázták neki, hogy a kerítésen túlra nem mehet, de egyelőre neki az udvar is elég érdekesnek tűnt, nem vágyott nagyobb szabadságra.
Egy nap számára új szót hallott és ment is rögtön anyukájához érdeklődni:
– Mama, mit jelent az a szó, hogy húsleves?
– Hát ezt meg kitől hallottad? – hallhatóan egyre idegesebb a mama és feszülten várta a választ.
– Két macska előtt mentem el és egymás közt mondták, hogy „nézd, milyen peckesen megy a húsleves”.
– Rendben, azt hiszem adok a fejüknek egy-kettőt a csőrömmel -tyúkanyó mama igazán harcias tudott lenni nő létére.
Mivel Rudi nem lett okosabb, úgy döntött, hogy megkérdezi másoktól. Amit aztán hallott, legrészletesebben a házőrző ebtől, attól megfagyott ereiben a vér. Szemei megteltek könnyel, amikor elképzelte, milyen sors vár rá és testvéreire. Az sem vigasztalta, hogy a libák és a malacok is így végzik. Némi kis tanakodás után megszületett a döntés, megszökik az udvarból. Most még elég kicsi ahhoz, hogy kiférjen a kerítés lyukain, de ha vár még pár hetet, akkor már sokkal nehezebb dolga lenne. Az elhatározást az éjszaka folyamán tett követte, eléggé könnyen és gyorsan kint találta magát a tiltott területen. Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy merre menjen, de végül úgy határozott, hogy teljesen mindegy, így elindult előre. A cél, minél távolabb a gyilkos udvartól.
Az úton hamar elfáradt, gyenge kis lábai még nem bírták úgy a hosszú távot, ahogy szerette volna, de nem adta fel, kitartóan haladt. Útközben egy mondóka járt a fejében, amit anyukája mondogatott neki elalvás előtt: „Kicsi fiam, Drága fiam, Nagy kakas lesz, Az udvar ura!”
Nemsokára meglátott a távolban egy erdőt, amiről ugyan már hallott, de természetesen még sosem látott közelről. Izgalommal töltötte el a tudat, hogy ezt is átéli. Mikor már majdnem odaért, megpillantott egy ismeretlen állatot, aki a földről csipegetett valamit. Megközelítette és illedelmesen köszönt neki.
– Jó napot kívánok!
– Neked is szép napot! – jött a válasz.
– Ön milyen állat? – kíváncsiskodott Rudi.
– Galamb vagyok.
– Kérdezhetek öntől valamit?
– Csak nyugodtan.
– Én megszöktem otthonról, mert azt hallottam, hogy húsleves lesz belőlem. Önből is az lesz?
– Nem, belőlünk nem. Illetve csak nagyon ritkán, ha az emberek elkapják a fajtámat. De mivel tudunk repülni, így általában megússzuk.
– Jajj, de irigylem ezért. Én is megtanulhatok repülni?
– Ez nem ilyen egyszerű. Ti, baromfik, túl nehezek vagytok a repüléshez. Ahhoz egy varázslat kellene, hogy sikerüljön.
– Hol találok varázslatot?
A galamb kacagott egy nagyot, majd teljesen komolyan válaszolt:
– Az Északi-tündér tud varázsolni, kérd meg őt.
– Köszönöm szépen, és hol találom ezt a tündért?
– Messze, messze északon. Csak haladj abba az irányba. Bizony évekig is eltarthat, mire odaérsz.
Útközben kérdezd meg néha, hogy jó irányba haladsz-e. Amikor elérsz az Északi-erdőhöz, a közepén találsz egy tavat. Ott lakik a tündér. Egyet kívánhatsz tőle. Jó utat! -hadarta el gyorsan, majd sietősen továbbrepült.
Rudit nagyon boldoggá tette az információ. Végre van célja az útjának és ami még fontosabb, van remény, hogy megmentse a családját. Ha neki sikerül, akkor a testvéreit is elviszi a tündérhez. Bent az erdőben lassabban haladt, megcsodálta a vastag, égig érő fákat, élvezte az avar illatát és csipegetett is az alacsonyan lévő aprószemű gyümölcsökből. A következő állat, akivel találkozott, egy medve volt. Neki is feltette a kérdését a levessel kapcsolatban.
– Ne bolondozz velem! Engem nem esz meg senki. Elbírok én az emberrel, sokkal erősebb vagyok nála. Hanem ide figyelj rám! Neked már nem elsősorban az embertől kell félned, hiszen eljöttél tőle, hanem a húsevő állatok előszeretettel fogyasztják az ilyen pipihusit, mint te vagy. Bújj el, ha meglátsz egy idegen állatot és csak akkor szólítsd le, ha látod, hogy növényeket eszik.
– Jajj, én erre nem is gondoltam. Otthon, az udvarban senki se ette meg a másikat.
– Azért lehettetek összezárva együtt. De például egy farkast, vagy rókát már nem engedtek volna be oda. Hamar vérfürdőt csinálnának ott.
– Köszönöm a figyelmeztetést.
Miután elváltak, Rudi úgy döntött, hogy nem a repülés lesz a kívánsága a tündértől, hanem olyan nagy erőt kér, amilyen a medvének is van. Már majdnem kiért az erdőből, mikor hangos kiáltásokra lett figyelmes: – Segítség! Segítség! Közelebb ment és egy újabb ismeretlen állatot látott meg, aki nem tud szabadulni valamilyen fémdarabtól, ami láthatóan belement a lábába.
– Kérlek szépen, szabadíts ki a csapdából. Meghálálom – kiáltotta feléje a róka.
– Miért vagy a csapdában? Miféle állat vagy?
– Én róka vagyok és az ember állította ide ezt a csapdát, gyanítom, hogy medvét akart fogni, de én kerültem bele.
Rudinak eszébe jutottak a medve szavai és közölte is aggodalmát a rókával:
– Ha kiszabadítalak, akkor megeszel engem. Miért tenném?
– Megígérem, hogy nem bántalak utána. De így az ember nyúz meg engem a bundámért. Azért előtte még belemélyítem a fogaimat -vicsorgott.
Már majdnem megsajnálta a rókát és éppen azon gondolkodott, hogyan tudna segíteni neki, amikor fentről kiáltást hallott. A galamb volt az.
– Ne segíts neki, átver! Meg fog enni!
Ettől aztán úgy megijedt, hogy gyorsan kiszaladt az erdőből. Annyi haszna azért lett az esetből, hogy eldöntötte, nem erőt kér a tündértől, hanem olyan fogakat, amilyenek a rókának vannak. A hosszú út közben még ötször módosította a kívánságot, hol tüskéket kért, amivel a sün rendelkezik, hol gyilkos mérget, mint a kígyóké… Rengeteg tapasztalatot szerzett az út során és csodával határos módon élve elérte az Északi-erdőt. Közben felcseperedett, igazán daliás kakassá vált erős csőrrel, égővörös tarajjal, szép színes tollazattal. Közben azt is megtudta, hogy ők nem élnek túl sokáig, pár éve lehet még hátra.
A tündér, mint Vénusz, kiemelkedett a habokból és rámosolygott.
– Szrevusz Rudi, már vártalak!
– Ó! Szép jó napot kívánok! -teljesen zavarban volt a tündér szépségétől.
– Mondd csak, mit kívánsz tőlem? De jól gondold meg, mert csak egy lehetőséged van.
– Ezen a hosszú úton állandóan változtattam, hogy mit is kérjek. Mostanra már teljesen biztos vagyok a dolgomban és azt kívánom, hogy azonnal legyek otthon a baromfiudvarban a testvéreim mellett.
– Ez igazán szép kívánság volt. Mellé kapsz még egy ajándékot is tőlem. Úgy intézem, hogy a testvéreiddel együtt természetes halállal távozzatok és ne legyen belőletek leves. -a tündér még mindig mosolygott, Rudi pedig egy szempillantás alatt otthon találta magát.

Nagy Kriszta: Szala

Ki ne ismerné Zalát? Ezt a hosszú kilométereken át kanyargó folyót, mely hol aprócska csermelyként, hol méltóságteljesen áradó folyóként áramlik, siet egy irányba, hogy sok-sok vidék örömét, bánatát, keserűségét összegyűjtve táplálja a csodás felvidéki hegyek által átkarolt Balatont.
De hogy hol is ered ez a titokzatos folyó, annak történetét már hiába kérdezzük, nem sokan ismerik.
Szalafő egy kicsiny falucska a nyugati végeken, az Őrségben. Nevét onnan kapta, hogy határában, a Fekete-tóból ered a folyó, amit az itteniek még ma is Szalának hívnak. A Fekete-tó valójában sosem volt tó, mocsaras lápvidék ez, különleges élővilággal, melynek keletkezését a mai napig titokzatosság övezi.
S hogy ki is volt Szala, akiről folyónk a nevét kapta? Cserfes, örök engedetlen kislány volt ő, erdők-mezők ismerője, madarak, őzikék jó pajtása. Szegényes, szerény életet élt szüleivel és négy testvérével a kis házban, melyet szorgos kezek építettek az erdő adta gerendákból. Sárral tapasztott falai a szegénység ellenére is mindig vakítóan fehérre meszelve mutatták, hogy a nehézségek ellenére szorgalmas népség él ezen a vidéken.
A dombtetőkre épült házcsoportok egy-egy család házaiból álltak, s a körülöttük elterülő hatalmas legelők a végtelen erdőkig nyúltak.
Állataik, a silány, agyagos föld, és a rengeteg-erdők adta fa volt minden vagyonuk, értékük. No meg két kezük, és leleményességük, ügyességük, melyekkel a szerény adottságokat is kincsekké formálták.
Szala, mint a gyerekek a faluban mind, egészen kicsi kora óta részese volt a munkáknak, de szeleburdisága néha felbosszantotta anyját, aki ilyenkor ráripakodott:
– Szala, már megint láb alatt vagy? Eredj ki a rétre, futkoss egyet, és gyere vissza, ha megnyugodtál!
A kislány pedig rohant a néhol állig érő fűben, majd a dombok oldalában lefeküdt, és egészen azok aljáig gurult. Pörgött-forgott, s mire leért, egészen megszédült. Karját szétvetve feküdt ott egy darabig, és a felhők játékában gyönyörködött.
Ezután egyenesen az erdő széléig futott, ahol vadalmafa kínálta már érőre fordult, aprócska termését. Gyümölcsei igazi felüdülést adtak, jutott belőle bőven a köténykébe is, a testvéreknek vitte boldogan.
Máskor fára mászott, onnan kémlelte a vidéket. Órákat elidőzött kedvenc, terebélyes fájának magas ágán, ahonnan szinte az egész falut belátta. Megfigyelhette innen ahogy az emberek a vetésben, vagy a ház körül szorgoskodnak, de sokszor elidőzött tekintete egy-egy pajkos cicahad mókázásán, vagy az erdő szélére kimerészkedő szarvas csapat méltóságteljes vonulásán.
Ebben a varázslatos világban nődögélt, míg a csitri, szeleburdi lánykából gyönyörű hajadonná serdült.
Ferkó, a falu legmódosabb családjának fia is felfigyelt rá, hisz szépsége mindenkit megbabonázott. A lány azonban nem adta magát könnyen. Odakacagott pajkosan, ha egy fiú felé füttyentett, de már szaladt is tova, könnyű léptekkel, a mosoly pedig ottmarad a szája szegletében.
De Ferkó más volt. Ő nem füttyentgetett, hanem mély főhajtással odaköszönt, valahányszor összetalálkoztak. Szala pedig azon kapta magát, hogy felé bizony nem röppen olyan természetesen az a megszokott kis kacaj, inkább valamiféle meleg pír öntötte el ilyenkor az arcát, majd ahogy telt-múlt az idő, testét-lelkét is. Isten is egymásnak teremtette őket, nem volt kérdéses, hamar egymásra talált a két fiatal.
Az emberek összesúgtak a hátuk mögött, ha azon kapták őket, hogy hosszasan elbeszélgetnek a falucska valamely poros utcáján, ahol épp összefutottak. Aztán már akarva is keresték egymás társaságát, s Szala oly kedves helyei, a domboldalak, a terebélyes fák árnyas lombja mind tanúi lehettek igaz szerelmük lángra lobbanásának.
Tudták, hogy tilosban járnak, de a szívük annyira vágyta a másikat, hogy mindketten úgy érezték, csak együtt, senki mással nem lehetnek boldogok.
Hej, de azok a régmúlt idők bizony sokkal másabban voltak, mint a maiak! Hamar híre ment a faluban a fiatalok szerelmének, s a hírek eljutottak Ferkó apjához is. Módos család fiához márpedig nem illik egy szegény leány!
Hetek se teltek el, és a büszke apa megtalálta a fiához, és a vagyonkájukhoz illő asszonyjelöltet. Vitának nem volt helye, elkezdődött a készülődés a lakodalomra.
Szala zokogva járta a vidéket, nem tudta elhinni, hogy a fiú, akit ennyire szeret, cserbenhagyta őt. Mert Ferkó nem jött többé. Napokon át várta a megszokott helyeken, de mindhiába, magára maradt a bánattal és a keserűséggel.
Ferkó is ó, mennyire szenvedett! Tudta, nem tehet apja ellen, és tudta, bármennyire is fájdalmas mindkettőjüknek, az egyetlen, amit tehet, hogy soha többé nem találkozik Szalával. Nem akarta bántani, nem akarta, hogy miatta szenvedjen a lány. Úgy gondolta, ha így tesz, tán könnyebben elfelejtik egymást.
Pompázatos lakodalomra készült a vidék. Egy héten át főzték, sütötték a falu asszonyai a lakoma étkeit, disznók visítása, tyúkok hangos könyörgése hallatszott mindenfelől, készültek a sültek, a jó fogások. Begyújtották a kemencéket, a forró köveken perecek sültek, és a silány szőlőből készült savanykás borok is előkerültek a pincékből.
Egy szombatra virradóra aztán készen állt a lakodalmas sátor is. A falu apraja-nagyja magára öltötte legszebb ünneplő ruháját, a hófehér keményített ingeket, szoknyákat, és megindultak a templom felé. Csak egy valaki volt, aki nem tartott a menettel, aki tisztes távolból, kedvenc fája legmagasabb ágáról figyelte az eseményeket. Nézte, ahogy, mint szorgos hangyák a bolyba, vonulnak az emberek minden irányból a templom felé. Ragyogó, verőfényes napsütés volt, boldog, vidám emberek hada igyekezett tiszteletét tenni a két fiatal egybekelésénél.
A nép bevonult Isten házába, s mikor Szala már egy lelket se látott, akkor a templom takarásából előlépett Ferkó. Mellette hófehérben leendő asszonya. A leány ekkor úgy érezte, megszakad a szíve. A fiú, akit neki teremtett a sors, aki így ünneplőben olyan szép volt a szemének, és akit annyira vágyott azóta, hogy nem látta, most végérvényesen másé lesz.
Az ifjú párt is elnyelte a templom, a hatalmas Isten hófehéren vakító háza.
Szala leugrott a fáról, és eszét vesztve rohanni kezdett a templom felé.
Aztán még mielőtt odaért volta, a földre rogyott, arcát a porba temette, és kitört belőle addigi összes fájdalma.
– Istenem! Te, aki mindent látsz, aki szeretsz minket, akinek gyermekei vagyunk, hogy teheted ezt velünk? Hogyan tudhatnék én már ezután tovább élni így? És hogyan felejthetett el Ferkó ilyen hamar? Nincs igaz szerelem, és te sem vagy sehol! Nem létezel, sosem léztél! Ha volnál, ezt nem hagytad volna!
Szala porral elmaszatolt könnyei sárként tapadtak arcára. Felemelkedett a földről, ha valaki ekkor meglátta volna, bizonyosan azt hiszi, igazi boszorkányt lát. S ez a frissen született, a bánat, és elkeseredettség szülte boszorkány nem maradt adós az átokkal sem! Az égre nézett, kezét hirtelen támadt hitetlensége ellenére imába fonta, s halkan, fogai közt sziszegve ejtette a szavakat:
– Süllyedjen el a te házad, vesszen oda minden, ami te vagy az embereknek! Falaidat, amik hazugságra épültek, nyelje el a föld örökké!
Először csak a ruháját lebbentette meg egy hirtelen jött széllökés, de ami utána következett, emberi észnek és szemnek felfoghatatlan volt! A fák elindultak körbe-körbe a templom körül, a forgószél egyre erősödött, ereje, kiszakította a bokrokat, felkapta a fákat, sodorta, tekerte körbe- körbe. S a mindenek közepén álló, ég felé törő hófehéren vakító templom, ott az iszonyatosan tomboló vihar közepén, elkezdett süllyedni.
Lassan nyelte el a föld, Szala sokáig hallotta a bennrekedt emberek jajveszékelését.
A forgószél amilyen hirtelen érkezett, olyan hirtelen ült el. Nyomában csak az üresség maradt.

Egy egész falu népe veszett oda, sírásukat a lány még évekig hallotta, nem menekülhetett előle. S a könnyek, a templomban rekedtek jajkiáltásainak könnyei felkúsztak a mélyből, belőlük először ingoványos láp keletkezett, aztán aprócska érként utat törtek maguknak, áttekergőzve az erdőkön, le a dombról a kaszálókra. Egyre duzzadt a kis patak, hogy szélesre terebélyesedve hosszú tekergőző folyóvá nője ki magát.
Szala, a „bolond lány” egy ideig még járta a környéket, aztán egy napon, nem találva helyét a világban, ő is a folyónak adta magát.
Hogy újra együtt lehet-e elveszett kedvesével, ki tudja! Legendáját szájról-szájra adták, s a folyót az újonnan jövők Szala folyójának nevezték el.
A kiürült falu helyén új élet indult, új nemzedékek adták át egymásnak a soványka földeket, az erdőket, s a mesét a lányról, aki egy egész falu népét templomostul a föld alá süllyesztette.
A régiek még emlegették az ősöket, akik látni vélték a fekete ingoványból kilátszani az elsüllyedt templom tornyát. A Fekete-tó, ez a lápos vidék azóta is titokzatos hely, megannyi legendát szőttek róla, de az én mesém bizisten az egyetlen igaz mind közül!

Fecske László: A korán ébredő csiga

Egy pici csiga dugta ki a szarvait álmosan, a vastag avartakaró alatt.
Sötét volt, és rettentően hideg.
– Húhh, fázom. – mondta magában a pici csiga. – És még álmos vagyok. De hát mi történt? – csodálkozott. – Még aludnom kellene. Bizonyára megsérülhetett a védőburok, mely a hidegtől óv. – gondolta, majd nyújtózott egyet, s elhatározta, hogy ha már felébredt, körülnéz.
Elindult az őt körbeölelő levélcsomókon felfelé. Amint lassan a felszínre csúszott, megállapította, hogy egyre hidegebb van. A megfagyott, rozsdabarna színű diófalevelek között egy kis rés tátongott. Azon keresztül dugta ki a fejét, s elcsodálkozott azon, ami elé tárult.
– Jé! Ilyet még nem láttam. Ez lenne a tél? A tél, amit én mindig átalszok? De hisz ez csodálatos! – álmélkodott magában. – Még jó, hogy felébredtem. Erről lemaradni vétek lett volna. Szép, mint a nyári mező… viszont nagyon hideg van. Brrr!
Ameddig csak a szarvai elláttak, hófehér volt minden. Az azelőtt virágcsokorba borított rét, most a hópelyhek millióitól csillogott, akár a csillagfényes égbolt. A Hold által megvilágított hótakarón szikráztak a fények.
– Ez csakis a tündérek műve lehet. A tél tündéreinek csodája. – elmélkedett csendben a kis csiga, s közben testét kissé visszahúzta a házába, s lejjebb is csúszott a némi enyhességet adó falevelek közé, és onnan szemlélődött tovább.
Kíváncsi tekintete éhesen falta a varázslatos, festői tájat. Egy közeli domboldalon jegenyefenyők álltak, melyek alsó ágairól hosszú jégcsapok lógtak majdnem a földig, s a holdfényben meg-megcsillantak. Egy hatalmas tölgyfa tetejéről két jóllakott mókuska kandikált kifelé.
– Bizonyára ők is a természet szépségeit csodálják. – gondolta a csiga.
Nem messze volt a folyó is, amelyben nyáron csak úgy ficánkoltak a halak, s a vadkacsák is vígan pancsoltak. Igazi vízi parádé volt rajta akkor, de most csendesen, befagyottan pihent.
– Mi van ezzel a folyóval? Meg sem moccan? Meg sem pisszen? Pedig a szél is fújdogál. Hm, nem értem. Talán télen minden mozdulatlanná válik? – gondolkodott el a kis csiga.
– Hehe! Miket hallok? Még hogy mozdulatlanná? – mondta valaki egy hóbucka mögül.
– Mi ez? Ki ez? Ki jár itt? – kérdezte a kis csiga rémülten.
– Csak én, Pöttöm, a mezei nyúl. – válaszolta az idegen, s egy ugrással a csiga elé huppant, a finom porhóba.
– Hű de nagy vagy, te nyúl. Remélem, nem eszel meg. – szólt félénken a csiga, s még beljebb bújt, az immár kihűlt házacskájába.
– Ugyan már. Én nem eszem csigákat. De javaslom, legyünk csendben, mert erre jár a róka. Ezért is bújtam meg, e mögött a domb mögött.
A kis nyuszi lelapult, szinte teljesen belesüppedt a hóba, s a szájával némi meleget lehelt a didergő csigára.
– Jaj, de jól esik ez. Köszönöm! – mondta a kis csiga. – Nagyon fázom. Tudniillik, nekem ilyenkor még aludnom kellene, egészen tavaszig.
– Akkor miért ébredtél fel? – kérdezte a nyúl.
– Nem tehetek róla. Eddig még sosem fordult velem elő ilyen. Most látom először a telet. Minden csupa fehér, és mozdulatlan, mintha megállt volna az idő. A táj zord és hideg, de ugyanakkor káprázatos is.
– Persze, hisz a tél mindig ilyen. Havas a táj, és a fagy is dolgozik keményen.
– Mi az, hogy havas? És mi az a fagy?
– Ez a fehér, a talpam alatt, ez a hó. Sok apró pehely sokasága. Ilyenkor télen sok millió hópehely hullik le az égből, s betakarják a földet. A fagy pedig egy olyan állapot, amitől minden megdermed. A folyó keménnyé szilárdul, szinte járni lehet rajta, s a harmatcseppek is eggyé olvadnak, mint ott azon a fenyőágon. Így alakul ki a jégcsap is. – magyarázta a nyúl.
– Milyen érdekes. – mondta a csiga. – Akkor át tudnék csúszni a folyón? Nem kellene megkerülnöm, mint mindig? Eddig legalább egy hónapomba telt, ha át akartam jutni a túlsó partra csemegézni.
– Nem tudsz átmenni rajta. Legalábbis te nem. Azonnal odafagyna a kis nyálkás tested. Nekem viszont szőrpamacs van a talpam alatt, s ha látnád, milyeneket siklok rajta. A természet mindenkire másként hat. Én bírom a hideget. – büszkélkedett a nyúl.
– Én viszont nem bírom. – didergett egyre jobban a kis csiga. – Menten befagyok én is, mint ez a folyó.
A nyúl rálehelt hosszan, majd a füleit hirtelen a magasba emelte.
– Jaj, ne! – kiáltott fel, s a jegenyefenyők irányába meredt.
– Mi történt? – kérdezte a csiga.
– Ne haragudj, drága barátom, de mennem kell. Közeledik a róka. Érzem a levegőben. Te is bújj el! Sok szerencsét! Remélem, újra álomba tudsz merülni, különben megfagysz! Ég áldjon! – ezt az utóbbi mondatát a kis csiga már csak a távolból hallotta, mert a nyúl villámgyorsan kereket oldott.
A csiga teljesen bebújt kihűlt házába, és várta a csodát. Próbált megnyugodni, próbált elaludni. Gondolataiban ott tündökölt a gyönyörű illatos tavasz, a dús fűtenger bársonyos simogatása, a pillangók lágy tánca, a tücskök andalító muzsikája, de mindhiába, a hideg erősebb volt, s nem hagyta a csigát álmaiba zuhanni.
Odabentről, a csigaházból vacogva csodálta a meginduló hóesést.
– Milyen szép. – gondolta magában. – Varázspor. A tündérek szórhatják. És milyen sok.
A szállingózó kövér hópelyhek a házára is potyogtak. A kis csiga előtt egy domb magasodott, aminek az oldaláról a felkerekedett szélvihar lefújta a havat, s ekkor látta meg, hogy egy vakondtúrás tornyosul előtte. Legszívesebben bement volna a jó meleg föld alá, de sajnos az egész földkupac is be volt fagyva.
Teltek-múltak a percek, de senki nem sietett a kis apróság segítségére. A kis csiga minden erejét összeszedve úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, ő biz nekivág az útnak, s keres egy jó meleg menedéket, ahol újra megpihenhet. Bátorságát összeszedve, minden erejével nekivágott a havas tájnak, dacolva a hideggel, a széllel, s a hóval.
Csúszott-siklott a finom hópelyheken, de egy-egy pillanatra olykor visszahúzódott a házába, hogy némi melegséget érezzen, s erőt gyűjtsön.
– Már minden porcikám fázik. – hebegte csendben.
Ekkor valami neszt hallott egy bokor mögül. Egy kisegér ugrott ki a vaskos ágak közül, majd megállt előtte.
– Ez meg mi? – kérdezte a csigától. – Jól látok? Egy csiga kúszik-mászik a havon? Télen ilyet nem mindennap látni. Megáll az eszem.
– Én pedig a mentem megfagyok. –mondta a csiga.
– Álmodom? – folytatta a kisegér.
– Bár csak én álmodnám ezt, de sajnos felébredtem a gyönyörű álmomból. Kérlek, segíts rajtam, ha tudsz, kisegér!
– Hogy én? Hahh! De hisz magamon is alig bírok segíteni. Hogyan tudnék másokon? Egyébként jómagam is meleg szállás után rohangálok.
A csiga kidugta szarvait, s az egér szavai hallatán némi remény csillant fel fáradt elméjében.
– És tudsz is ilyen szálláshelyet? Olyat, ahol meleg van és nyugalom? – kérdezte bizakodva.
– Hát, éppen tudok. Itt van nem messze egy birtok. A végében van egy nagy pajta, tele szalmabálákkal. Maga a mennyország, hisz még macska sincs a környéken. Szívesen megmutatom, hogy merre van.
– Óh, mit érek én azzal? Hisz el sem tudok jutni odáig. Mi csigák igen lassan közlekedünk. Ezt a vakondtúrást sem tudnám megkerülni ebben a hidegben. Már az is csoda, hogy eddig kibírtam. – mondta búsan a csiga.
A kisegér elgondolkodott.
– De hát, akkor mitévő legyek? Én segítenék rajtad. Sokkal jobb lenne együtt eltöltenünk a telet, egy teli éléskamra közelében. Egyedül nagyon unalmas.
A hóesés, amely addigra már jelentős nagyságú tornyot produkált a kis csiga házának tetején, egy pillanatra elállt.
– Tudod, mit? – szólt az egér rövid gondolkodás után. – Kússz fel a hátamra! Kisebb vagy, mint én, csak elbírlak addig a pajtáig.
A kis csigának nem kellett kétszer mondani a dolgot. Felkapaszkodott a kisegérre, s már nyargaltak is, mint a szélvész. Egy kiszáradt diófa tetején két holló bámulta a furcsa látványt. Nemigen láttak még egeret, a hátán csigaházzal.
Sebesen haladtak a megváltást nyújtó menedék irányába, melynek pontos helyét az egérke csak nagyjából tudta meghatározni. De aztán, előtűnt. Egy hóbuckát megkerülve ott tornyosult előttük a hatalmas faházikó.
– De hisz ez csodás! – rikkantotta az egérke. – Megtaláltuk! Már látom a rést is a pajta oldalában.
– Igen, én is látom. – nyöszörögte fáradtan a csiga. – De szép is lesz. – álmodozott már jó előre. – Ott bent a jó melegben, a szalmaszálak sűrűjében, együtt az új barátommal, akivel átvészelem majd ezt a kemény, hideg időjárást.
Az egérke elérzékenyülten hallgatta gyengülő útitársa szavait, s próbálta gyorsabban szedni a lábát. A kis csiga közben folytatta az ábrándozást.
– Ott biztonságban leszünk, s tavasszal újult erővel fogok ébredni, s majd elmesélem a többieknek, hogy mit éltem át télvíz idején a hóban-fagyban. Szép ez az évszak, de nagyon hideg. A katicabogár nem fog nekem hinni. Azt hiszi majd, hogy kitaláltam az egészet… vagy álmodtam… lehet, hogy most is csak álmodom?
– Nem. – szólt közbe az egérke. – Ez nem álom. Én vagyok a bizonyítéka. Majd én kiállok melletted.
– Köszönöm, egérke.
A két jó barát végül elérte a pajtát. Az egérke óvatos léptekkel osont be a korhadt deszkanyíláson. Mintha a mennyországba érkeztek volna. Békés látvány fogadta őket. A helyiségben kellemes, enyhe levegő volt.
– Ez csodálatos. – ámuldozott a kisegér, miután megpillantotta a több zsáknyi búzát, kukoricát, s a kényelmet nyújtó szalmabálákat. – Tudtam, éreztem, hogy itt ennivaló is lesz. Micsoda bőség, s micsoda nyugalom. Itt nincs olyan meleg, mint nyáron, de jobb, mint odakint. A szalma olyan, mint az avartakaró, majd meglátod. – szólt oda a kis csigának, aki némileg magához tért, s lassan lekúszott az egérke hátáról.
Miután megmozgatta kihűlt tagjait, örömittasan indult el az egyik szalmacsomó felé, majd jól bevackolva magát egy kis fészekbe, álmosan nyújtózott egyet. Gondolataiban ismét ott tündökölt a gyönyörű, illatos tavasz, a dús fűtenger bársonyos simogatása, a pillangók lágy tánca, s a tücskök andalító, nyári muzsikája. Fáradtan kuporodott össze piciny házacskájában. Az egérke pedig hirtelen összeszedve egy adagnyi élelmet, fürgén mellé ugrott, és mesélni kezdett. Mesélt a kalandjairól, mesélt az életéről, és minden olyan érdekes dologról, amely megesett vele eddigi életében. A kis csiga pedig csak figyelte, élvezettel hallgatta új barátja történeteit, miközben boldogan, ismét téli álmába nem szenderedett…

Garay Zsuzsanna: A madárijesztő

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy falu határában egy gazdag ember. Szép piros tetős, tornácos háza volt, az udvarában tyúkok kapirgáltak egy hetyke kakas mellett, az ólban hízott disznó heverészett. Istálló is volt, hatalmas kert, gyümölcsös. A gazda féltékenyen nézte, ahogy a seregélyek, rigók lakmároznak a szőlőből, ezért egy késő nyári napon fogott egy rojtos szélű zsákot, kitömte szalmával, madzaggal megkötötte, ebbe beleszúrt egy göcsörtös villás botot, kész volt a madárijesztő teste, keresztbe rákötözött egy rövidebb nyelet, ez lett a két karja. Elővett egy rongyos inget és nadrágot, ezzel öltöztette fel a madárijesztőt. Aztán leakasztotta a fogasról a régi kabátját, még ezt is ráadta, előkotort egy lyukas kalapot, a fejére tette, és kivitte a szőlőbe. Ott a nyelet ráerősítette az egyik szőlőkaróra.
– Na, majd ez elűzi a madarakat – mondta a gazda, és hazament.
Élt a faluban egy kislány, Flóra, akinek nagyon szegények voltak a szülei. Három kisebb testvére volt, Flóra az első osztályt fejezte be. Szép szőke haja volt, kék szeme. Szeretett a határban sétálni. Ilyenkor hallgatta a madarakat, néha virágot szedett, vagy futkározott a kutyájával, Bundással. Az út éppen a módos gazda szőleje mellett vezetett el. Egyik augusztus végi nap, amikor a tikkasztó hőség elöl Flóra a szabadba menekült, ahogy kiért az útra, rögtön észrevette a madárijesztőt.
– Nézd csak, Bundás, micsoda szerzet van itt. Gyere, nézzük meg közelebbről! – Azzal átbújt a kerítésen, és megállt a madárijesztő előtt. – Formás legény vagy, nem mondom. De elfelejtettek neked szájat, szemet rajzolni. – Flóra gondolkodott egy darabig, majd felkiáltott: – Van egy ötletem. Az iskolai felszerelésből maradt festék. Majd én rajzolok neked olyan arcot, hogy csudájára fog járni a világ.
Sarkon fordult, hazafutott, Bundás lelkesen csaholt a nyomában. Otthon előkereste a festéket, az ecsetet, és már szaladt is vissza. Igen ám, de a madárijesztő olyan magasan volt, hogy nem érte el a fejét.
– Hát most mitévő legyek? – töprengett Flóra. A szőlős kertet a gyümölcsöstől csak egy kis alacsony sövény választotta el, volt egy kis rés rajta, azon átmászott, és a fák között egyből megakadt a szeme egy üres ládán. „Ez éppen jó lesz nekem” – gondolta, és elcipelte a ládát a madárijesztőig. Felállt rá, de akárhogy nyújtózkodott, nem érte el a fejét. Ekkor újból keresésbe fogott, és talált egy sárga műanyag vödröt. Azt is odavitte, rátette a ládára, majd felmászott rá.
– Egy kicsit inog, de én ügyes vagyok – kiáltotta oda Bundásnak. Piros színnel széles mosolygós szájat festett a madárijesztőnek, barnával pedig két szemet. Nem feledkezett meg az orráról és a szemöldökéről sem.
– Már csak nevet kellene adni neked. Majd otthon előveszem az olvasókönyvemet, hátha abban találok valamit.
Így is tett. Otthon lapozgatta a könyvét, és rábukkant erre a névre: Benő.
– Elnevezem Szalma Benőnek. Viszek neki valamit, és tartunk egy kis keresztelőt.
Másnap délelőtt Flóra a szekrényben keresgélt. Talált egy szép kék szalagot.
– Tavalyelőtt ezt viseltem az óvodai évzárón, de ez nem jó. Ez lányoknak való. Mit adjak neki? Kalapja, kabátja van. Inge is és nadrágja is. Tudom már. Sálat viszek neki.
Talált egy régi, kötött, piros-sárga csíkos sálat. Egy kosárba tett egy zsemlét, azt is kivitte.
– Szervusz, Benő – köszönt Flóra messziről. – Ja, te még nem is tudod, ez lesz a neved.
Gyorsan szedett pár szál virágot, letette az oszlop lábához, és ünnepélyesen így szólt:
– Én, Flóra a Borostyán utca 23-ból, ezennel megkeresztellek téged. Legyen a neved mától fogva Szalma Benő. Éljen, éljen, éljen! Holnapután évnyitó. Majd elmesélem, milyen volt.
Így is tett. A kislányt nem zavarta, hogy a madárijesztő nem válaszol neki. A következő héten iskola után rögtön kiszaladt meglátogatni újdonsült barátját.
– Képzeld, megdicsért a tanító néni. Azt mondta, szép a füzetem. Nagyon boldog vagyok.
Másnap azonban, amint kiért a szőlőbe, sírva ült le a madárijesztő lábához.
– Megint csúfoltak a többiek. Mert nekem nincsenek szép ruháim, drága játékaim.
Éppen akkor röppent arra egy virágtündér. „Vajon kihez beszél ez a kislány? – gondolta a tündér. – Csak nem madárijesztőhöz? Nincsen barátja, aki megvigasztalná?”
A virágtündér elővette a varázspálcáját, és miközben három kört rajzolt a levegőbe, elsuttogta a varázsigéket. Flóra álomba merült. A madárijesztő egyszer csak megrázkódott és kinyitotta a szemét. A kislány is abban szempillantásban ébredt fel.
– Jó reggelt, vagy jó napot.
– Ki szólt? – pattant fel Flóra.
– Hát én. Ki más? Nincs itt senki rajtunk kívül. Te ki vagy?
– Flórának hívnak.
– Nekem sajnos nincs nevem.
– Dehogynem – nevette el magát Flóra. – Én kereszteltelek meg. Szalma Benőnek hívnak.
– Jaj, de boldog vagyok.
– Én is. Tudod mit? Legyünk barátok.
– Jó.
– Sajnos már mennem kell. Anyukám vár otthon, és segítenem kell neki.
Egyik nap Flóra egészen későn érkezett meg.
– Már úgy vártalak – mondta neki a madárijesztő szemrehányóan. – Hol voltál?
– Szavalóversenyt rendeztek az iskolában. Én is indultam.
– Milyen az a szavalóverseny? – kérdezte kíváncsian Benő.
– Mindenki megtanul egy verset kívülről, kiáll a többiek elé, és elmondja.
– Mondj egy verset, kérlek.
– Jó – mondta Flóra és felállt. – A verseket legjobb állva mondani.
Benő azt kérte, hogy mondja el még egyszer. Másodjára már egy-két szót ő is tudott, harmadjára egész jól ment neki az első versszak. Ahogy így együtt szavaltak, alkonyodni kezdett. Egyszer csak lábak dobogtak, majd két fiú hangja hallatszott.
– No, nézd csak, ki van itt?
– Mit akartok?
– Hallom, nyertél ma valamit a versenyen. Ide vele!
– Nem adom! Az az enyém.
– Nézd már, milyen szemtelen vagy. Mi majd móresre tanítunk.
Ekkor azonban megszólalt a madárijesztő:
– Nem szégyellitek magatokat? A kisebbet bántjátok?!
A sötétben úgy magasodott feléjük, mint egy felnőtt férfi. A kalapja eltakarta az arcát, a sál csapkodása feledtette, hogy mozdulatlan.
A két fú hátrálni kezdett: – Mi csak, mi csak… Nem akartunk semmi rosszat.
– Tűnjetek el innen gyorsan!
A két fiú szót fogadott, és elszaladt.
– Milyen bátor vagy – dicsérte meg Flóra a madárijesztőt.
– Te pedig okos vagy. Milyen jó neked, hogy tudsz olvasni, és olyan sok szót ismersz.
– Majd én olvasok neked – ígérte meg Flóra és innentől kezdve minden alkalommal kihozta az olvasókönyvét, és felolvasott Benőnek. Így ő is gyakorolt.
Ha elfáradtak, akkor Flóra hanyatt feküdt, nézte a bárányfelhőket, azt mondta, hogy egyik egy sárkányra hasonlít, a másik pókra, a harmadik kutyára. Ahogy a felhők tovább vonultak a kislány által látott arcok eltorzultak, újak keletkeztek. A pókból lepke lett, a kutyából tigris. Flóra néha egész kis történetet kerekített az elképzelt alakok köré.

Sarkadi Ágnes: Levél a Jézuskának

Oszvald, a hóember körülnézett birodalmában. A hó vastag köntösben telepedett a kertre, Szélúrfi óvatosan hintáztatta a fák ágain lógó jégcsapokat. Az ablakokban meleg fények hirdették a közelgő Karácsonyt. Egyedül Károm, a fekete varjú járkált az udvaron. Hogy kínzó éhségéről figyelmét elvonja, pálcikaujjaival sormintát rajzolt a hóba. Az öreg tujához ért, alatta hócsipkék finom gyűrűjébe fogva különös holmi hevert.

– Nicsak! – károgott. – Nézd, Oszvald! Egy levél!

Oszvald szénszeme érdeklődve felcsillant.
– Csakugyan? – kérdezte. – Megmutatod?
– Gyere érte! – csúfondároskodott a varjú.

Oszvald sértődötten elhallgatott. Károm a csőrébe kapta a levelet, és engedelmesen letette a hóember kövér hasa elé.
– Na, itt aztán tényleg fagyos a hangulat! Ne vegyél már mindent a szívedre, Oszvald! Inkább derítsük ki, miféle levél ez! Te olyan okos vagy. Biztosan olvasni is tudsz!
– Hát persze – köhintett Oszvald. – Ez természetes. De tudtommal egyáltalán nem szabad elolvasni mások levelét!
– Hm… – töprengett Károm. – És honnan lehet azt tudni, hogy ez mások levele, és nem az enyém?
– Hát a címzésből! Fordítsd meg a borítékot! A címzettet a jobb oldalra szokták írni. Nahát! Ez furcsa! Ezen a levélen nincs is címzés! Az lesz a legjobb, ha felbontod. Ki tudja… még az is lehet, hogy nekem írták!

A varjú éles karmával izgatottan tépkedte a levél csücskét, majd a lyukba akasztotta vastag csőrét, és hosszú vájatot vágott a borítékon. Kihúzta a levelet, és a hóember elé terítette a gömbölyded betűkkel teleírt papírlapot.

– Nem akarok okvetetlenkedni – mondta a hóember -, de ha azt akarod, hogy felolvassam, akkor légy szíves, fordítsd meg! Fejjel lefelé van.

Károm szépen körbefordult a papírral, és várakozóan nézett a hóemberre.

– Szükség lesz a szemüvegemre is! Leesett a hóba. Kérlek, keresd meg!
– Na, még ez is! – károgott a varjú. – Milyen kacifántos dolog ez az olvasás!

Csőrével körbeszántotta a hóembert, mire végre megtalálta a törött szárú szemüveget. Felrepült, és a hóember sárgarépa orrára biggyesztette az okulárét.
– Most már aztán nincs több kifogás! – koppantott a csőrével. – Olvasd!

Oszvald megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett.

„Kedves Jézuska!

Nagyon várom már a Karácsonyt! Anya szerint ilyenkor a szívünk titkos vágya valóra válik. Félek, hogy az enyém nem fog. Pedig olyan titkos, hogy még a mamának se mondtam el.

Tudod, Jézuska, anya meg a nagyapa tavasszal összevesztek. Azóta nem szólnak egymáshoz, és nem jár át hozzánk a papa, pedig itt lakik három házzal arrébb. Nekem nagyon hiányzik. Mondtam is anyának, de nem akarja tudni, nem akar hallani se a papáról. Pedig szerintem neki is rossz, hogy nem beszélnek.

Anya folyton azt kérdezgeti, mit kérek a Jézuskától. Azt felelem, semmit. Akkor könnyű dolga lesz idén, neveti. Mit tegyek? Ha elmondanám a vágyam, csak mérges lenne. Azt szeretném, hogy együtt üljünk a karácsonyi asztalnál, és nagyapa meséljen nekem, ahogy régen, a nagy, öreg könyvből, aminek sárgák a lapjai és hatalmas sárkányok repülnek az oldalán, a királylányok meg olyan igazi szépek benne.

Kedves Jézuska, szerintem még Te se tudsz segíteni. A nagyapa nem gurulós autó, vagy kisvonat, hogy titokban becsempészd a karácsonyfa alá. Ha nem akar eljönni, nem foghatod fülön, hogy gyerünk, nyomás, békülj ki szépen. Tudom én ezt, de azért olyan jó volt leírni a szívem titkos vágyát.
Nem merem ezt a levelet a szobában hagyni, anya megtalálná. Elrejtem kinn, az öreg tuja alatt. Hátha véletlenül arra jársz. És hátha mégis van valami jó ötleted.

Marci”

Oszvald elhallgatott. Mindketten a levelet bámulták.
– Ezt nem neked írták! – szólalt meg a hóember.
– Ismerem azt a kisfiút, aki ebben a házban lakik – mondta Károm. – Egész kedves gyerek! A múltkor feltört egy diót, és otthagyta a fa alatt.
– Szerintem is az! És nagyon tehetséges! Engem ő formázott ilyen gyönyörű kerekre.
– Én ezzel azért nem dicsekednék – nevetgélt a varjú.
– Na de Károm! – csattant fel a hóember.

Jót nevettek együtt, azután elhallgattak.
– Mi van, ha ezt a levelet mégis nekünk írták? – töprengett Oszvald, és a varjút nézte. – Te biztosan tudod, hol lakik az a nagypapa.
– Károm bólintott.
– Akkor mire vársz? Mindjárt itt a szenteste! Gyerünk, hozd el őt a fiúnak!
– És mégis hogy gondoltad? Károgjak az ablaka alatt, akkor szépen felöltözik és átjön? Ne nevettess, mert kiszakad az üres begyem!

Oszvald töprengett.
– Megvan! – kiáltott fel. – Menj, és mutasd meg neki a levelet!

Károm óvatosan a csőrébe fogta a papírt, és a nagypapa házához repült. Bekukucskált az ablakon. Az öreg a karosszékében ült, és könyvet olvasott. Sárgák voltak a lapjai. Károm messziről is kivette, hogy az oldalán sárkányok repülnek, a göndör fürtös királylányok meg igazi szépek benne. A varjú megkocogtatta az ablakot. Azután újra, meg újra.

Nahát, egy varjú, kapta fel fejét a papa, szegény, biztosan nagyon éhes lehet, ha ilyen szemtelenségre vetemedik. A szekrényhez ballagott, és belemarkolt a dióbélbe. Óvatosan kinyitotta az ablakot. A varjú a széles párkányon idegesen lépkedett előre-hátra. Az öreg az ablakpárkányra dobta a dióbelet. Károm kiejtette csőréből a levelet.
– Egyél, madár! Hoztál nekem valamit? Jól van, elolvasom! Köszönöm, barátom!

Károm csőrébe kapkodta a diót, degeszre tömte a begyét, majd benézett az ablakon. Az öreg a levelet olvasgatta, le sem vette róla a szemét. A varjú csőrébe vette az utolsó falatot, és visszarepült a kertbe. Óvatosan a fagyott hóra ejtette zsákmányát.

– Mi történt? – kérdezte izgatottan Oszvald.
– Kaptam dióbelet!
– Nahát! Igazán rendes ember lehet… Megmutattad neki a levelet?
– Igen. Odaadtam.
– És?
– Elolvasta.

Mindketten elhallgattak, és az ablaküvegen tükröződő gyertyák lobogó fényét nézték. Besötétedett. Senki nem járt az utcán, még a kutyák is hallgattak. Csend volt. Nagy csend. Egyszeriben megroppant a hó egy csizmatalp alatt. A hang egyre közelebbről jött.
– Ő az! – súgta Károm. – Hát eljött Marcihoz…

Károm a csőrébe kapta a dióbelet, és Oszvald keskeny szájvonalához illesztette.
– Hogy te is tudj mosolyogni! – nevetett az öreg varjú.

---

A kategória további sikeresen szerepelt alkotói: Bakonyiné Nyitrai Gizella, Bihari Csaba, Bubrik Zseraldina, Cs. Nagy Kriszta, T. Dénes Tamás, Fedák Anita, Frekot Erika, Hegedűs Mónika, Ihász Magdolna, Ilyés Andrea, Kalmár Kincső, Lipcseiné Nagy Mária, Majoros-Jósvai Éva, Mitiner Mária, Morvai Elvira, Németh Ibolya, Ördögh-Csenki Dorina, Papillon Eszter, Reider-Tabáni Erzsébet, Szabó Györgyi, Szabó Viktória, Szabó Zsuzsa, Szarvas Ferenc, Szűcs Ilona, T. Gergely Judit, T. Molnár Zsuzsanna, Takács Vera, Utasi Hajnalka, Vadady Attila, Varga L. Krisztina, Varga Lóránt, Varga Zoltán

A pályázat minden sikeresen szerepelt alkotása a kategória győzteseivel és helyezettjeivel együtt innen letölthető: pdf formátum

A cikk fejezetei:
1. rész – 2. rész – 3. rész – 4. rész – 5. rész