Napok, mint törött cserepek,
Sorjáznak lelkem tavaszán.
Van-e még hit, kedvet ontó remény?
Erő mely adni tud,
Nap, mire ébredünk.
Est, mire fejünk lehajtjuk,
Éj, mely enyhet adó.
A holnap lassan már tegnapunk,
De hit, remény és szeretet,
Boldogságot ad s az idő már nem fosztogat.
Author: Flecker István
Flecker István vagyok túl életem nagy részén a szokásos családból, itt Magyarországon ahol jóformán nincs olyan férfi és nő vagy gyermek aki át nem élt kataklizmákat, világháborút, munkatábort, kis “málenkij robotot”, ordas eszméket. Az embernek maradni súlyos konfliktusát, ezeket kaptam az élettől és szüleimtől, meg valami igazi csodát az emberség tanítását. A szavak bűvöletében élni most, hogy életem alkony zónájában töltöm napjaimat kitárul előttem a mindennapok másik arca. Ízek, imák, gondolatok a létről, esőről,a pillanatok apró rezdüléseiről. Az emberekről, elveszett boldogságról, a megtalált szeremről. Az évszakok múlása, lombok tarka színváltozása a harsogó zöldtől a megfáradt barnáig. Mert mire is vágyunk? Boldogságra, meleg otthonra, meghitt beszélgetésre barátainkkal vagy harcos tenni akarásra így a napfogyatkozás árnyékában. Hinni, hogy nem avégre vagyunk a világon miszerint legyünk még, hogy aztán csendben távozzunk. A munkám utáni szabaidő a szemlélődés örömét adta meg nekem és azt a kegyet, hogy szavakba öntsem annak apró rezdüléseit. Flecker István Úton-útszélen című hangoskönyve Csankó Zoltán előadásában: