Rózsa Iván: A léghajó alatt Berlin…
Eleinte szinte még élvezték is… A szél ide-oda dobálta őket, alattuk terült el egész Berlin. A helyzet olyan volt, mintha óriáskerékre szálltak volna a vidámparkban, és ott felejtették volna őket: ott, fenn. Az Unter den Linden tényleg alul volt, a Brandenburgi kapunál nagy a nyüzsgés, a tömeg szabadtéri koncertre gyülekezett. Alant a Spree viszonylag csendesen csordogált, csak fent fújt a szél. Először csendesen, aztán egyre erősebben. Kezdett lassan kínossá fajulni a helyzet. Immár gyakorlatilag nem tudták irányítani a ballont, elszabadultak az elemek, illetve a négy őselem közül az egyik, a Szél. Attól féltek, talán belecsapódnak a földbe, és ami még rosszabb lenne, másokat is veszélyeztetve Berlin közepén „kényszerlandolnak”.
Dietrich kínjában énekelni kezdett, Marlene folytatta: tisztára, mint Marlene Dietrich. „Inkább énekeljetek, mint izegjetek-mozogjatok!” – jegyezte meg ironikusan Dieter… Nem vesztették el hát humorérzéküket; tiszta volt a fejük, tudták, hol a helyük. Csak várniuk kellett, egy szerencsés fordulatra.
Igen, az időjárás megbolydult… Mikor felemelkedtek, teljesen tiszta volt még az ég, szinte szellő sem rebbent. Persze egy kis szél volt, de csak egy kicsi, különben nem is engedték volna el őket a kirándulásra, melynek viszonylag borsos volt az ára. Ötven euró egy óráért: kicsit sok, nem?! Most aztán élvezkedhettek: a ráadás egy túlélő kalandtúra! Grátisz…
Tamás fütyörészni kezdett, nem volt benne baki, tisztára, mint Hacki. Igen, egy magyar turista is volt a légballonon: összesen húszan voltak, nyolccal többen, mint az apostolok… És lassan már imádkozni is kezdtek… Ez már a vég? Vagy a kezdet?
Tán az ima hatott, de húsz perc elteltével enyhült a hirtelen jött vihar. Vagy viharféle szélmozgás. Most már mozgás: uzsgyi, minél előbb lefelé! Ki tudja, mit hoz a közeljövő vagy Isten, az immár szeszélyessé vált vénember?
Mikor földet értek a Müggelsee partján, egy tisztáson; először Karl szállt ki a léghajóból: „Kár, hogy már vége! Most kezdtem igazán élvezni!” És volt kedvük nevetni…
Budakalász, 2016. augusztus 10.
Author: Rózsa Iván
Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok. Szülővárosomban érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1977-ben, kémia tagozaton. Igaz, általános iskolában matematika tagozatos voltam. A pesti Közgázon, külgazdaság szakon diplomáztam 1984-ben, majd 1986-ban az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be. Az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál dolgoztam 1991-ig, mint újságíró. De természetesen más lapoknak is írtam: megjelentem így az Interpress Magazinnál, a Magyar Ifjúságban, az ef-Lapokban vagy a Műszaki Életben. Fordítottam németből két szerelmes regényt a Harlequin Kiadónak. Majd egyéni vállalkozó lettem, s egy évtizeden keresztül az íróasztalfióknak írtam prózát, főleg esszéket, aforizmákat, és a gimnáziumi zsengék után 1995-től ismét verseket. 2001-ben tértem vissza a sajtó világába. Megjelentem újra cikkekkel, versekkel, prózákkal, német fordításokkal: főleg a Richard Wagner Társaság lapjában, a Hírmondóban, a Kapuban, a Betyárvilágban, a Magyar Világban, újdonsült városunk, Budakalász – ahol már harminchét éve élek nejemmel, Zitával – lapjában, a Kalász Újságban és a miskolci Irodalmi Rádiónál. De előfordultam többek között a Lyukasórában, a Galaktikában, a Nemzetőrben, a Havi Magyar Fórumban vagy például a Tárogatóban is. Több kiadó számos antológiájában, főképp az Irodalmi Rádió, a Maradok#Vers#Dal Háló és az Accordia Kiadó könyveiben, DVD-, CD- és egyéb kiadványaiban, valamint sok...
