előadja: Zsoldos Árpád
Rózsa Iván: A nem-egyedüllét állapotában
A földi világban
mindenki egyedül van.
Aki azt hiszi, hogy nincs egyedül;
abban az illúzióban él, hogy nincs egyedül.
Azzal áltatja magát, hogy nincs egyedül.
Ám amikor az ember tényleg nincs egyedül;
akkor átéli a nem-egyedüllét állapotát.
Ez ideig-óráig tartó státusz,
aztán az ember visszazökken a valóságba.
Legfeljebb annyit tehetünk hát,
hogy ezen állapotok gyakoriságát és időtartamát növeljük,
és közelítjük a végtelen felé.
A nem-egyedüllét állapotában az ember úgy érzi,
hogy társai vannak, és nem véletlenül,
hanem okkal született a világra.
A nem-egyedüllét állapotában az ember
a többi ember, mint társai;
így szinte Isten leheletét érzi magán.
És úgy érzi, Isten nem csupán őt,
hanem társait is okkal lehelte életre.
Ilyenkor azok, akiket az ember társainak hisz,
nagy valószínűséggel szintén a nem-egyedüllét állapotában vannak;
különben nem is lehetnének a társai,
még feltételezve sem.
A nem-egyedüllét állapotában
az egyedül átélt lebegés állapotát
a közös lebegés felé irányíthatjuk.
Nem csupán egyedül lebegünk a világmindenség felett,
hanem társakként egymás kezét összefogva,
úgy ahogy a repülőgépből kiugrott ejtőernyősök is
összekapaszkodnak a nézők szórakoztatására.
Lebegni csak akkor lehet,
ha már sejtjeinkig ismerjük önmagunkat.
Közösen lebegni pedig csak akkor lehet,
ha a sejtjéig ismerjük a társunkat, társainkat.
És a nem-egyedüllét állapotának,
vagyis a közös lebegés állapotának illúzióját
a végtelenben közelíthetjük a valóság felé.
A nem-egyedüllét , a közös lebegés állapotának valósága pedig
Isten hatalma.
Isten hatalmának megszerzése pedig nem csupán illúzió,
ha a nem-egyedüllét, a közös lebegés állapotában vagyunk.
Isten hatalma ugyanis csupán megérint,
ha egyedül lebegünk a világmindenség felett.
Isten hatalmának érzésében viszont megerősödünk,
ha társakkal éljük át a lebegés állapotát.
Isten hatalmának érzése megerősít bennünket,
és ezután már jobban merünk egyedül is lebegni.
Egyedül, társak nélkül lebegni ugyanis veszélyes,
hiszen elszállhatunk ilyenkor a végtelenbe;
a végtelen időben a végtelen térbe.
De ha már társakkal is lebegtünk már,
együtt a világmindenség felett;
el is merünk néha szakadni egymástól,
hogy újra találkozzunk egymással.
És az egyedül-lebegés állapota után újra együtt lebegünk;
Isten hatalmának űrhajója úgyis visszafogad bennünket.
Isten hatalmának ejtőernyője úgyis kinyílik,
és nem csapódunk a Földbe;
és nem égünk el útközben.
De oly sokan nem érezték át igazán Isten hatalmát;
és egyedül kísérleteztek,
és egyedül próbáltak lebegni tényleges hatalom nélkül.
És azt hitték lebegnek,
pedig csak szerek vagy hamis próféták manipulálták őket,
és elégtek útközben, mert Isten így rendelkezett.
És elszálltak a végtelenbe Isten hatalmát nem érezvén,
vagy belecsapódtak a Földbe,
Isten hatalmát ezen utolsó pillanatban érezvén.
És élettelen testük vádbeszéd lett a földi valóság ellen.
A földi valóság ellen,
ahol az ember egyedül, céltalanul bolyong
nem tudván miért született a világra.
Egyedül bolyong az ember,
mert nincsenek társai.
Egyedül bolyong,
mert nem képes társakat szerezni;
és a társ-szerzés illúziójának állapotát érzi át legfeljebb,
ha szerencsés, és csak ideig-óráig.
Vagy azt hiszi, nincs egyedül,
és egyszerre csak, de már későn,
amikor már öreg,
vagy amikor már szétesett alkotó elemeire,
akkor döbben rá, hogy ez az egész csupán illúzió volt,
vagy hazugság,
hisz csak áltatták,
becsapták hamis társak, hamis próféták.
Akiket szintén csupán csak sajnálni lehet,
mert csak a becsapáshoz értenek, és maguk is becsapódnak,
ők is csak egyedül vannak.
De nem is érdemlik meg egyben az együttérzésünket,
hiszen nem is akarnak ők igazán társakat,
egyedüli bolygóként bolyonganak a Földön
a Nap körül;
nem úgy, mint a naprendszerünk bolygói,
többen; különböző távolságra az éltető melegtől,
de mégis társakként a közös Nap körül.
A közös Nap, az éltető meleg pedig
a szeretet, a szerelem.
A közös bolygók pedig a társak,
akiket a közös Nap éltet,
tart reményben.
És ilyenkor már nem remény,
hanem tény
a közös élet.
A közös élet pedig a nem-egyedüllét állapotának megszerzése után következik be.
A nem-egyedüllét állapotára vágyik az,
aki nem akarja hamis társként tengetni életét,
és nem csupán magára gondol.
Hanem arra,
hogy létezhetnek társai is a világmindenségben,
akik eddig,
vagyis addig, amíg velük nem találkoztak,
szintén egyedül, de nem hamis társként
bolyongtak a végtelenben, a végtelenségben,
néha elszontyolodva, de a reményt nem feladva.
A remény pedig az,
hogy ne váljanak belőlünk
előbb-utóbb vagy idő előtt
hamis társak, vagy egyáltalán semmilyen társak sem.
Hanem, ha már megszülettünk,
leljünk valamilyen értelmet
ebben az értelmetlennek tűnő világban,
amely nem az,
ha Isten lehelete megérintett már egyszer,
majd egyre gyakrabban bennünket;
és Isten hatalma,
és Isten kegyelme
immár tartósan a nem-egyedüllét állapotában tart bennünket.
És ilyenkor, ebben az állapotban abban is reménykedünk,
hogy halálunk után sem szűnik meg ez az érzés,
csupán más dimenzióban éljük át ugyanazt,
mint itt a Földön.
De ebbe a más-dimenzióba,
csak igazi társakkal,
akik szintén a nem-egyedüllét állapotában találják
magukat és bennünket immár tartósan,
léphetünk át.
És megcsap bennünket először a halhatatlanság illúziójának szellője,
mely, ha tényleg át tudunk lépni e más-dimenzióba,
és nem szűnünk meg létezni önmagunknak, egymásnak, egymásért és egymással;
a halhatatlanság valóságává válik.
Csak addig is létezünk a földi valóságban is,
és csak néha lépünk át a szellem birodalmába,
egyedül vagy társakként.
És addig is megpróbáljuk távol tartani magunkat
a hamis társaktól, a hamis prófétáktól;
akik legfeljebb csak színlelni tudják
az igazság kimondásának illúzióját,
ha elég jó színészek,
ha eléggé tehetségesek a maguk tehetségtelenségében.
Hiszen hiába tehetségesek a ravaszságban,
ha tehetségtelenek a társra találás képességének megszerzésében.
Mert a társra találás megszerzésének képessége
Istentől ered, és ember által közvetítődik.
Olyan emberek szerezhetik meg ezt a képességet,
akik nem színlelik az igazság kimondását,
hanem kimondják az igazságot,
akik nem színlelik a társ-keresés vágyát,
hanem ténylegesen minden mozdulatuk
a társ-keresés vágyát tükrözi.
Akik nem színlelik az élet birtoklását,
hanem tényleg élik az életüket.
Addig, amíg meg nem halnak.
Mert meghalni is csak az tud igazán,
aki előtte ténylegesen élt.
Mert, akik csak színlelték az élet birtoklását,
színlelik a halált is,
hiszen sohasem éltek igazán;
így nincs, ami távozzon belőlük.
De az életet igenlők,
és nem színlelők,
élete a haláluk után is folytatódik
másokban, akik közös életek eredményeként születtek.
Míg ők egy másik dimenzióba átlépve
immár egy más életet kezdenek.
A más-élet megkezdése képességének
a csírája pedig a nem-egyedüllét állapotának az átélése itt a Földön;
először egyedül,
aztán társakként.
Először kevesen,
aztán egyre többen
szerzik meg e képesség csírája megszerzésének képességét
Isten akaratából,
Isten kegyelméből.
És Isten kegyelméből immár
először kevesen,
aztán egyre többen érzik úgy, hogy
ténylegesen élnek túlvilági-szellemi életet
itt a Földön is.
Úgy érzik;
egyedül és társakként
cikáznak a dimenziók között;
lépnek át a túlvilágba, a túlvilági szellemi világba,
és térnek vissza a földi valóságba,
mely már számukra nem csupán illúzió;
nem csupán az élet élésének az illúziója,
nem csupán a társ-keresés színlelése;
hanem az élet igenlése és birtoklása mindenek felett,
a társ-keresés képességének meglelése mindenek felett;
a közös lebegés társakkal itt a Földön a világmindenség felett,
a nem-egyedüllét állapotának megtalálása mindenek felett…
Author: Rózsa Iván
Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok. Szülővárosomban érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1977-ben, kémia tagozaton. Igaz, általános iskolában matematika tagozatos voltam. A pesti Közgázon, külgazdaság szakon diplomáztam 1984-ben, majd 1986-ban az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be. Az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál dolgoztam 1991-ig, mint újságíró. De természetesen más lapoknak is írtam: megjelentem így az Interpress Magazinnál, a Magyar Ifjúságban, az ef-Lapokban vagy a Műszaki Életben. Fordítottam németből két szerelmes regényt a Harlequin Kiadónak. Majd egyéni vállalkozó lettem, s egy évtizeden keresztül az íróasztalfióknak írtam prózát, főleg esszéket, aforizmákat, és a gimnáziumi zsengék után 1995-től ismét verseket. 2001-ben tértem vissza a sajtó világába. Megjelentem újra cikkekkel, versekkel, prózákkal, német fordításokkal: főleg a Richard Wagner Társaság lapjában, a Hírmondóban, a Kapuban, a Betyárvilágban, a Magyar Világban, újdonsült városunk, Budakalász – ahol már harmincöt éve élek nejemmel, Zitával – lapjában, a Kalász Újságban és a miskolci Irodalmi Rádiónál. De előfordultam többek között a Lyukasórában, a Galaktikában, a Nemzetőrben, a Havi Magyar Fórumban vagy például a Tárogatóban is. Több kiadó számos antológiájában, főképp az Irodalmi Rádió, a Maradok#Vers#Dal Háló és az Accordia Kiadó könyveiben, DVD-, CD- és egyéb kiadványaiban, valamint sok...