„Tél és Karácsony 2016.” pályázat eredménye

2017. január 10-én, kedden 18:00-kor élőben jelentkeztünk stúdiónkból YouTube csatornánkon.
A kétórás műsor fő témája a „Tél és Karácsony 2016.” pályázatunk eredményhirdetése volt.
Cikkünkben közöljük a részletes eredményt és egy válogatást a helyezett alkotásokból.

Az adás teljes terjedelmében visszahallgatható itt:

A műsorvezető, Zsoldos Árpád, 10 perccel kezdés előtt:

A pályázat részletes végeredménye letölthető innen pdf formátumban.

Válogatás a helyezett alkotásokból:

B. Rózsás Erzsébet: Csupaszív

A nagyapa csengetett, és türelmesen várt az ajtó előtt. Anya nyitott ajtót, de a vendég még be sem lépett, kis unokája már ott is volt és csimpaszkodott fel egy ölelésre, egy puszira. Kedves, mosolygós arcát hozzádörgölte az öregedő szakálas archoz és már jött is a szokásos kérdés:
– Mit hoztál Papika?
– Várj csak! Türelem! Hadd vetkőzzek először le!
A nagypapa komótosan levette és felakasztotta a kabátját, majd hosszú ideig matatott a kabátja zsebében, míg egy papírzsebkendőbe csomagolt kis valamit elő nem húzott.
– Mi az? Mutasd! – türelmetlenkedett Nórika.
– Egy ibolya.
– Egy ibolya? Mit kezdjek én egy ilyen kis virággal?
– Ez nem egy közönséges virág. Várj csak! Ülj ide az ölembe, és én elmesélem, honnan van.
Nagypapa és unokája kényelmesen elhelyezkedett a nappali legjobb foteljében. Nórika jól bevackolta magát a puha, meleg ölelésbe, és kíváncsi szemekkel várta az előadást.

– Hol volt, hol nem volt, nem is olyan régen – kezdte a mesét a nagypapa – volt egy kis falu, ahol sok gyermek lakott. Úgy tél vége felé lehetett, amikor elhatározták, hogy még az utolsó hóból, az idén utoljára, építenek egy szép, nagy hóembert. Nekiálltak, úgy ahogy kell. Először csináltak egy kis hógolyót, amit meghempergettek a hóban, aztán gurították, gurították addig, amíg a rátapadó hótól hatalmassá nem duzzadt. Ezt megcsinálták háromszor. Egymásra tették úgy, hogy legalul legyen a legnagyobb és legfelül a legkisebb. Nem volt könnyű, de hát sokan voltak és megoldották.
Tudod Nórikám a hóemberhez nem elég a hó. Kellenek széndarabkák gombnak, egy jó nagy sárgarépa orrnak és valami kalapféle. Van, aki rossz kalapot, van, aki lyukas lábost tesz a hóember fejére. Ezért aztán a gyerekek hazaszaladtak, és összeszedtek mindent, ami kell. Így már könnyű volt befejezni. A szénből szemeket és gombokat csináltak, a legszebb sárgarépából orrot. Sokat gondolkodtak, mi kerüljön a fejére, míg végül egy molyrágta cilinder mellett döntöttek. A mű csodálatos lett, csak időközben besötétedett, ezért mindenkinek haza kellett mennie. Annyira siettek, hogy még nevet sem adtak új játszótársuknak.
A hóember körbenézte magát, és nagyon elégedett volt. Szép, gömbölyű teste, az arcán ékeskedő répa orra, na és a fejére helyezett cilinder – egyszerűen bámulatos – gondolta magában. Illő, hogy egy ilyen szép embernek neve legyen. Ezért úgy döntött, hogy világgá megy, nevet szerezni.
El is indult. Ment, ment mendegélt egyszer csak sírásra lett figyelmes. Ment a hang után, hát látja, hogy három kis manó sírdogál egy fa tövében.
– Hát nektek meg mi bajotok? – kérdezte a hóember.
– Rettenetesen fázunk, és még messze van az otthonunk. Ha nem tudunk megmelegedni, éjszakára megfagyunk – válaszolt sírva az egyik kis manó.
– Gyújtsatok tüzet!
– Mivel, itt mindent hó borít? Ha pár kis száraz gallyacskát találunk is, az kevés ahhoz, hogy az egész éjszaka melegítsen bennünket.
– Na, hát akkor csináljatok egy kis tüzet a kevés gallyacskából, a többit meg majd én megoldom.
A hóember nagyot sóhajtott, majd szép sorban elkezdte levenni magáról a szén-gombokat. A kis tűzre, amikor rákerült a szén, egyből jobban éget és ontotta a meleget. A manók boldogan dörzsölgették fölötte a kezüket, és nem győztek hálálkodni. Már indult volna tovább, de még visszafordult, kiszedte az egyik szén-szemét is, és azt is odaadta.
– Végül is, egy szemmel is lehet látni. Nem igaz? – mondta és tovább ballagott.

Ment, ment mendegélt, egyszer csak keserves jajveszékelésre lett figyelmes.
– Ki jajveszékel ilyen keservesen?
– Én, a mókusmama.
– Miért keseregsz ennyire?
– Ne is kérdezd kedves hóember! Nagy a mi bajunk. Villám csapot abba a fába, amiben laktunk, és odaveszett minden tartalék eleségünk. Üres odút még csak találtam, de honnan veszek eleséget így télvíz idején.
– A répát szeretitek?
– Hát persze. Az a kicsinyeim kedvence.
A hóember egy percig sem habozott. Levette az orrát, és odaadta.
– Végül is, orr nélkül is lehet élni. Nem igaz? – mondta és tovább ballagott.

Ment, ment mendegélt, egyszer csak kétségbeesett csipogásra lett figyelmes.
Ki csipog? És miért ilyen keservesen?
– Jaj! Jaj! Meghasad a szívem a fájdalomtól. A nagy szélvihar leverte a fészkünket a kisfiókáimmal együtt. Most itt ülök és melengetem őket, de mi lesz, ha jön a farkas, vagy a róka. Én el tudok repülni, de a kicsinyeim nem. Vissza kellene költözni a fára, de most nem tudok fészket építeni.
– Hát ez tényleg nagy baj – vakargatta meg a fejét a hóember – Gondolkodjunk csak egy kicsit!
Ám ahogy a fejét vakargatta, hozzáért a cilinderjéhez, és egyből eszébe jutott a megoldás.
– Hát persze! A kalap! – és már vette is le fejéről.
– Ez jó lesz tavaszig?
– De mennyire! Köszönjük kedves hóember.
– Hívjátok a mókusokat, meg a manókat, ők majd segítenek feltenni a fára.
Így is lett. A mókusok és kis manók segítségével fertály óra alatt két erős ág közé került a kalap és beköltöztek a madárkák. A hóember még utoljára felnézett szeretett kalapjára és elmosolyodott.
– Végül is, kalap nélkül lehet élni. Nem igaz? – mondta és tovább ballagott.

Ment, ment mendegélt, már pirkadt, és nagyon elfáradt. Megállt egy szép tisztáson. Kisütött a nap. Egyre melegebb sütött. A faágakon a hó el kezdett olvadni, és egyre nagyobb vízcseppek pottyantak a földre. A hóember azon vette észre magát, hogy ő is egyre kisebb, körülötte a tócsa pedig folyton csak nő.
– Nem baj – mondta a hóember – szép életem volt. Csak legalább valami jó nevet találtam volna magamnak – sóhajtotta.

A hóember helyett hamarosan csak egy széndarab és víz maradt. A föld mohón itta be a vizet.
– Képzed Nórika! A tócsa helyén, pár nappal később, kis kék bimbócskák dugták ki a fejüket, majd szép ibolyává serdültek. Én tegnap épp arra jártam, és hoztam neked belőle egyet. Tetszik?
– Igen, nagyon. Soha szebbet nem láttam.
– Csak az szomorít el egy kicsit, hogy hóemberünk nem tudott nevet szerezni. Nincs valami jó ötleted?
– Szerintem volt neve. Csodálkozom Papika, hogy nem jöttél rá – mondta tágra nyílt szemekkel Nórika – A neve: Csupaszív.

---

Szolnoki Irma: Karácsonyi történet

Az öregasszony türelmetlenül toporgott. Nem találta a helyét. Minden ajándékot összekészített már. Kávé a menyének, csoki a fiának és az unokáinak. Minden évben ezt kapják, minden évben ugyanúgy örülnek. Ha nem vinne semmit, akkor is. Maga magáért szeretik, és boldogok, hogy együtt lehetnek. Az ura rég meghalt, de Szenteste soha nincs egyedül. Fia délelőtt érte jön és náluk tölti a napot. Menye süt, főz, addig ők, a fiával és az unokákkal feldíszítik a karácsonyfát. Beszélgetnek, esznek, nevetgélnek, vidáman telik a nap. Este fia hazahozza. Bőségesen csomagolnak neki a karácsonyi menüből, hogy másnapra is jusson a finom falatokból. A lányainak ez soha nem jut eszébe, sőt örülnek, ha nincs az útjukban.
– Mehetünk Anyu? – toppan be fia, s meglepődik, hogy anyja most szorosabban öleli, mint máskor. – Megtaláltad a nagymama spékelőtűjét? Tudod, megígértem az asszonynak, hogy megmutatom neki. Este visszahozzuk. Mi baj? – halkul el szava, ahogy sápadt anyjára néz. Az nem szól, csak sietve beül a kocsiba és hallgat az egész út alatt.
– Na végre, hogy itt van, kezdjen főzni, de gyorsan! – fordul ki a konyhából a menye, de a humor az arcára fagy, ahogy meglátja anyósát. – Vicceltem Anyuka, minden kész! Magának megfőztem a kedvenc levesét, mert tudom, hogy a halászlét nem szereti. De mi baj? – karolja át lágyan az apró öregasszonyt. Az, mire kibontakozik az ölelésből, már zokog. Remegő kezében egy csúcsdíszt szorongat. Szavát alig lehet érteni, ahogy feldúltan hadarja:
– Tavaly nekem adtad a kis karácsonyfát, amit a temetőbe szántál a szeretteidnek. Olyan boldog voltam, viszonozni akartam. Keresgéltem, mit adhatnék neked, de semmit nem találtam. A spékelő tű sincs meg. A lányaim elvittek mindent, csak ez a kis dísz maradt.
– Gyerekek, nézzétek, mit hozott a Nagymama! Látta, hogy nincs csúcsdíszünk és elhozta az övét. Ugye, milyen szép? Rakjátok fel a fa hegyére, amíg mi elkészülünk – szólt a menye, és betuszkolta a konyhába a pityergő öregasszonyt. Döbbenten hallgatta a sirámot, nem akart hinni a fülének. Anyósából kétségbeesetten ömlött a panasz.
A kisebbik lánya a minap váratlanul eljött. Beállt az udvarra a kocsijával és kivett belőle két ruháskosarat.
– Be sem nézett hozzám, csak intett az ablakon át, egyenesen a padlásra ment. Kérdezés nélkül megpakolta a kosarakat mindenféle holmival. Majd sietve berakta a kocsiba és köszönés nélkül elillant. Nagyon rosszul esett. Amikor a másik lányomnak elpanaszoltam, az csak egykedvűen vállat vont és azt mondta: „Miért ne vinné, az övé.” – sírta tovább bánatát reszketve az anyós. Nem tudta, hogy a két lánya megegyezett a háta mögött. Egyiké az ingóság, az apró holmi, másiké a ház. Becsapták, titokban átíratták a házat a nevéről. Véletlenül hallotta meg, hogy a háta mögött arról beszéltek, ő már útban van, mert az egész házra igényt tartanak.
– Mi lesz most már énvelem? Földönfutó leszek, öregségemre nem maradt semmim sem. – sóhajtott elkeseredve, az apró, törékeny öregasszony.
– Na, jöjjön csak velem! – fogta kézen anyósát, hirtelen elszántsággal a meny. – Szűken vagyunk, de magának bármikor szorítunk helyet. Itt ez a pici hálószoba. Mi kiköltözünk innen a nappaliba, maga meg itt lakhat, ha ez megfelel. Akkor jön, amikor akar, jól megleszünk. De most, elég a sírásból! Karácsony van! Kihűl az étel, üljünk asztalhoz!
Az öregasszony hüppögve, engedelmesen követte. Szívébe melegség költözött, felcsillant előtte a remény. Álmélkodva, elgondolkozva bámulta a menyét:
„Soha semmit nem kaptak tőlem, egyedül küzdöttek minden bajjal, és még ők akarnak adni? Nekem? Istenem, mi ez, ha nem az igaz szeretet és éppen ma!”
Az asztalnál mindenki az öregasszony kegyét kereste. Tréfálkoztak, nevetgéltek, próbálták őt felvidítani, kevés sikerrel. Ámde a rántott halszelet végre minden gondot feledtetett. Csillogó szemmel, hatalmas élvezettel csipegette kedvencét, huncut mosollyal kérdezgette fiát, vehet-e még egyet és még egyet és még egyet? Közben beszélgettek, iskoláról, munkahelyről, a világ bajáról, kötésről és főzésről, szóba került minden. Menye még arra is rávette, hogy a nagypapa emlékére nótázzanak egy kicsit, s ő, az unokák örömére, felszabadultan, vidáman, teli torokból énekelte magyarul és svábul a régi dalocskát, újra és újra, megunhatatlanul.
Hazafelé készülődve az öregasszony félve kérte menyét, ha lehet, több ételt csomagoljon neki otthonra, mert amikor hazamegy, a lánya átjön, s amíg faggatja, hogyan telt az ünnep, felzabál mindent. Talán ha többet visz, neki is marad valamennyi. A menye palástolta, mennyire felháborítja ez a dolog. Kiment a konyhába és csendben összerakta a kóstolót.
– Nem fért el az étel a szatyrában. Ezért, hogy több hely legyen, a zsebkendőit átraktam az oldalzsebbe, Anyuka! – szólt kedvesen anyósához a búcsúzásnál az asszony.
A férj hazakísérte anyját, majd elköszönt. Ígérte, hamarosan eljön és megbeszélik, miként legyen ezután. Távozásakor a nővére már az ajtóban állt. Még hallotta, ahogyan az anyja táskáját kutatva kérdezi, mit hozott a vendégségből.
– Csak ennyit adtak? Nem erőltették meg magukat! – csattant az elégedetlenkedő hang.
– Mit akarsz még lányom? Leves, rántott hal, töltött hús, francia saláta, köret. Sütemény és bejgli, ez nem elég? Nekem adták, te eszed és még háborogsz?
Az öregasszony egyedül maradt. Bezárta az ajtót, bekapcsolta a tévét, hallgatta a karácsonyi dalokat. Berakta a hűtőbe, amit a lánya a kóstolóból meghagyott. Sóvárogva nézte a megmaradt egy szelet rántott halat. Úgy megenné, de akkor holnapra nem marad.
Szomorúan kucorgott a fotel mélyén. Gondolatai, mint rohanó vonat, zakatoltak az agyában. Felidézte a régmúlt napokat. A férje nagy pecás volt, rengeteg halat fogott. El voltak kényeztetve, annyi rántott pontyot evett a család, amennyit csak akart. Jaj, de szép is volt, akkoriban sokan ültek az asztalnál, nagy volt a család. Most csak így gubbaszt itt, egyedül.
Szeme a tévét kereste, de pillantása megakadt a komódon álló pici karácsonyfán, amit a menyétől kapott. Öröm látnia, a fia jut eszébe róla és a meghitt lakoma. Milyen jó volt, még daloltak is! Idejét nem tudja, mikor énekelte ezt a dalt. Halkan dúdolni kezdte: „Az én rózsám vasutas, vasutas, vasutas, hogyha nem sok az utas, rögtön megölel…”
Hirtelen szívébe markolt a bánat, szemét ellepték a könnyek. Táskájához lépett, a zsebkendőt kutatta. Eszébe jutott, hogy a menye az oldalzsebbe tette. Szeme tágra nyílt. A zsebkendők alatt egy csomag lapult.
– Hát ez mi? – Izgatottan bontotta ki. Ügyesen egymásba rakva, négy szelet rántott halat talált! Mellette kis cetlire, apró betűkkel írva: Boldog Karácsonyt Anyuka!

---

Kert F. Klára: Oly messze a mennyország

A fűtetlen szobában a két kislány egy ágyban feküdt. Bogi még a takaróját is magukra terítette, s két ágynemű alatt összebújva nem is volt olyan rossz az éjszakai csend.
– Mondd el még egyszer Bella, hogy az angyalok teával kínáltak meg mézeskaláccsal és szólt a zene, tudod… és hurka is volt!
– Már annyiszor elmeséltem ezt a kirándulást, csak még inkább éhes leszel. Nem is igazi angyalok voltak, a nagyobb gyerekek öltöztek angyaloknak, és megkínáltak mindenkit süteménnyel, meleg teával. Kint a téren egy hatalmas karácsonyfa állt, színes gyertyák égtek rajta. Nem fáztam, pedig esett a hó. Csodálatos zene szólt, mindenkinek jó kedve volt, annyi szaloncukrot ehettem, amennyit akartam.
– Mennyit ettél Bella?
– Jaj Bogi, már sokszor megtárgyaltuk! Mondjam tovább? Szóval felállítottak a tér mellett egy hatalmas sátrat, ahol a falusi gyerekeket megvendégelték a városi iskolások. Te még tavaly nem jártál iskolába, ezért nem voltál ott. Mindenki kapott hurkát, kolbászt és volt nagyon jó puha kenyér is, annyit ehettél, amennyit akartál. Narancslé és kóla is volt. A nagy gyerekeknek meg hatalmas fehér szárnyuk volt, mint az angyaloknak. Soha nem felejtem el, azt a sok szépséget. Már sötét volt, amikor a busszal haza jöttünk. Sajnos ebben az évben nem hívtak bennünket.
– Szerintem az az igazi mennyország volt, miért nem hiszed el! Lehet, hogy az angyalok most más faluból hívtak gyerekeket? De azért rólunk sem kellene megfeledkezniük! Én is szeretnék karácsonyfát, meg szaloncukrot, de anyuék nem vettek és nemsokára karácsony van. Mi lenne Bella, ha mi mennénk el oda a városba és találkoznánk az angyalokkal! Aztán haza jönnénk, anyuék észre sem vennék, majd azt hiszik iskolában voltunk.
– Nem lehet ezt így, nem hívtak bennünket, meg nincs is pénzünk a vonatra. Az igazi angyalok majd megsegítenek bennünket, csak gondolj jó erősen rájuk, hunyd be a szemedet és kívánj valamit.
Másnap reggel a két kislány a sörszagú, hideg konyhában csalódottan nyitogatta, csukogatta az üres hűtőszekrény ajtaját.
– Megint nem jöttek, hiába kértem. Miért nem hallják meg az én hangomat? – kérdezte panaszosan Bogi, sovány kis vállait a füléig húzva. Bella, aki már 13 éves volt, megsajnálta a kislányt.
– Szedjük össze az üvegeket, az árukból talán tudunk venni legalább egy vonatjegyet a városba, te meg majd elbújsz valahol. Megyünk az angyalokhoz!
– Bella, inkább kiflit vegyünk, már nagyon éhes vagyok – szólt könyörgő hangon Bogi.
Bella ide-oda cikázott a vonaton, maga után vonszolva Bogit. A kalauz mozgását figyelte olyan rutinosan, mint aki minden nap utazik, pedig életében párszor utazott csak vonaton a városba. Az osztálytársaitól leste el a történeteket. Szerencsére csak három megállóra volt a városi pályaudvar, az utolsó megálló előtt a kalauz már leült az első kocsiban, így Bella úgy érezte, hogy megmenekültek. Több vonat is érkezett egyszerre, az utasok kizúdultak a kocsikból. Tanácstalanul álldogált a két kislány az embertömegben, merrefelé induljanak. Amerre a legtöbben mennek, vagy amerre a szélesebb utca van. Végül a szélesebb utcán mentek, talán ez vezethet arra a térre, ahol tavaly a karácsonyfa állt. Sok ember jött-ment körülöttük csomagokkal a kezükben, színpompás kirakatok mellett haladtak el. Egyszer csak finom illat csapta meg az orrukat, egy cukrászda ajtaját nyitották ki éppen A kirakatában csodálatos dolgok voltak. – Almatorta – suttogta Bogi. Igazi almatorta! Épp egy szeletet vett ki egy kistányérra egy fehér kötényes lány, így látni lehetett az egymásra rakott krémes rétegeket. – Meg habos sütemények, csoki torta! – nyelt nagyot Bella, – ha nagy leszek én is itt szeretnék dolgozni!
– Nagyon éhes vagyok! – jelentette ki Bogi. Szél kerekedett, zúzmarákat kavart le a fákról, fázósan dugta zsebre vörös kis kezeit. – Menjünk minél előbb az angyalokhoz!
– Csak tudnám melyik úton kell tovább mennünk – állt meg egy útkereszteződés előtt Bella.
– Menjünk erre, innen érzem a hurka illatát!
Valóban, Boginak az éhes kis gyomra a jó irányba vezette őket. Délutánra járt már az idő, bekapcsolták az ünnepi fényeket. A fákon sárgán világító fényfüzérek lógtak, a házak ablakaiban is egyre –másra bekapcsolták a karácsonyi gyertyákat, aztán már messziről észrevették a magas csillogó, pompás fenyőfát.
– Ott vannak az angyalok! –kiáltotta Bogi és sebesen elindult a fa irányába. A karácsonyfa kordonnal volt körbe kerítve, alatta nagy, masnikkal átkötött dobozok. A téren bódékat helyeztek el, karácsonyfa díszeket, mézeskalácsot, játékokat árultak, de volt pecsenyesütő, fenyőfa árus is. A két lány csalódottan forgolódott a tömegben, a tavalyi csodának hire-hamva sem volt. – Hol vannak a teát kínáló angyalok? – És a sátor, a sok gyerek? Bogi rángatta nővére kabátját. – Éhes vagyok! Bella megpróbálta észrevétlenül az asztalokon hagyott kenyérhéjakat, virsli darabkákat összeszedni, néhol még fél pohár kólát is talált. – Bella, találnál nekem egy kis hurkát is? – nézett esendően nővérére Bogi. Egy kő virágtartó peremén üldögélve figyelték a vidám vásári forgatagot, hallgatták a bömbölő hangszórókat. Így telt el a hosszú délután és este, az árusok is lassan becsukták a bódéikat.
– Olyan fáradtnak érzem magam, nem tudok elmenni a vonatig. Nem találnánk itt magunknak valami helyet éjszakára- szólt Bogi. Nagyon fárasztó volt ez nap és az angyalok sem jöttek.
Két nagy szemetes konténer között rengeteg hullámpapírt raktak ki az árusok. A két kislány oda vackolta be magát. Bella feküdt alul, Bogi az ölébe kucorodott, és egy csomó vastag papírt húztak magukra.
– Mond Bella, miért nem jöttek most az angyalok?
– Mondtam már, hogy azok nem igaziak voltak. Az igazi angyalok ott fenn vannak! – és felmutatott a szikrázó csillagokkal teli égboltra. – Onnan néznek lefelé!
– Ha látnak bennünket, miért hagyják, hogy itt a hidegben feküdjünk? Nem szeretnek bennünket? Pedig az éjjel azt kívántam, hogy bárcsak találkozzak velük!
– Dehogynem szeretnek, de sok a dolguk, meg aztán nagyon messze is vannak. Nézd erősen a csillagokat és akkor majd elalszol. Majd most én kérem meg őket, hogy segítsenek nekünk. Reggelre minden más lesz!
Hajnalban a kukások találtak rá a két kislányra a hullámpapírok között és értesítették a mentőket. A kórházban Bogi ébredt fel elsőnek. A nagy teremben egy feldíszített fenyőfát látott, színes gyertyák égtek rajta, mindenütt fehér halmok, jó meleg vette körül.
– Sikerült Bella, eljöttek értünk! – kiabálta. Ekkor egy fehér köpenyes arc hajolt föléje.
– Angyal vagy? – kérdezte Bogi.
– Margit nővér vagyok. A testvéred egy másik szobában van, neki sajnos magas láza van, majd meglátogathatod, ha felébred.
Bella csak dél körül ébredt fel, nagyon bágyadt volt a magas láztól. Bogi azonnal rárontott.
– Képzeld Bella, itt annyit lehet reggelizni, amennyit csak akarok. Ittam teát is meg kakaót is, sőt még egy plüss nyuszit is kaptam, meg egy manót. Téged tényleg meghallgattak. Ekkor Margit nővér lépett hozzájuk.
– Hagyd most a nővéredet Bogi, ő nagyon megbetegedett az éjjel, pihennie kell, de téged meg egy néni keres.
A magas, fekete, erős testalkatú gyámhatósági előadó egy asztalnál ült egy csomó papír mellett. Sok mindent megélt, tapasztalt arcára mosolyt erőltetve fordult a gyerekhez.
– Kislányom, téged elengedtek a kórházból, mert egészséges vagy. Kerestünk neked egy kedves családot, ahol a karácsonyt eltöltheted. Bogi arcán megfeszültek az izmok, most kéne elmennie, amikor végre sikerült megtalálni azt, amit keresett és ráadásul egyedül.
– Én Bellával szeretnék maradni, nekem ő az anyukám!
– A testvérednek még itt kell maradnia, amíg meg nem gyógyul. Egy kis időre el kell válnotok. Indulnunk kell, hozd a nyuszidat. A kórházban te már nem maradhatsz. Bogi könyörögni kezdett, két kezével az asszony térdeit átfogva.
– De valamit biztos lehet tenni, hogy ne kelljen elmennem, kérem beszéljen a néni az angyalokkal, engem sajnos nem hallgatnak meg, mert én kicsi vagyok, és nagyon messze vagyok tőlük.
A gyámügyi előadó szorosra összehúzott szája oldódni látszott, de csak valami krákogásféle jött ki rajta. Ekkor egy fiatal orvos a terem végéből odalépett hozzájuk.
– A kislánynak a laboreredménye nincs teljesen rendben, meg kell ismételnünk a vérvételt, még nem mehet haza.
Bella délutánra kicsit jobban lett, már nem volt olyan magas a láza, így megengedték, hogy egy ágyban aludjanak. A nagy teremből, aki csak tudott, haza ment karácsonyra. A nővérek szaloncukrokat hoztak, száncsengő csilingelése hallatszott a folyosón túlról. Kint a dühös szél egy darabig még verte az ablakokat, aztán elcsendesedett. Nagy pelyhekben elkezdett hullani a hó. Ők ketten ekkor már egymást átkarolva mélyen aludtak.

---

Benda Judit: Angyali történet

A környékbeli gyerekek minden bizonnyal egyetértenének, ha azt mondanám. ezt a helyet még a Jóisten is jókedvében teremtette!
A kis város főutcáján a barnára festett , hatalmas üvegablakú épület valóságos Csodák Birodalma minden emberpalánta számára. A bejárati ajtó felett színes, öles betűkkel hirdeti a felírat: JÁTÉKBOLT.
Bemenni oda maga a Mennyország: fából faragott katonák, építőkockák, búgócsigák, rongybabák és porcelánbabák ejtenek ámulatba minden odalátogatót.
De ha csak a kirakatig jutsz el, az se baj! Temérdek játék mutatja magát az üvegen át, hívogatva, csalogatva, szinte a füledbe súgva: Tiéd lehetek!

A kis Túri Zsuzsika is bizonyára hallja ezeket a varázslatos, felnőtt fülek számára hallhatatlan csábításokat. Két kicsi tenyerét a kirakat üvegére tapasztja, még az orrát is az üveghez nyomja, hogy minél közelebb legyen ahhoz a csodához, aminél szebbet, gyönyörűségesebbet egész 6 életéve alatt nem látott.
Le sem veszi a szemét a mívesen faragott, aprólékos gonddal megmunkált, szépen díszített babaházról.
Nem akármilyen babaház ez, kérem szépen!
Kétszintes, így korántsem mondható amolyan apró kis játékszernek.
3 faragott ablak az alsó szinten, ugyanannyi van fent is. Az ablakok, – melyeket csillagmintás függöny díszít – egyben az ajtót is jelentik, azokat kinyitva feltárul egy bűbájos baba-világ.
Van ott minden, ami elvarázsolhat egy kicsi szívet: ici-pici babaágy, asztal és székek, és persze ott díszeleg az egész baba-család: papa, mama, gyerekek.

Zsuzsika sóvárogva nézi, s közben nagyon igyekszik visszagondolni életének legutóbbi hónapjaira. Vajon volt-e olyan jó gyerek, hogy ezt kérhesse a Jézuskától karácsonyra?
Kicsi fejében biztató gondolatok kavarognak…
Vasárnap is végigülte az egész misét a templomban, méghozzá szépen és csendben. Nem rúgott a mellette ülő Janika lábába , pedig igencsak megérdemelte volna,mert előtte nap úgy hátba vágta az a fiú, hogy még most is belesajog a fájdalom, ha csak belegondol is.
Tegnap meg segített a szomszéd Julcsa néninek cipelnie a táskát, hazafelé menet a boltból.
Julcsa néni ugyan morgós és öreg, de Papus azt tanította, segíteni kell mindenkinek, aki rászorul.
Julcsa néni meg rászorul, mert a kezei gyengék és nem bírják el a nehéz szatyrot.
Bár Papus azt is mondta- igaz, csak Anyuskának, de ő is meghallotta–:
– Nem bír az a jó fenéket, dehogy nem bír, a borospoharat bezzeg elbírja!

Na, jó, ilyenekre most nem gondolunk! Nem illik….és egyébként is, Papus azt is mondta, hogy a Jóisten mindent lát, még a gondolatainkat is, és ha meglátja ezt a gondolatot, biztos úgy gondolja majd, nem érdemli meg ezt a gyönyörűséget itt, a kirakatban.

Eddig jutott a gondolatmenetben, amikor özvegy Túriné megszorította gyermeke kezét:
– Gyerünk, kincsem! Hideg van és mindjárt besötétedik. Még a vacsorát is el kell készíteni. Menjünk, bogárkám!

Özvegy Túriné a 30. életévét taposta, de jóval öregebbnek nézett ki. Fekete kendőbe bugyolált arca szomorúságot és fájdalmat tükrözött, talpig fekete öltözete a koránál idősebbnek mutatta.

Ha valahol be kellett mutatkoznia, mindig így mondta: Özvegy Túriné.. Mintha szoktatnia kellene magát a gondolathoz: őhozzá már nem tartozik férfi: itt hagyta. Örökre.
Alig két hónapja, hogy Zsuzsikával kettesben maradt.
Túri Márton jóravaló, szorgalmas ember hírében állt. Órásmester volt: olcsón és jól dolgozott, így kuncsaftokban sosem szenvedett hiányt
Van valami fájdalmas irónia abban, hogy míg élete abból állt, hogy megjavította mások elromlott ketyegőit, melyek az idő múlását jelezték, saját ketyegőjét, mely a mellkasában dobogott, nem tudta jobbá tenni
Túri Márton, jóravaló és szorgalmas órásmester, az Úr 1938. évében, október 12-én, délután 14 óra 32 perckor lefordult a székéről, kezéből kiejtette az órát, amin éppen dolgozott , és lelkét visszaadta a Teremtőjének.

Zsuzsika is tudta, hogy Papus nincs többé.Anyuska azt mondta , eljöttek érte érte az angyalok és és a mennybe vitték. Minden bizonnyal így van – gondolta 6 életévének minden bölcsességével – mert Papust azóta nem látjuk.
Csak az nem fért a buksi kis fejébe, hogy Papus miért nem tiltakozott? Nem szerette őt eléggé, hogy inkább elment az angyalokkal, mintsem neki mondana mesét esténként?

Két pici lábacska, mellette pedig két 38-as női láb topog a ház bejáratánál. Az ajtó előtt leverik a havat a cipőikről, a fal mellé készített seprővel még le is seprik a maradékot szépen, mert özvegy Túriné gondosan ügyel arra, hogy megboldogult Túri Márton még holtában is büszke legyen arra, milyen rendszerető, tiszta asszonyt vett feleségül.

Beérve a konyhába az asszony vet két darab fát a tűzre, még pont idejében- éppen csak pislákolt némi parázs a masinában. Rajta a fazékban víz melegedett, csak úgy, magában, hogy ha koszos edény adódna, máris el lehessen mosni.
Túriné mindig adott arra, hogy szobájában, konyhájában patent rend legyen, özvegy Túrinéként meg különösen ügyelt erre.. hadd mosolyogjon büszkén megboldogult férjura, s dicsekedjen az angyaloknak, neki bizony, ilyen gondos, takaros asszonya van.

Azontúl, hogy az a fazék víz ott volt a masinán, özvegy Túrinénak fogalma sem volt, mi mást is tehetne oda, ami majd a vacsorát jelentené. Fazék, lábas még csak akad, de mi a csudát pakoljon bele, amivel azt az édes gyerekszájat jól lakatná?

Ezen tanakodott, amikor két kicsi kar kulcsolódott a nyaka köré, éppen amikor a kutaccsal kicsit megpiszkálta a tüzet, hogy jobban égjen.
Váratlanul érte, majdhogynem fellökte szegény jóasszonyt.

– Anyuskám-kezdett mondókájába a kicsi lány- Jó gyerek vagyok én, Anyuskám?
– Jaj, édes kincsem, hogy kérdezhetsz ilyet? Nekem te vagy a világ legédesebb, legjobb gyermeke.

Zsuzsikának majd’ kiugrott a szíve határtalan boldogságában. Anyuska jó gyereknek látja, akkor semmi kétség – oda fent a Jóisten sem láthatja másképp. S ha ez így van… akkor bizony megérdemli ő azt a baba-házat. Meg bizony!
Így hát folytatta:
– Anyuskám! Írd meg ezt a Jézuskának is, jó? Tudod, azt, amit mondtál! Hogy jó vagyok és hozza el nekem karácsonyra azt a baba-házat a játékbolt kirakatából! Ugye, megírod, édes, drága Anyuskám? Ugye, meg?

Özvegy Túriné szíve összefacsarodott fekete blúza alatt.
Hogy mondja meg ennek az édes kis csöppségnek, azt se tudja, ma este mit esznek majd, nemhogy karácsonykor?
Hogy mondja el, hogy még csak szegényes ajándékra sem telik majd, nemhogy egy olyan drága játékszerre?
Sehogy sem mondta. Csak egy szomorú félmosolyt engedett el a szája sarkából, megsimogatta gyermeke fejét és csak annyit mondott csendesen:
– A Jóisten tudja a dolgát, leányom.
Bár nagyon szerette volna hinni özvegy Túriné, hogy most valami igazán bölcset mondott, valójában ő sem volt biztos a dolgában.

Ezalatt, odafent a Jóisten széttolta a felhőket és résnyire megnyitotta az égboltot, éppen özvegy Túriné háza fölött.
Persze, ezt halandó szeme nem láthatta, a Mennyek Urának viszont rálátása nyílt a kis házban történtekre. Arca elkomorodott és azt mondta:
– Ez nem járja. Nem jól van ez így.
Alig, hogy ezt elmormolta az orra alatt, jobb oldalán megszólalt egy Lélek:
– Mennyei Atyám! Életemet neked szenteltem, gyermekemet is a Te szolgálatodra neveltem. Amíg éltem, óvtam és vigyáztam őket, most, hogy immár én melletted lehetek, ne hagyd őket árván! Óvd és vigyázd őket helyettem is.

Az Úr kegyesen hű szolgálójára, Túri Márton lelkére tekintett:
– Gyermekem! Aki énbennem bízik, sohasem csalatkozik.
Majd tekintetét az egyik szárny nélküli angyalára vetette:
– No, nézd csak! Te még nem viseled az angyalok ékességét?
Itt az ideje, hogy bizonyíts! E naptól fogva te gondoskodj arról, hogy e két halandó, hűséges szolgálóm ne nélkülözzön karácsony szent napján. Szívükbe öröm, arcukra mosoly , lelkükbe hála költözzön. Ha küldetésed sikerrel jár, jutalmad sem marad el.

Másnap özvegy Túriné korán ébredt.Hó esett az éjjel, sok hó, seperni kell, nehogy megszólják a népek: mióta az ura jobb létre szenderült, még az sincs, aki tisztára seperje a járdát a házuk előtt.
Kabátot vett, csizmát húzott, még egyet húzott a fekete kendőjén – a csuda vigye el, hogy ez mindig meglazul – lenyomta a kilincset… aztán olyan gyorsan csukta vissza az ajtót, amilyen gyorsan kinyitotta. Olyan ijedten, mintha szellemet látott volna.
Na, jó, mondjuk Túri Márton szellemét nem bánta volna – mit nem adott volna, ha kis időre is, de láthatná! De nem, nem szellem volt az, amitől megijedt.
Igazából butaság volt megijednie, mert semmi ijesztő nem volt az ajtó előtt.
Mikor erőt vett magán és másodszor lenyomta a kilincset, látta, hogy ami az ajtó előtt hever… nos, az egy közönséges papírdoboz.
Nem kicsi, nem is nagy, amolyan közepes, piros szalaggal átkötve, hatalmas masnival a tetején.
Nem igazán tudta mire vélni a dolgot. Bevitte a házba, feltette a konyhaasztal közepére, maga elé húzott egy széket. Ráült és mereven nézte a szeme elé tornyosuló dobozt.
Mi a csuda ez? Hogy került ide? Mi lehet benne? …és biztos, hogy neki szánták? Mi van, ha valaki másnak, csak eltévesztették a házszámot?

Nézte egy darabig, nézte, aztán csak erőt vett rajta a kíváncsiság. A masnit kibontotta, levette a szalagot a dobozról, de még mindig nem nyitotta ki a fedelét.
Kezét végig simította a piros szalagon, amit az imént levett és arra gondolt… Istenem, mikor is kaptam én ajándékot? Dobozban, szalaggal átkötve, masnival a tetején? Idejét sem tudta. Szegényen, szerényen éltek a megboldogult Túri Mártonnal, ajándékra nem igazán tellett Mikor ideért a gondolatmenetével, gyorsan vetett egy keresztet, mert úgy érezte, méltatlant gondolt szegény férjuráról. .
Igaz, nem vett ajándékot dobozban, de a rétről virágot azt mindig hozott neki….
Na, miután ezen kellő ideig elmélázott, úgy döntött, ha ez itt ajándék, hát abban neki olyan régen volt része, hogy ezt itt minden bizonnyal megérdemli, akármi is legyen benne.
Nem tétovázott hát tovább. Egy határozott, gyors mozdulattal leemelte a doboz fedelét.
Ha most azt gondolod, Kedves Olvasó, hogy a doboz egy meseszép ruhát, vagy egy elegáns kalapot, netán egy csinos topánkát rejtegetett- nos, ki kell ábrándítsalak. Bár, lehet, hogy özvegy Túriné is eljátszhatott efféle gondolattal, mégis, amit a dobozban talált, nagyobb örömmel töltötte el, mint bármiféle kincs.

Merthogy a kincset megenni nem lehet, de ezt itt, amit a doboz rejtegetett, azt bizony, igen.
Nagy darab sonka lapult abban, mellette kolbász és szalonna.
Özvegy Túriné első ámulatában még a száját is eltátotta, második ámulatában meg gyorsan az ablakhoz rohant, mert biztos volt benne, ez bizony tévedésből került ide és aki idetette, elnézést kérve mindjárt el is viszi.
Az ablakból nem látott senkit, aki a ház felé tartana,. Várt egy darabig még, de mivel várakozása hasztalannak bizonyult, kipakolta a dobozt és az éléskamrába rakta a finomságokat.

E naptól kezdve özvegy Túriné szerény otthonába beköltözött a Csoda.
Karácsony napjáig minden áldott reggel ott várta a piros szalaggal átkötött doboz, hatalmas masnival a tetején.
Mindennap valami hasznos, vagy finom élelmet rejtve: egyik nap lisztet, tojást és vajat, másik nap lekvárt és friss túrót, de húsfélével is el volt látva bőségesen.
Ő maga ugyan nem tudta mire vélni a dolgot, de nagyon boldog volt, hogy asztalára mindig bőven jutott ennivaló.
A kis Zsuzsika orcája is kikerekedett, jókedve határtalan volt, amint megpillantotta a konyhaasztalon illatozó, finomabbnál-finomabb étkeket.
Özvegy Túriné csak bontogatta boldogan minden reggel az ajtaja elé tett dobozokat, de a Titkot nem tudhatta.
Nem is sejthette, hogy Valaki, Odafentről nagyon igyekszik, hogy küldetését sikerrel teljesítse.

December 23-án reggel a dobozban , a hurka és kolbász mellett egy borítékot is talált özvegy Túriné.
Rajta látta a saját nevét cirádás betűkkel, így semmi kétsége nem maradt, ezt bizony neki címezték.
Izgatottan bontotta fel és gyorsan el is olvasta. Aztán elolvasta még egyszer. Aztán még egyszer… és újra… mert hinni sem akarta a sorokat.
Ez állt a levélben:

Tisztelt özvegy Túri Mártonné!

Ezúttal értesítem, hogy a megüresedett posta-vetetői állásra a Városháza Tanácsa Kegyedet javasolta, mert szorgalma és rátermettsége okán erre érdemesnek találja. Az állás 1939. január 3-án azonnal betölthető.

Özvegy Túriné szíve kalapálni kezdett. Méghozzá egyre hevesebben. Azt hitte, menten kiugrik a fekete blúza alól, így hát gyorsan a mellkasához is kapott.
Ilyen öröm nincs is a világon! Állása lesz és tisztes jövedelme, ezután nem lesz már gond, mi kerüljön az asztalra.
Magáénak érezte az egész világot! Özvegy Túriné boldog volt. Nagyon boldog!
December 24. dolgos nap volt a számára.
Sütött és főzött, hogy ünnepi vacsorával köszöntsék a Kis Jézust ma este. Zsuzsika hűséges kis segítője volt:.Törte a diót a bejglihez, bár e munkálatba időnként némi baleset is sikeredett:Néha rosszul mérte fel a távolságot a kis kalapácsa és a dió között, aminek bizony édes kis ujjacskája esett áldozatul.

Elkészült végül az ünnepi vacsora, szépen meg is terítettek hozzá a konyhában.
Ünnepi ételhez ünnepi öltözet dukál, ebben mindketten egyetértettek, így hát útjuk a konyhából a szoba felé vezetett, hogy felöltsék legszebb ruhájukat.
Amint a szobaajtó kilincsét lenyomta, özvegy Túriné igencsak késztetést érzett, hogy rögtön be is csukja.
Merthogy újfent nem hitt a szemének…
A szoba jobb sarkában, az ablak előtt egy mennyezetig érő, gazdagon díszített karácsonyfa állt. Gyertyák fénye ölelte körül, rajta mézeskalácsok tömkelege, színes gömbök és megannyi dísz.
Zsuzsika kikerekedett szemmel nézte a fát, szinte még lélegezni is elfelejtett. Aztán a fa alatt megpillantott valamit.
Az a valami kétszintes volt, mívesen faragva, gondosan megmunkálva. 3 ablak díszítette fent, ugyanannyi lent. Függönyein keresztül feltárult egy egész baba-világ.
Bizony, Kedves Olvasó, most nem tévedsz!
Ez bizony az a baba-ház volt, amit Zsuzsika olyan sóvárogva nézegetett a játékbolt kirakatában.
Anyuska és Zsuzsika ujjai egymásba fonódtak. Így álltak a fa előtt meghatottan és párás szemmel. Nem gondoltak arra, hogy felvegyék a legszebb ruhájukat – a lelküket öltöztették ünneplőbe.
Átszellemülten, megilletődve fogták egymás kezét.
Szívükbe öröm, arcukra mosoly, lelkükbe hála költözött.
Csendesen, boldogan énekelték:

„Mennyből az angyal,
Lejött hozzátok….”

Ezalatt Odafent, a magasban a Jóisten széttolta a felhőket és résnyire megnyitotta az eget, éppen özvegy Túriné háza fölött.
Persze, ezt halandó szeme nem láthatta, a Mennyek Urának viszont rálátása nyílt a házban történtekre.
Arca mosolyra derült és azt mondta:
– Jól van az így Nagyon jól van!

Egy Lélek jelent meg az Úr jobb oldalán Túri Márton lelke elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.
A Mindenható tekintetét azután egyik angyalára vetette, aki büszkén suhintott egyet újdonsült szárnyaival.

---

Bábel Antónia: Nagyapó csizmája

Fény szűrődik az ablakból,
A fenyő körül apró gyerekek.
A háztetőket csillagpor fedi,
A szíveket átjárja a szeretet.
Kint magányos apó lépked,
Csizmája alatt megroppan a hó,
Beles a vidámsággal teli házba.
„Istenem, köztetek volna jó…”
Régen látták egymást,
Szót sem váltottak majd egy éve.
Ki tudja már,
Milyen badarság vezette őket félre?
„Egészen megnőttek a drágáim…”
Dörmögte nagyapó az orra alatt,
Majd könny csordult ráncos arcán,
S a hóban tovahaladt.
Ekkor résre kinyílt az ajtó,
Egy kislány lépett elő félve.
„Nagyapó, te vagy az?”
„Ne menj el megint!”-
Vékony hangján kérte.
Az ősz öreg lassan visszalépdelt,
S magához ölelte a kicsit.
„Megfázol, tündérem.”
S szomorúan nyelte könnyeit.
Hirtelen egy férfi lépett hozzájuk,
S egy kiskabát került a gyerekre,
Lágy hangon szólt mögöttük:
„Édesapám, gyere be a melegre!”
Nagyapó lerakta nehéz csizmáját,
S letelepedett a fa mellett,
Ajándékokat bontott,
Úgy, ahogy azt karácsonykor kellett.
Az egyik gyermekmosoly volt,
A másik apró simogatás.
Kedves szavakba burkolt,
Mézédes megbocsátás.
Egy doboz is állt a többi között,
Benne az öreg kedvenc dohánya.
Titkon nagyon várták őt,
Hátha eljön, hátha.
Ő sem jött ám üres kézzel,
Hanem egy kis csomaggal,
Melyben megbújt három,
Aranyszárnyú, kicsi angyal.

Az ajándékoktól
Átmelegedtek a szívek.
Hiába volt odakint
Olyan nagyon hideg.
Nagyapó ölébe telepedett
Mindhárom kis unokája.
Haj, az öreg ezt
De nagyon régen várta…
Megrohanták, mint játékos cicák:
„Láttad, mekkora a hó?”
„Építsünk egy nagy hóembert!”
„ Úgy hiányoztál, nagyapó…”
Szüleik is elfeledték
Haragjuk okát.
Nevetve tálalták
Az ünnepi vacsorát.
Fény szűrődik az ablakból:
A karácsonyi csoda fénye.
Bizony mondom néktek,
Minden otthonba ilyen világítás kéne.

---

Császár József: Lucaszéke

Még az a szerencse, hogy lusta nem vagyok,
Luca székéhez így hozzá is foghatok.
Elkészül majd a szék, és ha rajta állok,
látom a templomban kik a boszorkányok.
Zsebeimet telerakom mákszemekkel,
és ha, közben észrevesznek, és futnom kell,
kiszórom zsebemből a rengeteg mákot,
kereshetnek majd a gonosz boszorkányok.
Amíg összeszedik az apró szemeket,
addig egész biztos, egérutat nyerek.

Vegyük számba rögtön, mi az, mi itthon van,
ne kapkodjunk máris, csináljuk nyugodtan.
Szeg az nincsen itthon, no, de nem is kell,
hiszen Luca széke azt nem viseli el.
Mi kell még a székhez? Somfadeszka, tudom.
Ennek keresését majd holnapra hagyom.
Fárasztó egy munka; az idő hogy telik,
reggel fogtam hozzá, és már esteledik!
A fontos dolgokat számba sem vehettem,
máris elfáradtam, most inkább lefekszem.
Nyugtalan volt álmom, a munka lassan megy,
fel is kelek tüstént: azonnal tizenegy.
Mindjárt itt az ebéd, addig nem kezdem el.
Ebéd után pedig kicsit pihenni kell.
Túl sokat hevertem, eltelt máris a nap.
Nem vesztettem semmit, itt van még a holnap,
meg a holnapután, addig gondolkodok.
Egy roppant jó tervvel már előrébb vagyok.
Új nap, a munkakedv bennem mindig buzog,
a dologhoz ezért máris hozzáfogok.
Még jó, hogy felmértem, mi az, mi hibázik,
a Luca székéhez mi az, mi hiányzik.
Kilencféle fa kell: kökény, som, jávorfa,
jegenyefenyő, cser, rózsa és boróka, –
ez bizony még csak hét, átszámoltam százszor,
de kettő kimaradt a felsorolásból.
Három nap dolgoztam, de hiába minden,
ha nem jövök rá, hogy mit kell még keresnem.
Az akác és körte, ez a kettő kell még,
megvan mi hiányzott, így pontosan elég.
Szomszédom asztalos, nem kell messze menni,
könnyű lesz tőle a fát majd beszerezni.
Átmegyek most hozzá. Nem kell úgy sietni,
egy-két napon belől úgyis át fog jönni.
Vigye el az ördög a kedves szomszédot,
három napot vártam, míg idevánszorgott.
Ígéretet tett, ha nem jön közbe semmi,
megpróbálja a fát nekem összeszedni.
A kutya se látott még ilyen alakot,
tessék, megint egy nap, mit átizgulhatok.
Szerencsére bennem elég kitartás van,
eltelt bizony két nap, de azért kivártam,
hogy hozza a fát, mit megígért nekem.
Maradt így is hat nap; kell kicsit sietnem.
Végre együtt minden, már majdnem elhittem,
keményfa csapokat eddig nem kerestem.
Megvan végre minden, mi a székhez kellett,
a tizenhárom nap kicsikét kevés lett.
Huszonhatodikán nem lesz Luca széke,
nem csempészem be az éjféli misére.
Nem lesz mire állnom, nem nézhetek, széjjel,
nem láthatok semmit bizony akkor éjjel.
Hogy mit láttam volna, ez már örök talány.
Lehet, hogy asszonyom maga a boszorkány?

N. Fehér Gyöngyi: Szerelem…

Halk lépteidtől olvad a hó,
közelítesz felém csendesen,
vágyom meleg ölelésed,
hevesebben ver szívem…

Fenyők alatt újra látlak,
üres napoknak vége,
lelkemnek téged akarlak,
édes, boldog falatnak…

Legyen örök a pillanat,
soha el nem múló ölelés,
végtelen szerelemben,
egy perc csupán a létezés…

Nyíljon nekünk a remény,
gyertyát gyújtson a tél,
űzze messze bánatunk,
fújja messzire a szél.

N. Fehér Gyöngyi: Hóesésben…

Fátyolként takar dér csipkéje,
gyöngyként csillan hajnalban,
várom, érjen utol szívem,
adjon egy kis nyugalmat.

Fenyőfa ágain ajándék a tél,
harmónia pihen csendesen,
havazik, a táj hófehér,
pelyhekben szállnak szüntelen.

Hol ablakon nyílik jégvirág,
s kilincset szorítja a lélek,
ott szeretettel teli a világ,
angyalok énekelnek éjjel…

Küszöbön álmodik a talán,
holnap jobb lesz minden,
fogason szunnyad a kabát,
ki hordta, többé nincsen…

---

Török Nándor: Az ablakon túl

Készülődik a tél, éjjel, míg te alszol
ékszereit sorba kertedben szétrakja,
óvatosan olykor hófelhőből majszol,
s néha kacéran a tó vizét harapja.

Zúzmara tenyészik a fenyőfa ágán,
jégcsaprojtok dísze markolja az ereszt,
a nap lassú csókja ablakod virágán,
könnyeket olvasztó látványa nem ereszt.

Azt hiszed még álmodsz, amikor kinézel,
vakító fehérre aranyfény csepereg,
nagyszerű reggeli: vajas kenyér mézzel,
szépre éhes lelked szinte beleremeg.

Török Nándor: Téli reggel

– Idd meg a teádat – mondtad,
és halk szavaid nyomán
régi emlékek kandikáltak be
(a jégvirágok közötti réseken),
szívünk régbezárt ablakán.
Abban a beszédes pillanatban
újra esetlen fiatalok lettünk,
megriadva
a boldogság ólálkodó esélyétől.
Már nem térhettünk ki előle,
oly hirtelen rontott ránk
és tépázott meg minket
egy rövidke perc alatt,
hogy aztán magunkra hagyjon
tátongó kétségeink között.
Lelkünkre hűvös foltként nehezedett
hiányérzetünk boltívének árnyéka,
egy elszalasztott lehetőség érzésével.
Ezután még sokáig
helybenhagyott érzelmeim
begyulladt sebeit kapartam,
(hogy lassabban gyógyuljanak),
és kortyolgattam kihűlő teámat,
az ajkadról csordogáló,
gondos szavakkal ízesítve azt.