Gyermekbaleset anno 1992. Egy országos pályázatra

Kedves mindenki!

Ezzel a kis novellával szeretnék bemutatkozni, amelyet nővéri munkám és a baleseti sebészeti osztály gyermekbetegei ihlettek. A novella megjelent a „Látlelet” című folyóiratban. Innen indult a késztetés, a vágy, hogy gondolataimat másokkal is megosszam. Olvassátok olyan szeretettel, amilyennel én feltettem, kínlódva még a számítógépes feladatokkal.

Egy országos pályázatra

GYERMEKBALESET ANNO 1992.

Délután két óra van. A baleseti osztály viszonylag csendes, én az ilyenkor szokásos programra készülök. Lerázom a hőmérőket, készítem az injekciókat, amikor megcsördül a telefon. Az ambulancia asszisztensének hangját hallom, beteghordót keres. Rossz érzésem támad. Tovább teszem a dolgom, amikor újra csörög a telefon.Az ügyeletes orvos az: – Küldök egy gyereket, legyen meg minden vizsgálata, operálni fogom. Köszönöm.Szavai kalapácsütésekként dobolnak az agyamban. Gyerek. Már megint egy gyerek. S míg fel nem ér az ambulanciáról, bennem motoszkál a félelem, nekem is van otthon kettő. Most már megpróbálom összesűríteni a teendőimet, nem mosolygok, nem beszélgetek, nem kérdezem senkitől, hogy fáj-e még, egyszerre többfelé figyelek, célirányossá teszem a feladatokat, nem engedhetem meg az üresjáratokat. S közben újra és újra átgondolom a Hárdy István pszichológiájának aranyszabályait a kórház és a gyermek kapcsolatáról. Szükségem lesz rá. Mit is tanultam?

Nagyon fontos az elhelyezés. Fontolgatom az adott lehetőségeket, gyorsan végigjárom az osztályt, az eredmény lesújtó. Itt egy extenziós beteg, ott egy friss műtétes, amott a zavart, combnyaktöréses néni, agyrázkódásban szenvedők, elesettek, összetörtek, kínokkal, veszteségekkel küszködők. Milyen gondolatokat vált majd ki egy sérült, fájdalomtól gyötrődő kis emberben, aki talán még nem is volt kórházban, Kovács bácsi átfúrt lába, Nagy úr gipsz korzettje? Hogyan fogadja a gyermeki lélek a felnőtt trauma osztály általában nem családias hangulatát, inkvizíciósnak tűnő eszközeit, a vér látványát, a sokszor magatehetetlen emberek látványát, szenvedését? Miként veszi mindezt tudomásul, s azt, hogy pár napig esetleg ő sem kelhet fel, szükség dolgait is az ágyban kell elvégeznie, kiszolgáltatott lesz az itt dolgozóknak, betegtársaknak egyaránt. Talán helyette is; borzadok.

Itt azonban az újabb gondolat. Jó kapcsolatot kell teremtenem a gyermekkel elsősorban, aztán rögtön a szülőkkel. A szülői megélés számtalan variációjával találkoztam már. Az a felnőtt, aki először lát trauma osztályt belülről, ugyanolyan rémült, mint a sérült gyermek. Próbál ugyan együttműködni velem, de körülnéz, s a szemében nem látszik az a megnyugtató tekintet, amire ilyenkor a csemetének szüksége lenne. Ha legelőször anyuban látja a bizonytalanságot, a félelmet, nehéz dolgom lesz. A másik véglet a dühös szülő, aki soha nem érti, mi miért történik. A felelősséget vagy a gyermeke vállaira pakolja, aki már megint nem fogadott szót, vagy a biciklisre, aki kissé kapatosan nem volt elég figyelmes. Vannak szülők, akik teljesen tanácstalanok, nem bátorítanak, nem nyugtatnak, befelé őrlődnek, nem tudják, mit tehetnének. Ilyen esetekben nem is igen várhatom el, hogy bárki is tárgyilagos és reális legyen. Az első pillanatban el kell döntenem, mennyire tudom befolyásolni az adott hangulatot, mondandómat és tetteimet ennek megfelelően kell irányítanom. Bármilyen nehéz, elfogadhatóvá kell tennem a megmásíthatatlant, a tőlem telhető legtöbb felvilágosítást adni, ellátni tanáccsal a kételkedőket; valamennyire komfortossá tenni az itt tartózkodást. A gyermekkel való kapcsolatteremtés sikeressége talán ezektől az első benyomásoktól függ leginkább, ha bizonyos fajta nyugalmat tudok kialakítani, ha meg tudom értetni a szülőkkel, hogy nem segít a dolgon az agyonbabusgatás, meg az sem, hogy „ezt elkerülhetted volna fiam”, a gyermekkel való jó viszony kialakítása gyakorló anyaként kell, hogy sikerüljön, kell, hogy legyen egy érzékeny pontja, ahol megfoghatom.

„Ha a szülő elment, a nővér foglalkozzék a gyermekkel, pótolja az anyát”- mondja Hárdy. Ezen újra és újra elmerengek. Mik is az én lehetőségeim ebben a percben?  Egy spatula, egy fecskendő, papír, talán agy toll, egy mese, gyógyszeres dobozok. Semmiféle játék, vagy állatfigura, s még mesélni sem lesz időm.  Talán ez most nem is fontos. Más dolgunk van egymással, várja az operatőr. Már tudom, hogy nem fogok végezni az osztályos munkával, a folyosó végéről a beteghordó hangját hallom, nővért keres. Hozza a legújabb betegemet, egy tíz, tizenkét év körüli, szőke fiú, felkötött kézzel, meleg barna szemeiben a félelemmel, a rémülettel. Nem kíséri szülő, ő nem köszön, nem tudja, miként szólítson. S míg az általam legideálisabbnak tűnő ágyhoz kísérem, megpróbálom oldani a görcsöt. Megkérdem, miért van egyedül, mi történt vele, fáj-e nagyon a keze. Tőmondatokban, kényszeredetten válaszol, nem néz körül, az egész gyerek kicsit kelletlen. Pizsamát hozok, s elmondom a száraz tényeket, mi mindent fogok tenni vele mindaddig, amíg a műtőbe viszik. Egy könnycseppet morzsolgat, nagyokat nyel, elfogadja. S mert sokkolóan hat a fehér ruha, az idegen arcok, a berendezés, a rá váró ismeretlen kínok, felkucorog az ágyra, s megpróbálja kizárni a külvilágot.  Szeretnék még egy kicsit foglalkozni vele, de ettől kezdve felgyorsulnak az események. Írom a lepedőnyi lapokat, telefonálok, konzíliumot kérek, EKG-val kínlódom, s mintha az osztály érezné, hogy elköteleződtem, csörögnek a csengők, az az érzésem, mindenkinek most kell az ágytál, most csöpög le az összes infúzió, mindenki most szomjas, s ami a legfélelmetesebb, most van itt a látogatás ideje. Két kiszolgálás között talán egy-két szót tudok még szólni a fiúhoz:

– Meglátod, az operáció után már nem fog annyira fájni.  Édesanyád biztosan nemsokára megérkezik.

– Pisilni muszáj elmenned a műtét előtt.

– Vizet nem ihatsz még.

S mindettől úgy érzi, büntetve van.  Ahogy folynak a vizsgálatok, egyre nagyobb a félelme. Nem beszél róla, csak a szemében látom. Nagyon keveset kérdez, nem beszélget a betegekkel, s amikor el kell indulnia, összeszorítja a fogát, megpróbál felnőtt módra viselkedni. Elindul a trauma osztály speciális műtőjébe. Még pár percig hasítja a fájdalom, a félelem, talán az iszonyat, mert ezt most nem filmen látja, ezt, itt, most megéli. Aztán a narkózis bódulata nyugalmat biztosít neki pár kábult percre. Tudom, a műtét után meginog majd az a mákszemnyi bizalma, amit már sikerült elérnem. Még jobban fáj majd a keze, esetleg egy cső is lóg majd belőle, fáj majd a torka is, fázik, és iszonyúan érzi magát, talán hányni is fog. Ezekről nem beszéltem neki. Mint ahogy arról sem, hogy még mindig nem ihat, nem mozgathatja a kezét, csak injekcióban adhatok fájdalomcsillapítót, s ez a szörnyű hidegrázás az altatótól van, és elmúlik nemsokára. Nem lesz könnyebb dolgom akkor sem, ha közben megérkezik a várva várt szülő. Iszonyattal nézi majd a gyerek kínlódását, s nehéz lesz megértetnem; az anyai sajnálat általában nem tesz jobbat az én realitásokkal teli aggodalmamnál. Aggódó anyaként megérti-e majd, elfogadja-e, a gonosznak tűnő magyarázataimat, vagy én leszek a legzordabb, a legszívtelenebb, a legkegyetlenebb. Ha szerencsém van, lesz időm foglalkozni mindkettőjükkel, felhozni jó, és rossz példákat a mamának, mesélni a szenvedőnek, s megvárni, amíg újra elszenderedik.

S ebből, a kilátástalannak tűnő helyzetből indulunk el ébredése után, a testi, lelki gyógyulás útján. Megtanuljuk lassan, hogyan kell összhangba hozni mozgásait, hogyan tegye-vegye sérült kezét, mi mindent kell tennie a gyógyulásért. Értelmi szintjéhez képest elmesélem majd, ki, milyen sérült itt, s hogy általában mindenki meggyógyul.  Együtt fogjuk kitágítani a teret, megismerkedünk más betegekkel is, s én sokadszorra is el fogok csodálkozni a gyermeki lélek fogékonyságán, feldolgozási képességén. Felfedezzük azokat a játéklehetőségeket, melyeket helyhez kötötten is nagyszerűen lehet művelni. Egy papírlap, egy toll, és máris lehet torpedózni, ország-várost játszani, netán malmozni. Játszhatunk kitalálóst, szójátékot, egy-egy műszak végén „házi feladatot” is kaphat. Napról napra egyre jobban el tud majd igazodni a beteg felnőttek világában. Megnyílik feléjük, nagyszerű segítő és beszélgetőpartner válik belőle. Értelmes, komoly dolgokat mond, az új betegeknek elmeséli majd saját, kórházi élményeit. Rosszalkodik is egy kicsit, és néha kihasználja a gyermeki helyzetét, a felnőttektől felé áradó sajnálatot, féltést, szeretetet. Egyre inkább függetleníti magát, s egy varázslatos napon egyedül is kiszolgálja jéggel a betegtársait. Abban a pillanatban tudni fogom; meggyógyult.

Amíg ez bekövetkezik, én is megváltozom valamelyest. Sokkal jobban vigyázom minden szavamat, megpróbálok még, és még kíméletesebb lenni, csendesebbre fogom lépteimet az éjszakában. Sokkal többször teszem a fejére a kezem, mint kellene, körültekintőbb leszek a betegelhelyezésben, megpróbálom megvédeni a friss sérültek látványától. Másképp figyelek a rendre, a tisztaságra, s egyáltalán, mindent elkövetek, hogy tompítsam rossz élményeit. Kiemelt figyelemmel foglalkozom hozzátartozóival a látogatások idején. Minden tudásomat összeszedem, hogy válaszolni tudjak érdeklődő kérdéseikre, a hogyan továbbra, a tornára, az utókezelésre, a várható kihatásokra. Akkor is figyelek, ha nincs látogatója, gondolat-elterelő praktikákkal próbálom lekötni a látogatás idejét. Figyelek a behozott édességek tömkelegének beosztására, a romlandó élelmiszerekre, a kórházi osztály működéséhez nem illeszkedő, otthonról érkezett játékokra, az állandó tisztaságra. Előre készülök a látogatások utáni elkeseredésre, vigasztalásra. Ápolok, gyógyítok, nevelek és felvilágosítok majd egyszerre, s egyáltalán mindent elkövetek, rossz élményeinek tompítása érdekében, mert itt benn, és ott kinn is példamutatónak kell látnia a felnőttek világát.

Most azonban még nyugtalankodom, mert mindez csak akkor lehet így, ha ez a szőke fiú mentálisan egészséges, ha harmonikus, stabil értékekkel bíró családból érkezett, és partnert találok a szüleiben, ha nem túl súlyos a sérülése, ha nem túl súlyos az osztály, ha a benn fekvő betegek is elég nyitottak, s ha minderre van elég időm. Mert minden egészen másképp alakul, ha csak egyetlen egy feltétel is hiányzik…

Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel.A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim.Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja.Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat.Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam:„ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”