Kávé öt cukorral

Gyuri kamionos volt, négy nap után épp hazaért Olaszországból. A gépet leállította a város szélén, a telepen, és átült a saját kis Polski Fiatjukba. Fáradt volt. Ahogy elfordította a slusszkulcsot, eszébe jutott, hogy ihatott volna egy kávét Jucikánál – a főnök titkárnőjénél – hogy ne úgy érjen haza Krisztinához mint a „mosott rongy”, de aztán arra gondolt, hogy inkább bemegy a lakótelepen mostanában nyílt új presszóba. Nem járt még ott, de a kollégáktól tudta, hogy nyílt ott a tízemeletesek alatt egy kávézó. Hallotta, amikor mondta a Pisti, hogy „ha a Gyöngyben öt cukorral kéred a kávét, nagy élménybe lesz részed”. Miközben a Hőközpontnál lekanyarodott a lakótelep felé, Gyuri azon tűnődött, vajon mit érthetett ezen, mert úgy emlékezett: miközben ezt mondta, csibészesen mosolygott, és még kacsintott is. Elhatározta, hogy kipróbálja Ő ezt az öt cukros kávét – mert furdalta az oldalát a kíváncsiság.

A presszó kicsi volt, de barátságos. Nem művirágokkal, hanem otthon nevelt zöld növényekkel volt díszítve, a piros fotelek és polcok vidámmá tették – a személyzet pedig csinos volt és barátságos. Egészen más hangulata volt, mint az országúti presszóknak, melyekben már annyi rossz kávét megivott az évek alatt amióta kamionnal rótta az utakat!

Mély sóhajtással ült le, és kinyújtóztatta  a hosszú vezetés alatt elgémberedett lábait az asztal alatt. Azon ábrándozott, hamarosan hazaér imádott feleségéhez és kicsi fiához, és már kezdte bánni, hogy miért is tért be ide egy kávéra – hiszen otthon is ihatott volna – amikor a pincérnő az asztalához lépett:

  • Mit hozhatok? – kérdezte a felszolgáló, aki az itallapot letéve az asztal fölé hajolt, megvillantva közben a dekoltázsában rejlő formás idomait.
  • Kávét kérek, de öt cukorral – mondta a sofőr.
  • Ilyen édesszájúnak tetszik lenni? – nevette el magát a pincérnő – és kisvártatva megjelent az asztal mellett egy kávés tálcával és egy csinos dossziéval.
  • Tessék kedvére válogatni – tette le a dossziét a meglepett férfi elé.

Gyuri előbb kitöltötte a tejet a kávéjába, és beledobott három cukrot, majd belekortyolt. A kávé finom volt, de nem érzett semmi különöset – pedig arra gondolt előtte, hogy talán rummal, vagy valami serkentővel adják azt az „ötcukros” kávét.

Ezután kezébe vette a dossziét, felnyitotta, és a megdöbbenéstől kis híján visszacsukta. A dossziéban csinos nők fej nélküli fotói voltak láthatóak – testüket alig-alig takaró csábos fehérneműben vagy ruhában. Bár abszolút nem számított erre, kíváncsiságból lapozni kezdte az előtte álló albumot. Talán a negyedik oldalon járt, amikor meglátott egy narancssárga kimonót – félig lecsúsztatva, a hölgy vállát és egyik keblét is láttatva a fotón. Pont olyan volt, mint amilyet ő hozott Törökországból a feleségének. Tekintete továbbsiklott a képen, és nem akart hinni a szemének: az a papucs! Az a narancs színű, bojtos papucs, amit Párizsból hozott Krisztának éppen a sárga kimonóhoz!

A felszolgáló – félreértve azt, hogy a férfi milyen sokáig időzik egy kép felett – közelebb lépett:

  • Melyiket választotta? – kérdezte és az albumra nézett.
  • Jaj, az Orchideát?! Őt most nem lehet! Tudja – tette hozzá cinkosan – neki kamionos a férje, és ma várja haza.. tessék talán valaki mást választani…
  • Miért, kik ezek a nők? – kérdezte Gyuri nyugalmat színlelve – miközben szíve őrült kalapálásba kezdett.
  • Ja, nem tudta? Hát ők a környékbeli gyeses anyukák, akik így keresnek „egy kis mellékest”. Megszervezték: ha valamelyiknek „kapása van” vigyáznak egymás gyerekére.
  • Nem választ másikat? – kérdezte a felszolgáló, miután látta, hogy a sofőr otthagyta a dossziét, és felállt az asztaltól.
  • Nem, köszönöm! Én ragaszkodom a narancs színű pongyoláshoz – nyögte Gyuri – miközben kifizette a kávét.
  • Akkor tessék talán eljönni a jövő héten, addigra talán újra elmegy a férj itthonról – szólt utána a pincérnő – amikor már az ajtóhoz ért.

Gyuri maga sem tudta, hogy tette mega a hazáig vezető utat. Valószínűleg csak a vezetői rutinjának köszönhette, hogy nem ütött el senki, hogy nem borított fel egyetlen útszéli virágosládát sem. Szívében kétségbeeséssel, fejében őrült gondolatokkal, kettesével szedte a lépcsőket a lakásuk ajtaja felé. Nem volt türelme kulcsot keresni – csöngetett négyet vagy ötöt.

Az ajtó szinte azonnal kinyílt, és a küszöbön ott ált négyéves kisfia Ármin, és egy másik kisgyerek a szomszéd lépcsőházból.

  • Szia Apuci! Látod: itt van nálunk Ádám, mi vigyázunk rá! Tudod, az anyukájának megint dolga van!
Holéczi Zsuzsa
Author: Holéczi Zsuzsa

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem,  előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint  amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem  a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Réteges emlék
Versek
Barbina Melinda Barbara

Barbina Melinda Barbara: Réteges emlék

Magányosan keringő homályos éjszakák, Rekkenő hőségből melengető félkabát, Sárguló lombtetők, majd az első havazás: Mélázva derengő, múlhatatlan akarás… Képzelt valóságban lovagló ábrándok- A félkabáttal eltűnő

Teljes bejegyzés »
Prózák
Barna Benedek

Kire kell bízni a virágokat?

Volt egyszer régen egy Zerzura nevű városállam, amelyet egy végtelen sivatag közepén zöldellő oázisban építettek fel, hófehér márványból. Ennek a városállamnak a tizenkettedik kormányzója rajongott

Teljes bejegyzés »

Vendike

Vendike. Vendike mosollyal arcán született Ezzel mindenkit megörvendeztetett Azóta sem tűnik el arcáról mosolya Amivel vetekszik csupán huincutsága Mióta először horgászbotot látott Minden nap csak

Teljes bejegyzés »

Bendzsike

Bendzsike Harmadik fiúként született Bendzsike Kicsi lénye beletemetkezett mélyen a szívünkbe. A szeretet sugárzik mosolygós arcáról Elbűvöl mindenkit, s levesz a lábáról Zene hallatára dervis

Teljes bejegyzés »

Falvak-városok

A Budakeszi kisváros közepén felújított ABC áruházban András már mindenkit ismert. A szemüveges pultos nénit, az árufeltöltő copfos fiatalembert, a gyakorlatra érkező tanulókat és a

Teljes bejegyzés »

Petike

Petike Add Uram áldásod Petike unokámra Derék emberré váljon ez szívem vágya Hogy vigye a fáklyát boldogulására Dolgos életének mérhető hasznára Ne terhelje őt tovább

Teljes bejegyzés »