Sorsdöntő kávé

Van olyan, hogy néha az embernek a sorsa egyetlen kávén  múlik? Ha nem velem történt volna meg, lehet hogy én sem hinném el…

2002 októberét írtunk a történet kezdetén. Én – mint a Bank sikeres csoporttagi termékértékesítője – épp akkor érkeztem haza Thaiföldről. A jutalomút után a biztosító – akinek a termékeit olyan nagy sikerrel értékesítettem a banki munka közben immár hatodik éve – fogadást rendezett a jól teljesítő kollégáknak és vezetőiknek. Ezen az összejövetelen vetítéssel egybekötött élménybeszámolót kellett tartanom az útról – aminek persze nem nagyon örültem, de mivel a régió igazgatóhelyettese kísért el, nemigen mondhattam nemet erre a hozzá érkezett felkérésre.

Az előadás előtt az első sorok egyikében foglaltunk helyet, miközben a főnöknőm  arra kért, hagyjunk egy helyet üresen magunk között, mert oda a korábbi régióvezetőnk szeretne ülni. Visszakérdeztem:

• Hogy lehet, hogy az igazgató úr nem a többi régióvezető között foglal helyet?
• Bizonyára nem tudod, de az uj helyén elég sok a gond, azt mondta idejön inkább egy kicsit panaszkodni.

Ebben a pillanatban hozzánk lépett József, így a beszélgetés abbamaradt. A szünetben oda akartam menni a volt útitársaimhoz beszélgetni, de amikor felálltunk, az igazgató úr megkérdezte:

• Meghívhatom a hölgyeket egy kávéra? Lehet, hogy nem lesz olyan jó, mint amit a régi titkárnőm főzött – nyílt titok volt, hogy ha csak lehetett a főnök előszobájában kávéztunk, mert tényleg szenzációsan finom kávékat tudott az asszisztense készíteni – de szeretném hallani az otthoni pletykákat, mondta mosolyogva.

Ezután József elment megrendelni a kávét és a süteményt nekünk, Kinga pedig elkezdte mesélni, hogy milyen gondok vannak a másik régióban, és hogy  a főnök új régiójában nem megy ám olyan jól az értékesítés mint nálunk.

• Nem sikeresek? Hát adjál kölcsön neki év végéig, mi már úgyis mindennel megvagyunk –mondtam, de választ nem kaptam, mert időközben megérkezett az igazgató úr a tálcával, így Kinga hozzá intézte szavait:
• József, ha tudunk ezzel segíteni, Zsuzsa el tud menni év végéig dolgozni Hozzátok.
• Zsuzsanna megtenné? Felköltözne Pestre a kedvemért? – és feleletet sem várva máris tárcsázta jelenlegi régióvezetőmet – aki éppen Párizsban tartózkodott – hogy engedélyt kérjen tőle az átirányításhoz.

Ezután már gyorsan peregtek az események, és én egy hét múlva a Bank oktatási központjában kaptam egy lakószobát, ahonnan csak péntekenként tudtam hazamenni. Hét közben a régiót jártam – hogy József kérésének eleget téve oktassak, és mérjem fel: miért nem megy Budapesten és vonzáskörzetében a bankon belüli biztosításértékesítés. Év végére rájöttem egy súlyos visszaélés – sorozatra, amit épp az értékesítési osztályvezető helyettese és a privát banki tanácsadó követett el.

A régióvezető az utolsó náluk töltött munkanapon ismét meghívott egy kávéra, hogy megköszönje a munkámat, és felajánlotta: maradjak náluk, lássam el az értékesítési vezetői posztot ezután én.

Ekkor még nemet mondtam, hiszen bíztam abban, hogy odahaza is kinevezés vár – ahogyan azt év elején kilátásba helyezték a legjobban teljesítő értékesítési munkatársnak. Azonban ez csak ígéret maradt, és amikor a régióvezető úr telefonon ismét felajánlotta a lehetőséget, kértem egy nap gondolkodási időt, hogy megbeszélhessem döntésemet a családommal. A férjem a hír hallatára ezt válaszolta:

• Úgy gondolom, ha nekem tennének egy ilyen előnyös ajánlatot, te sem mondanál nemet. Vasút mindenütt van, így én és a fiunk ott is ugyanazt tudjuk csinálni mint itthon, csak legfeljebb jobb gépekkel. Ezért tegyük inkább attól függővé, mint mond édesanyád. Ha ő is jönne velünk, akkor rendbe van, vállald el.

Anyukám előbb meglepődött, majd megörült a változásnak: nyolcvan felé járt már, nem szeretett egyedül élni – bár csak kb. másfél kilóméterre lakott tőlünk, de számára néha már ez is távolság volt. Így tehát azt mondta:

• Ha veletek lakhatok egy fedél alatt, akkor rendben van, adjunk el mindent és menjünk oda, ahol ti boldogulni tudtok.

Óriási áldozat volt ez tőle, hiszen otthagyta a megszokott életét: azt a néhány rokont, aki még élt a városban, az ismerős orvosokat, a boltost akihez nap mint nap eljárt, a szomszédokat akiktől segítséget tudott kérni apró-cseprő ügyekben …szóval a biztonságát –de ez akkor és ott még senkinek sem jutott eszébe.

Először egy többgenerációs házat akartunk venni a főváros vonzáskörzetében, majd amikor nem találtunk megfelelőt, építkezésbe fogtunk egy gyönyörű helyen a Pilisben. Bő egy évvel az új munkakör elfogadása után elkészült a házunk, és november elején be tudtunk költözni. Az örömünk azonban nem sokáig tartott: december végén a vezérigazgató egyetlen tollvonással megszüntette azt a munkakört amiért ezt az áldozatot vállaltuk, az általam úgy becsült régióvezető helyett mást nevezett ki – akinek viszont nem kellettek a régi főnök „bizalmi emberei”. Bár  munkát egy másik területen kaptam a régión belül, az nem volt számomra olyan örömteli mint a régi munkakör és nem is fizetett olyan jól – ami viszont az építéshez felvett hitel miatt bizony elég nagy gondot jelentett.

De ez még nem minden: nagyon is igaz az a mondás, hogy „öreg fát nem szabad átültetni”. Édesanyám nem találta a helyét, elméje fokozatosan elborult, kórházba került ahol tévesen gyógyszerezték – ami visszafordíthatatlan károkat okozott az egészségében – és mi tehetetlenül néztük ahogyan folyamatosan leépül. Három évvel a költözés után eltemettük szegényt, és nekem örök lelkiismeret furdalást jelent az ő gyors távozása.

Fiam a költözés folytán elveszítette azt a baráti kört amelyben felnőtt, és nemigen talált magára itt, ezen az idegen helyen. Sok év eltelt azóta, hogy meghoztuk azt a döntést, de ő még mindig egyedül él, és én sokszor ez miatt is hibáztatom magamat… ha én akkor, azt a kávét  nem fogadom el, minden másként alakul!

Author: Holéczi Zsuzsa

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem,  előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint  amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem  a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...