Sorsdöntő kávé

Van olyan, hogy néha az embernek a sorsa egyetlen kávén  múlik? Ha nem velem történt volna meg, lehet hogy én sem hinném el…

2002 októberét írtunk a történet kezdetén. Én – mint a Bank sikeres csoporttagi termékértékesítője – épp akkor érkeztem haza Thaiföldről. A jutalomút után a biztosító – akinek a termékeit olyan nagy sikerrel értékesítettem a banki munka közben immár hatodik éve – fogadást rendezett a jól teljesítő kollégáknak és vezetőiknek. Ezen az összejövetelen vetítéssel egybekötött élménybeszámolót kellett tartanom az útról – aminek persze nem nagyon örültem, de mivel a régió igazgatóhelyettese kísért el, nemigen mondhattam nemet erre a hozzá érkezett felkérésre.

Az előadás előtt az első sorok egyikében foglaltunk helyet, miközben a főnöknőm  arra kért, hagyjunk egy helyet üresen magunk között, mert oda a korábbi régióvezetőnk szeretne ülni. Visszakérdeztem:

  • Hogy lehet, hogy az igazgató úr nem a többi régióvezető között foglal helyet?
  • Bizonyára nem tudod, de az uj helyén elég sok a gond, azt mondta idejön inkább egy kicsit panaszkodni.

Ebben a pillanatban hozzánk lépett József, így a beszélgetés abbamaradt. A szünetben oda akartam menni a volt útitársaimhoz beszélgetni, de amikor felálltunk, az igazgató úr megkérdezte:

  • Meghívhatom a hölgyeket egy kávéra? Lehet, hogy nem lesz olyan jó, mint amit a régi titkárnőm főzött – nyílt titok volt, hogy ha csak lehetett a főnök előszobájában kávéztunk, mert tényleg szenzációsan finom kávékat tudott az asszisztense készíteni – de szeretném hallani az otthoni pletykákat, mondta mosolyogva.

Ezután József elment megrendelni a kávét és a süteményt nekünk, Kinga pedig elkezdte mesélni, hogy milyen gondok vannak a másik régióban, és hogy  a főnök új régiójában nem megy ám olyan jól az értékesítés mint nálunk.

  • Nem sikeresek? Hát adjál kölcsön neki év végéig, mi már úgyis mindennel megvagyunk –mondtam, de választ nem kaptam, mert időközben megérkezett az igazgató úr a tálcával, így Kinga hozzá intézte szavait:
  • József, ha tudunk ezzel segíteni, Zsuzsa el tud menni év végéig dolgozni Hozzátok.
  • Zsuzsanna megtenné? Felköltözne Pestre a kedvemért? – és feleletet sem várva máris tárcsázta jelenlegi régióvezetőmet – aki éppen Párizsban tartózkodott – hogy engedélyt kérjen tőle az átirányításhoz.

Ezután már gyorsan peregtek az események, és én egy hét múlva a Bank oktatási központjában kaptam egy lakószobát, ahonnan csak péntekenként tudtam hazamenni. Hét közben a régiót jártam – hogy József kérésének eleget téve oktassak, és mérjem fel: miért nem megy Budapesten és vonzáskörzetében a bankon belüli biztosításértékesítés. Év végére rájöttem egy súlyos visszaélés – sorozatra, amit épp az értékesítési osztályvezető helyettese és a privát banki tanácsadó követett el.

A régióvezető az utolsó náluk töltött munkanapon ismét meghívott egy kávéra, hogy megköszönje a munkámat, és felajánlotta: maradjak náluk, lássam el az értékesítési vezetői posztot ezután én.

Ekkor még nemet mondtam, hiszen bíztam abban, hogy odahaza is kinevezés vár – ahogyan azt év elején kilátásba helyezték a legjobban teljesítő értékesítési munkatársnak. Azonban ez csak ígéret maradt, és amikor a régióvezető úr telefonon ismét felajánlotta a lehetőséget, kértem egy nap gondolkodási időt, hogy megbeszélhessem döntésemet a családommal. A férjem a hír hallatára ezt válaszolta:

  • Úgy gondolom, ha nekem tennének egy ilyen előnyös ajánlatot, te sem mondanál nemet. Vasút mindenütt van, így én és a fiunk ott is ugyanazt tudjuk csinálni mint itthon, csak legfeljebb jobb gépekkel. Ezért tegyük inkább attól függővé, mint mond édesanyád. Ha ő is jönne velünk, akkor rendbe van, vállald el.

Anyukám előbb meglepődött, majd megörült a változásnak: nyolcvan felé járt már, nem szeretett egyedül élni – bár csak kb. másfél kilóméterre lakott tőlünk, de számára néha már ez is távolság volt. Így tehát azt mondta:

  • Ha veletek lakhatok egy fedél alatt, akkor rendben van, adjunk el mindent és menjünk oda, ahol ti boldogulni tudtok.

Óriási áldozat volt ez tőle, hiszen otthagyta a megszokott életét: azt a néhány rokont, aki még élt a városban, az ismerős orvosokat, a boltost akihez nap mint nap eljárt, a szomszédokat akiktől segítséget tudott kérni apró-cseprő ügyekben …szóval a biztonságát –de ez akkor és ott még senkinek sem jutott eszébe.

Először egy többgenerációs házat akartunk venni a főváros vonzáskörzetében, majd amikor nem találtunk megfelelőt, építkezésbe fogtunk egy gyönyörű helyen a Pilisben. Bő egy évvel az új munkakör elfogadása után elkészült a házunk, és november elején be tudtunk költözni. Az örömünk azonban nem sokáig tartott: december végén a vezérigazgató egyetlen tollvonással megszüntette azt a munkakört amiért ezt az áldozatot vállaltuk, az általam úgy becsült régióvezető helyett mást nevezett ki – akinek viszont nem kellettek a régi főnök „bizalmi emberei”. Bár  munkát egy másik területen kaptam a régión belül, az nem volt számomra olyan örömteli mint a régi munkakör és nem is fizetett olyan jól – ami viszont az építéshez felvett hitel miatt bizony elég nagy gondot jelentett.

De ez még nem minden: nagyon is igaz az a mondás, hogy „öreg fát nem szabad átültetni”. Édesanyám nem találta a helyét, elméje fokozatosan elborult, kórházba került ahol tévesen gyógyszerezték – ami visszafordíthatatlan károkat okozott az egészségében – és mi tehetetlenül néztük ahogyan folyamatosan leépül. Három évvel a költözés után eltemettük szegényt, és nekem örök lelkiismeret furdalást jelent az ő gyors távozása.

Fiam a költözés folytán elveszítette azt a baráti kört amelyben felnőtt, és nemigen talált magára itt, ezen az idegen helyen. Sok év eltelt azóta, hogy meghoztuk azt a döntést, de ő még mindig egyedül él, és én sokszor ez miatt is hibáztatom magamat… ha én akkor, azt a kávét  nem fogadom el, minden másként alakul!

Holéczi Zsuzsa
Author: Holéczi Zsuzsa

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem,  előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint  amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem  a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...

Megosztás
Megosztás

Egy válasz

Hozzászólás a(z) Deák Mária bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

36 + = 42

Bodza és Tappancs egy napja

Bodza és Tappancs két vidám és furfangos törpe schnauzer, egy vidéki faluban, egy hatalmas ház, hatalmas udvarán boldog kutyaéletet élnek. Talán túlságosan is, ugyanis mindig

Teljes bejegyzés »

Beteljesedés

Beteljesedés   Bár csapdosok, mégis helyben állok, Összefüggéstelen forgó kergebirka, Szárnyra kapok, fel sohasem szállok, Szabadedzés vas szívemnek titka,   Hogy magasan szárnyaljak a légben

Teljes bejegyzés »

Én vagyok ki szólok

Edit Szabó : Én vagyok ki szólok Én vagyok,ki szólok hozzátok, kinek verseit olvassátok, és vállalom minden soromat, szavaim a szívemből szólnak ! Átadom nektek

Teljes bejegyzés »

Égig érő…

Egy óriás karácsonyfa állt a szoba sarkában. Lehet, hogy csak azért tűnt oly nagynak, mert én igen pici voltam. Egészen a plafonig ért. Az „égig”!

Teljes bejegyzés »

Színről színre

Színről színre   Körülbelül hét éve történt. Valami monoton háztartási munkát végeztem, ám a szokásostól eltérően teljesen üres volt az agyam. Nem szerveztem semmit, semmin

Teljes bejegyzés »

Állj fel

  Hol van az alázat s hol a szeretet mit az élettel kaptál? Fenn hordod orrod, jársz kelsz a világban, sajátod nem ismered már. Oly

Teljes bejegyzés »