Az év diák írója és költője 2016. – végeredmény – 10-14 éves prózaírók

2016. január 21-i műsorunk következő részében a 10-14 éves sikeresen szerepelt és helyezett prózaírókat jutalmaztuk, az első három helyezett alkotást pedig fel is olvastuk.

A rendezvényen megjelent sikeresen szerepelt alkotók: Antal Kitti, Kocsis Balázs Sándor, Kovács Luca Zsófia, Lázár Diána, Miklós Dóra, Nagy Bence Máté, Oláh Virág, Zoltán Krisztina Sarolt, Zöld Franciska

Az első három helyezett pedig: Máté Réka (1. – középen), Berta Álmos (2. – balra), Balog Szabolcs (3. – jobbra)

Az első három helyezett alkotása az alábbiakban olvasható:

Máté Réka: Kóstoló egymás napjából

Vége szakadt az utolsó hétfői órának is. A sok tanuló méhrajként zúdult ki a kapun. Voltak, akik bandákba verődve indultak el, míg mások egyedül bandukoltak haza. Egy átlagos nap volt, mint a többi. A nagy meleg jelezte, hogy nemsokára eljön a nyár és a vele járó hosszú szünet. A csapatok vidáman tárgyalták ki a napot. Sok boldog nevetés hallatszott az addig viszonylag csendes úton. A szomorú csak a vicc tárgya volt. A suli előtt maradt 20 főt számláló menő csapat beszélgetése sem lett volna olyan poénos az általuk lúzernek nevezett gyerek szemszögéből.
– Halljátok, ott döcög még az a koca!
– Ja, mindjárt elhúzza a nagy hasa.
– Még ide, mert jönni hozzánk, hogy hadd álljon be beszélgetni. Ki vállalná fel, hogy ez az osztálytársa? Tiszta szégyen!
– Stréber András már felfoghatta volna, hogy ő csak a házink megírására jó. – beszélték ki az osztálytársukat.
András pedig – akire, csak ráragasztották a stréber nevet – szomorúan nézett hátra a rajta gúnyolódó haverjaira. Tudta, hogy sokan nem kedvelik, de valamiért csak most hagyta el az utolsó csepp remény is. Mivel nem volt éppen egy sovány gyerek, és nem nőtt nagyra, előszeretettel piszkálták nap, mint nap. Talán csak azért próbálta meg elviselni ezt a csapatot, mert tudta, hogy még öt évet kell együtt tölteniük. A dühös nyolcadikos tanuló sarkon fordult és szinte futva indult meg az otthona felé. Hazaérve a kertes házba, felrobogott az emeletre a szobájába és bevágta az ajtót. Míg egyedül volt otthon, ezt következmény nélkül megtehette. Lerúgta a cipőjét és az ágyra vetette magát, ami nyikorgott egyet alatta.
– Elegem van ebből a gonosz bandából! –kiáltotta a plafonnak. És bár soha nem sírt senki előtt, most könnyek áradata zuhogott a szeméből.
– Mit vétettem én ellenük?! Mindig segítettem nekik! Még a házijukat is megírtam és feleltem órán, ha kellett! Akkor meg miért utálnak?! Miért vetnek ki maguk közül és miért aláznak meg minden nap?! –követelte a választ.
A csendet csak a hangos zihálása törte meg. Szitkozódott és kikiabálta a fájdalmát. A mindig csendes, mosolygós fiúból így lett egy pillanat alatt ideges és gyűlölködő ifjú.
– Bárcsak… bárcsak egy napra, egyetlenegy napra megfordulna a világ, hogy visszakaphassák azt, amit tettek! –suttogta, mikor kifáradt a tombolásban. Elszégyellte magát, hogy így kiborult, és egészen addig ült megtörten az ágyán, míg haza nem ért a testvére. Így kénytelen volt felvennie egy álcát, mintha mi sem történt volna. Így is gondolta, végülis a kívánsága nem fog beteljesülni. Azt hitte. Egy igazságosztó teremtmény viszont meghallotta a kétségbeesett segélykérést. Csak egy csettintésébe tellett a varázslat. Persze az csak a következő napon lépett érvénybe…
Mikor felébredtem az ébresztő hangjára, úgy éreztem, mintha az összes izmom lángolna. Nem elég, hogy szombaton kell suliba menni, ráadásul csak három ofőóránk lesz és egy matek, még izomlázam is van a semmitől. Kivánszorogtam a fürdőszobába és megmosakodtam. A tükröt, mint mindig, elkerültem. A korai keléstől még kómásan magamra öltöttem a mindennapi öltözetemet, és a táskámat felkapva lesétáltam a lépcsőn. Az asztalon lévő kis dobozt, amiben a tízóraim volt, elraktam a táskámba. Belebújtam a sportcipőmbe, ami mintha egy-két mérettel nagyobb lett volna mind eddig. Kissé furcsálltam, de nem foglalkoztam ezzel. Kiléptem a bejárati ajtón és bezártam azt. Átvágtam a kis udvarunkon és a buszmegálló felé tartottam. Sajnos túl messze van az iskolám, ezért inkább ezt a megoldást választom, mint a félórás gyaloglást. Bár az osztálytársaim nem győznek emiatt is kiröhögni. Ökölbe szorult a kezem eme fantasztikus emlék miatt. Vajon ma mit fognak kitalálni? Lehet, hogy ma a ruháimon fognak élcelődni. Vagy megint jön a szokásos és dagadt disznónak neveznek egész nap. Próbáltam elhessegetni ezeket az aggasztó elképzeléseket. Inkább az arcomba csapódó hűs szellőre koncentráltam. Vagy a medálomra, amit… otthon hagytam.
– Hogy az a …! – kiáltottam fel hangosan. Ha most visszafordulok, nem érem el a buszt. Ennek ellenére sarkon fordultam és sprintelni kezdtem visszafelé. Olyan gyors voltam, mint még soha. Egy perc alatt már újra a háznál voltam és szinte feltépve az ajtót rohantam a szobámba. Felmarkoltam az asztalon csillogó ezüstláncot és siettem is vissza. Persze azért a zárral bajlódtam egy sort. Újabb káromkodások közepette nyargaltam a megálló felé. És hála az istennek éppen odaértem. Felugrottam a buszra és előkotortam a bérletemet, majd kissé odébb nyomakodtam a tömegben. Hét húszra oda is érek a sulihoz. Szerettem hamarabb beérni. Kuncogást hallottam a hátam mögül, amitől végigfutott a hideg a hátamon. Hátranéztem és három velem egyidős lányt láttam, akik engem néznek és vigyorognak. Visszakaptam a fejem és próbáltam figyelmen kívül hagyni. Úgy tűnik, ez a nap sem lesz jobb, mint a többi. A sulinál leszálltam és bekullogtam a kapun. Meg sem álltam az osztálytermünkig. Lehajtott fejjel léptem át a küszöböt és felmértem a hangokból, hogy kik vannak már bent. Szerencsére még csak a barátom volt ott rajtam kívül. Ledobtam a nehéz táskát és mosolyogva néztem fel. Viszont amikor megpillantottam a barátomat, Zsófit, leesett az állam. Zsófi, akinek mindig is rövid haja volt, és akit még a legendákban sem lehetett látni szoknyában, most hosszú barna hajával szórakozott. És egy térdig érő sötét szoknyát viselt.
– Mi a…? Ezt meg hogy a…? De hiszen… -dadogtam. Nem válaszolt, hanem ő is dermedten bámult engem.
– Oké. Hosszú hajjal ébredtem fel. Majdnem idegbajt kaptam, amikor megláttam. És idegbajt is kaptam, mikor megláttam, hogy az összes nadrágom helyén szoknya van a szekrényemben. De te? Szteroidot szedtél vagy mi? –hadarta.
– Szteroid? Micsoda? –értetlenkedtem.
– Nézz már magadra! –tanácsolta kissé felemelt hangerővel. Odavágtattam a teremben álló tükörhöz és elkerekedett szemmel néztem végig magamon. A sok felesleg, ami rajtam volt, úgy eltűnt, mint Hammer a Balatonban. A szürke térdnadrágom és pólóm kissé feszült rajtam, de már nem a háj, hanem az izom miatt. De ami még ennél is szembetűnőbb volt, az a ragyogó medálom. Hórusz szeme halványkék fénnyel égett. Mivel Zsófi kíváncsian tekintgetett felém, gyorsan elrejtettem a pólóm alá.
– Talán csak álmodunk, és nemsokára felébredünk az idegesítő ébresztő hangjára. –fordultam felé. Ekkor esett be a Banda. A 20 fős csapat most először egyszerre érkezett meg. Betódultak az ajtón és ledermedtek a tábla előtt. Az örökké menő lányok és fiúk, akik vadiúj cuccaikról vagy jó alakjukról voltak híresek, úgy néztek ki, mint… mint az általuk úgy lenézett lúzerek. Néhányukon pattanások sora díszelgett, míg mások felszedtek vagy húsz kilót. Fogaik nem világítottak fehéren és nem álltak tökéletesen. A ruháik pedig „csak” márkátlanok voltak. Amikor magamhoz tértem a döbbenetemből, kiszakadt belőlem a nevetés. Olyan szánalmasan néztek, ki ahogy ott álltak. Csak kacagtam és kacagtam. Már fájt az oldalam és a könnyem is csorgott. A néma csendet csak a röhögésem hangja törte meg. Észre sem vettem, hogy közben mind elfoglalták a helyüket és gyilkos tekintettel méregettek engem. A fulladás határán végül abbahagytam a vihogást és gúnyosan vigyorogtam, miközben végigmértem őket. Nyolc előtt beszállingózott a maradék tíz ember is. Bennük nem változott meg semmi, viszont úgy tettek, mintha minden normális lenne.
– Na, milyen volt tegnap a konditerem? – huppant le mellém fülig érő szájjal Zsombor, a haverom.
– Konditerem? – vontam fel a szemöldököm. Erre ő is zavartan nézett rám.
– Nem keddenként szoktál járni?
– Keddenként? – kérdeztem vissza bizonytalanul. Erre még jobban megzavarodott és inkább a házi másolásával töltötte az idejét. Mikor belépett az osztályfőnökünk, Ilona tanárnő, várakozva néztünk rá. De úgy nézett végig rajtunk, mintha minden normális lenne.
– Tanárnő nem lát rajtunk semmi furcsaságot? – kiabált a másik oldalamon ülő Zsófi.
– Zsófia, nem tudom, hogy mire gondolsz, de ha megint csak valami ostoba viccről van szó, jobb, ha el sem kezded! –torkolta le. Hitetlenkedve néztünk össze. Még a menők is döbbenten pillantgattak egymásra. A jobbomon ülő Zsombi kíváncsian nézett minket. Miközben a tanárnő kiselőadást tartott arról, hogy milyen szemtelenek vagyunk, elmerültem a gondolataimban. Miért változott meg mindenki? Aztán bevillant a tegnapi mondatom, amit már oly sokszor ismételtem el magamban. „Bárcsak egy napra megfordulna a világ!” Talán valóra vált a kívánságom? De csak egy napra. Pedig el tudnám ezt viselni. És végre én alázhatnám meg ezeket a… Nem tudtam végiggondolni, mert hirtelen beugrott egy emlék. Tegnap,, mikor mindannyian rajtam röhögtek. A fájdalom és szomorúság érzése újra belém mart. Nem, én nem leszek olyan, mint ők. Észre sem vettem, hogy már el is telt a négy óra. Csak ültem, mint a befőtt és bambultam. Mikor kicsöngettek Ilona tanárnő szinte azonnal elhagyta a termet. Én is követtem volna a példáját, de a menő csoport az ajtóban elállta az utamat.
– Mondd csak, András, szerinted ennyire vicces a helyzetünk? –sziszegte a bandavezér, Péter.
– Nagyon vicces, hogy a kinézetünk miatt röhögsz ki. –okoskodott a lányok vezére, Amanda.
– Na, álljon meg a menet! Ti halljátok, amit mondotok? –kérdeztem.
– Ja, persze, most bosszút fogsz állni rajtunk minden egyes napon. Csak mert párszor megvicceltünk. –ettől a mondattól szakadt el a cérna.
– Megvicceltetek? Szinte nincs olyan nap, amikor ne aláznátok meg valami miatt. Nevettek rajtam és beszólogattok. Minden egyes nap úgy kelek fel, hogy hányingerem van a gondolattól, hogy megint a sárba fogtok tiporni. Mindezt csak azért kapom, mert nem vagyok olyan, mint ti. Soha egy rossz szót nem szóltam hozzátok, mindig csak tűrtem és tűrtem, nehogy még több bajt hozzak a fejemre. De elég volt ebből! Ja, és ne aggódjatok, nem fogom követni a példátokat, mert tudom, milyen érzés. Mikor esténként csak forgolódsz az ágyban és azt kérdezgeted, hogy miért. Miért okoznak ekkora fájdalmat pusztán a kinézeted miatt. – mikor befejeztem a mondandómat, néma csend telepedett ránk. Elindultam az ajtó felé és úgy álltak félre az útból, mintha fertőző beteg lennék. Hazagyalogoltam, és otthon, mint minden nap, elterültem az ágyon. Elővettem a medálomat, ami még mindig világított.
– Ez a te műved volt? – kérdeztem tőle.
– Igazából az enyém. – válaszolt az ajtó felől egy hang. Felpattantam és a hang felé fordultam. A szobám bejáratánál egy sisakos férfi állt. Páncélt viselt, mintha valami ókori harcos lenne. Teste aranyfénnyel izzott.
– Te meg ki vagy? – kértem számon.
– Horus egyik segítője, és annak a csodának a létrehozója, amit átéltél. –mutatkozott be.
– Te változtattál minket át? Miért?
– Mert ügyelnünk kell a világ egyensúlyára. Úgy hittem, hogy eléggé bátor vagy ahhoz, hogy ellenfeleid elé lépj és kimond az igazat. Gratulálok, András. – dicsért meg mennydörgő hangján. Egy pillanatra lefagytam és csak ostobán bámultam a természetfeletti lényt.
– De akkor te most egy isten vagy? És ha ekkora hatalommal rendelkezel, akkor miért nem változtattok minden embert jóvá?
– Igen, mondhatjuk, hogy isten vagyok. Akkora hatalma pedig senkinek sincsen, hogy az emberek szívéből a sötétséget örökre kiűzze. Mindig is lesz mindenkiben rossz. Sokan pedig a sötétség felé fordulnak segítségért. Míg mások felemelt fejjel haladnak tovább a fényben, fittyet hányva a nehézségekre. Te ilyen ember vagy és már részben a te feladatod is lesz, hogy a többieket a fény felé fordítsd!
És felriadtam az ébresztő hangjára. Pislogtam párat és körbenéztem. Nem volt nyoma istenségnek. Végignéztem magamon. Izmokat sem láttam. Úgy tűnik, hogy csak álmodtam. Viszont az asztalon fekvő medál még mindig kék fénnyel ragyogott.
– Segíts rajtuk! – hangzott a mennydörgő hang.
Hát jó. Ha egy isten parancsolja…

Berta Álmos: Izzó parázs

2020. november 11. 21:50, Orosháza
A mai nap a legfontosabb nap az elmúlt 4 évben, ma tanácskozik az Európai Unió összes országa arról, hogy felbomoljanak-e vagy sem. Mindenki, aki számít ott lesz Kassán, ahol tartják ezt a rendkívüli ülést. Pár perc múlva kezdődik, lehet, leugrok előtte még egy sörért a sarki boltba.
2020. november 11. 22:00, Orosháza
Huh… éppen hogy visszaértem. Annyian voltak a boltban, az hittem, hogy zárva van, erre tele van a bolt emberekkel, akik ott nézik a közvetítést. Na de most az a lényeg, hogy megtaláljam a távirányítót. Hol lehet? Hova tud eltűnni addig, amíg melózok? Biztos életre kel és mondja, hogy, „Hm… hogy tudnék jól kiszúrni ezzel a Dominikkal? AHA! Tudom már! Eldugom magamat arra a helyre, ahol senki sem talál meg! MUHAHAHAHA!” Megvan, végre! Remélem nem késtem le sok mindenről! Gyorsan a power gombot megnyomom, és a 4-re kapcsolok. Te jó ég! A miniszterelnökünket lelőtték, ahogy Lengyel-, és Csehországét is. Micsoda embertelenség! Ki tesz ilyet? Várjunk csak, mi ez? Szerb! Szerb a támadó! Áh, megszakadt a kép. Úristen mi lesz? Majd holnap biztos elmondják, hogy mi történt.
2020. november 12. 09:15, Orosháza
Ma a kormány be akar jelenteni valamit. Nem csodálnám, ha hadat üzennénk a szerbeknek. Elvégre meggyilkolták a miniszterelnökünket. Elmegyek a főtérre, ott biztos ki van vetítve arra a nagy monitorra, amin néztük a ’16-os Európa Bajnokságot. Ha már ott vagyok, lehet, beugrok egy kávéért az Amadeusba.
2020. november 12. 09:20, Orosháza
Jaj, ne már! Már megint az a nő van bent, aki folyton nyomul rám. Ah, miért büntet engem ezzel az élet! Megpróbálok nem a szemébe nézni hátha nem vesz észre. Úristen. Rám kacsintott. Oké Dominik, nyugalom. Majd később is tudsz kávét inni. Minden napomat a kávémmal kezdem. Hagyjuk. Inkább gyorsan kimegyek a kávéházból, és odamegyek a tömeghez, akik ott állnak a nagy monitor előtt.
2020. november 12. 09:40, Orosháza
Na, végre elkezdődik a beszéd. Megjelenik egy kicsit teltebb alkatú, fekete ruhás, vöröses hajú, szemüveges koma, 50 év körülinek saccolom. Egyből a lényegre tér, nem szórakozik: „Üdvözlök mindenkit! Mint sokan tudják, a szeretett országunk vezetője a tegnapi Kassai ülésen brutálisan meg lett gyilkolva, másik két ország vezetőjével együtt. A tettest már elfogták, aki nem más, mint a szerb származású Gniew Petrovic, akit halálra ítéltek, a kivégzése 2020. november 15.-én lesz. A másik két ország, akiknek megölték a vezetőit az nem más, mint Lengyelország és Csehország. A mai napon alapítottunk egy szövetséget, ami a Liga nevet kapta. A Liga tagjai: Magyarország, Csehország, Lengyelország, illetve Szlovákia, aki nagy részben a csehek miatt csatlakozott. És a szövetségünk első közös döntése az, hogy hadat üzenünk Szerbiának. A határvárosok lakóit kérem arra, hogy legyenek erősek, ahogy a miniszterelnökünk is volt, és tartsatok ki a végsőkig. Bennetek van az összes reményünk, mert ha ti elbuktok, akkor utat nyittok az ország közepe felé. Legyetek erősek!” Most, hogy vége lett a beszédnek, katonák jelennek meg a hátunk mögött. Szórólapokat osztanak. Gyorsan oda megyek az egyik tiszthez, és elveszek egyet. Na most milyen motivációs szöveget találtak ki? Azt írja, hogy „Védd meg a hazádat a szükség órájában! Csatlakozz a Liga katonái közé, hogy megvédd a hazádat!” Hm… lehet, hogy csatlakoznom kéne, elvégre magyar vagyok. Az áll a lapon, hogy holnaptól kezdve lehet jelentkezni, a Tesco parkolójában lesz az orvosi vizsgálat, amin eldöntik, hogy beállhatsz-e vagy sem. Uh… ideje enni valami reggelit. Lehet veszek valami péksütit, meg egy kávét.
2020. november 12. 10:00, Orosháza
Ez most komoly? Mindenki pont abban a pékségben van, amiben én is? Már 15 perce állok sorba, és még mindig nincs vége. Hogy lehet egy sor ilyen hosszú? Nem is olyan nagy az épület, hogy ennyi ember beférjen!
2020. november 12. 10:25, Orosháza
Ezt nem hiszem, el! Most értem ki a sorból. Jaj ne már! Elkezdett esni az eső! Jobb lesz, ha sietek. Mi a….?
2020. november 12. 10:48, Orosháza
Áú, a fejem! Mi történt? Mi a… A fejem tiszta vér. És miért nem hallok semmit? Mindenki aggódik körülöttem, meg sír. Jaj ne, ugye ez nem az amire gondolok? De. Az. Ez egy megszállás. A katona most felém rohan, vagy van mögöttem valami? Nem tart rám fegyvert, gondolom felém rohan. Most, hogy ideért látom az arcát, ő Ede, a gyermekkori barátom. Nem is tudtam, hogy katona lett.
– Dominik jól vagy?
– Öööö…. mi történt?
– Kishíján meghaltál. A szerbek megtámadták a várost! A románok segítenek nekik a többi déli határhoz jutniuk! Tudsz bánni a fegyverrel?
– Igen. Azt hiszem.
Úristen! Csak most döbbentem rá, hogy a pékségben lévő emberek nagyrésze halott. Gyerekek is voltak bennt. Meg kell bosszulni amit tettek! Most hova megyünk? Ááááá! Lőnek ránk!
– Oké Dominik, itt vagyunk a városban zajló csata frontvonalában.
– Azt vettem észre!
– Látod azt az épületet? – Most Ede rámutatott a régi iskolámra, a Vörösmartyra. –
– Persze hogy látom. Mi van vele?
– Jó pár katona van bent, és túszul ejtették a gyerekeket meg a felnőtteket. A mi feladatunk az, hogy kimenekítsük őket onnan.
– Jó, de hogy csináljuk?
– Most nincs időnk erre! Majd bent elmondom!
Úgy futunk, mint eddig soha. Emlékszem amikor kis hónaljcirkáló voltam, Edével mentünk egyszer egy futóversenyre meg pár akkori osztálytársam. Valahogy a futópályára került egy csirke, nem tudom hogyan, és az egyik osztálytársam nem vette észre, és elesett rajta. Nyolcadikig emlegettük. Huhh… végre itt vagyunk.
– Figyelj, mert fontos amit mondok! Én megyek előre, te fedezel oké? Egy másik osztag a hátsóbejáraton megy, az jobban meg van erősítve. Ők elterelik a figyelmüket, mi pedig kihozzuk a túszokat, érted?
– Értem.
– Na 3, 2, 1.
Ede most úgy betörte ezt az ajtót, hogy szép nézni! Biztos régi lehetett. De tuti meghallották. Ede elsőnek a földszinten megy végig, követem őt. Most megállt. Közelebb megyek, hogy tudjon súgni valamit.
– Itt van pár osztály ebben a teremben, ha jól tudom. Be fogunk menni ugyanúgy, mint az előbb. Mentsük ki őket innen.
Már megint úgy berúgta, nem fáj a lába? Úristen Edét golyó érte. Gyorsan kitöröm ezt a fa ajtót, nem nehéz, öreg, és nekirohanok a túszejtőnek. ÁÁÁÁÁÁÁ! Rádobom az ajtót! Hol a fegyverem? Hova raktam le? Ne már… Kezd felkelni. Megvan. Hol kell ezt kibiztosítani? Talán ez az. Jézus ereje. Megöltem egy embert. De sok embert öltek meg ők is. Sok ártatlant. Sok szülőt. De lehet, hogy ő is egy szülő volt. De ha ő is szülő volt, akkor én is olyan ember lettem, mint ők. Pedig csak egy lélek, de nem is gondolná az ember így, a ravasz meghúzása után, mekkora teher esik rá. És lehet, hogy otthon vártak rá. Hát én is olyan lettem mint ők? EDE!
– Ede jól vagy?
– Khm. Khm. Jól cselekedtél nézd mennyi ember életét mentetted meg. Remek stratéga vagy, hogy észrevetted khm… khm… hogy az ajtót pajzsként tudod használni.
– Ne menj el! Rendbe fogsz jönni! Kiviszlek innen.
Elájult. Gyorsan cselekednem kell. Oda megyek az egyik tanárhoz, hogy merre lehet kijutni gyorsan. Azt mondja, hogy amerre bejöttünk Edével.
– Kövessetek! Sietnünk kell, nincs sok időnk! Keresnem kellene Edén egy walky-talky-t. Megvan. Ööö… Halló? Hall valaki?
– Azonosítsa magát uram! Mit keres ezen a frekvencián maga?
– Ez a készülék Kovács Edéé, az iskolából most viszem ki a túszokat.
– Remek! Siessetek nem bírjuk sokáig visszatartani…
– Halló? Halló!
Remélem, csak a jel szakadt meg. Ott az ajtó pár méterre, inkább egyik tanár úr kezébe adok egy pisztolyt, hogy megtudja védeni a többieket, amíg fedezem őket.
– Figyeljen tanár úr, ha kiérnek az ajtón akkor balra önöknek van a biztonságos terület. Ha kiérnek, küldje előre a gyerekeket, hogy siessenek, de ön maradj leghátul, mert lehet, hogy hátba támadják önöket. Én is önnel maradok, védeni a többieket.
A Tanár most mondja el a gyerekeknek, amit én mondtam. Megindul a gyereksereg, ki az ajtón. A Tanár úr elöl, aztán kiáll a sorból, és védi a gyerekek hátát, amíg én azokat védem, akik éppen mennek ki. Huhh… Már mindenki kiért, de hallom, hogy közelednek a szerbek. Feltartóztatom őket. A bajtársamról leszedem a gránátokat, és magamra rakom. Az ajtón kívülálló tanár úrnak szólok inkább, tudja, hogy sietniük kell, de nagyon.
– Kérem vigye el Edét a menedékbe!
Hát eljött ez a nap is. Nem gondoltam volna, hogy így halok meg. Az a vicc, hogy pont volt ilyen játék a gépemen, amikor gyerek voltam. De ott a karakter élete regenerálódott, az enyém meg nem fog. Én is megöltem egy embert. Ők öljenek meg érte. Megérdemlem. Lehet, hogy most sok életet mentettem meg az elmúlt 15-20 percben, de a gyilkosságot nem lehet megbocsátani. Ebben az iskolában kezdődött szinte az életem, nem gondoltam volna, hogy itt is ér véget. Mekkora poén már. Jönnek le a lépcsőn, hallom. Fegyvereikkel az iskola plafonjába lőnek pár tárral. Hallom, ahogy újratöltik a fegyverjeiket. Már látom az árnyékukat. Szerintem itt az ideje egy gránátnak… Pont sikerült odadobni ahol voltak. Nem maradt belőlük szinte semmi. Kegyetlen a háború. Ki hozta belőlem a fenevadat, pedig én egy nyugodt ember vagyok. Most hallom, hogy szemből is jönnek. Betárazok, szemem a célkeresztre helyezem, ujjamat a ravaszra. Egy kigyúrt ember lép ki a sarkon, egy sörétessel a kezében. Rám lő. A fejemet a sarok mögé visszahúzom. Kezd leperegni előttem az életem. Minden, egytől egyig. Miért nem mondtam el Annának, hogy szeretem? Miért vagyok mindig ilyen anyámasszony katonája? Inkább emlékezzenek rám úgy, hogy hősi halált haltam, mint hogy gyávának tartsanak. A Családomért! A Szeretteimért! A Barátaimért! A Hazáért!

Balog Szabolcs: Az öreg pásztor varáshusángjainnen letölthető pdf formátumban

A rendezvényen az alkotást Kardos Katalin tolmácsolásában hallgattuk meg.

A sikeresen szerepelt alkotók és alkotások teljes listája ebben a kategóriában névsorrendben:

Antal Kitti: Viviennek
Balkányi Lajos: A monitor matróza
Balog Szabolcs: Az öreg pásztor varázshusángja
Berényi Ivett Tímea: Egy madár élete
Berta Álmos: Izzó parázs
Cseh Dorina: Öreg barátom
Dömötör Janka: Polly, a kis űrhajós
Grosch-Horváth Evelin: Róka-koma
Jónás Bianka: Hazudok
Juhász Lujza Antónia: Dorombvölgy – Állatok otthona
Knapp Nikolett: A legjobb barát
Kocsis Balázs Sándor: ,,Állati nagy baj”
Koncz Hanna Szonja: A Képzeletvilágban
Kovács Kitti: A látszat néha csal
Kovács Luca Zsófia: A Gondolatok útja
Kovács Panna: A világ urai
Kovács Petra: A holtak nem mesélnek
Kovács Sándor: Új élet
Kötél Doroti: Lehetetlen barát
Krinszki Gréta Nelli: Hogyan lett zöld az erdő?
Krinszki Gréta Nelli: A szivárvány meséje
Krinszki Gréta Nelli: Mese a gumicsizmáról, avagy nem minden a szépség
Lakatos Vanda Dorottya: A sötét manó
Lázár Diána: Videoklip (részlet)
Létai Gréta: Két szál vörös rózsa
Máté Réka: Kóstoló egymás napjából
Miklós Dóra: Képzelt riport Csokonai Vitéz Mihállyal
Miklós Dóra: A szatmári megyebálon
Nagy Bence Máté: Társasjátékba ragadva
Oláh Virág: Mesebeli iskolában jártam
Sándor Kamilla: Partra vetve
Szabó Tirza Rebeka: A játékmackó zenéje
Schmidt Dorina: Feketén, fehéren
Szulyovszky Levente: A várbörtön
Szilágyi Eszter: A sors fintora
Zöld Franciska: A varázslatos kert
Zoltán Krisztina Sarolt: 23-tól éjfélig

A helyezett és sikeresen szerepelt alkotók meghívást kaptak állandó szerzőink és IfiRádiónk táborába, a későbbiek folyamán lehetőséget kapnak alkotásaikkal antológiáinkban, hangoskönyveinkben, rádióműsorainkban való megjelenésre.

Gratulálunk!

A cikk további részei:
6-9 éves verselők és prózaírók10-14 éves verselők15-18 éves prózaírók15-18 éves verselők

Zsoldos Árpád és Adrienn
Author: Zsoldos Árpád és Adrienn

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség. Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak minél több és minél színvonalasabb megszólalási, megjelenési lehetőséget teremtsünk. A cél elérése érdekében készítjük rádióműsorainkat, hangzó és nyomtatott kiadványainkat, elektronikus köteteinket és galériáinkat. Szerzőinknek segítünk kötetük kiadásában, a teljes kiadási folyamatot elvégezzük nyomdai és értékesítő partnereink segítségével. Rendszeresen írunk ki irodalmi pályázatokat és nagy hangsúlyt fektetünk a közösség személyes találkozására is, ezért szervezzük felolvasóestjeinket, nyári táborunkat, születésnapi rendezvényünket. Vállaljuk irodalmi és kulturális események, szavalóversenyek, könyvbemutatók megszervezését és lebonyolítását is. Nyitott közösségként mindig várjuk új alkotók (írók, költők, képzőművészek, előadók) jelentkezését is. Elérhetőségeink: ímélcímek: zsoldos.adrienn@irodalmiradio.hu; zsoldos.arpad@irodalmiradio.hu; telefon: 70/616-7583; 70/616-8684 2019-ben a Médiapiac című szakmai lapban jelent meg rólunk egy cikk Sárközi László tollából: http://www.mediapiac.com/mediapiac/Meltokeppen-es-minosegben/114251/ English version: The editors, led by the husband-and-wife team of Árpád and Adrienn Zsoldos, have been championing contemporary Hungarian authors for 22 years. In addition to their radio programmes, they also publish audio books, e-books, anthologies and self-published works. They arrange book readings, book launches and literature workshops, and they regularly hold competitions too. It is an open community that anyone who writes literature in Hungarian can join.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

80 − = 75

Húsvét

Húsvét Már korán reggel nagy felfordulás volt a városban. Sokan gyűltek össze, hogy a nagy tanács előtt egy embert elítéltessenek. Attalosz is közelebb ment, hogy

Teljes bejegyzés »

Még enyém a remény

Még enyém a remény   Enyémek még szavaim, s enyém minden betű, Még érzem a régi borok ízét, még érik a hárslevelű. Enyémek még a

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Messze még…

Rózsa Iván: Messze még… Új név ajtódon? De még erőd teljében, Messze még talán… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom Olvadó a szív: Agg szentimentalizmus? Bölcsek nyugalma… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett,

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Örök tavasz

Rózsa Iván: Örök tavasz Elszállt ifjúság: Hol van már, tavalyi hó? Már rég elolvadt… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »