Művészportré sorozatunk legújabb részében Halász Ágnessel beszélgetünk felmenőiről, gyerekkoráról, iskoláiról, foglalkozásáról, családjáról, s írásairól. Szerzőnk a nagyszüleivel, szüleivel, vele és családjával megtörtént eseményeket dolgozza fel alkotásaiban, élmény- és naplószerűen megelevenítve a korábban átélteket. A műsorban rövidprózáit párja, Árvai István (Sityu) tolmácsolja.
Fényképalbum a műsorban elhangzottakhoz:
A női felmenők: a nagymama gyermekkorában, a dédmama, a nagymama
A férfi felmenők: a nagypapa és Király Károly
A család Csengerben
A szerző zongorázni tanul
Régi könyvek a családi örökségből
A szerző lányaival
Lányával közös kiállításának megnyitóján
Halász Ágnes munkái kiállításon
A Privát félmúlt Miskolcon – Gitár a hátizsákban című kötetének bemutatóján a családi zenekarral
A parlamentben, az Életmesék pályázat helyezettjeként, valamint Sityuval művészportrénk felvételén.
Válogatás a műsorban elhangzott alkotásokból:
Halász Ágnes: Pincében
Kevés kell a boldogsághoz
A régi, még a múlt század elején épített bérpalota pincéjében húzta meg magát. Hónapok óta itt volt az otthona. Az egykor széntárolásra használt pincét nem nagyon látogatták a lakók, mióta a cserépkályhákat felváltotta a gázfűtés, nem volt szükség szénre. Ócska bútorok, a háztartásban feleslegessé vált holmik töltötték meg a sötét helyiséget.
Szerencséje volt, amikor meglátta, hogy az egyik elvetemült ablak nem zár jól, könnyen benyomható és be tudott mászni a szűk nyíláson. Jobb volt, mint az utcán élni, itt nem esett rá az eső, a hó nem fújta át a jeges szél. Ráadásul a bútorok között talált egy szakadt huzatú kanapét, igaz néhány rúgója kiált a huzatból, de sokkal kényelmesebb, és melegebb volt, mint a járda köve, vagy a parkban lévő pad. Attól sem kellett tartania, hogy elzavarják, vagy bántalmazzák, mint amikor az utcán aludt. A kanapé elé egy rozoga szekrényt húzott, hogy takarásban legyen, ha valaki lemegy valamiért a helyiségbe. A kidobott ruhafélékből is válogatott, néhány használható darabot, ami neki még megfelelt. A rozoga szekrényben talált egy sötétszürke prémgalléros télikabátot, ennek különösen örült. Felpróbálta, és megnézte magát az ócska törött, félig megvakult tükörben.
– Egész jól néz ki, nem olyan szakadt, mint a régi kabátom, ebben még az utcára kimehetek, nem húzódnak el tőlem utálkozva a járókelők. Mormolta magában.
Ezt a telet talán könnyebben vészeli át, mint az eddigieket. Arra kell csak vigyáznia, hogy valaki meg ne lássa, hogy ki bejár az ablakon. A napját ezért úgy szervezte meg, hogy még nagyon korán, virradat előtt ment ki az utcára élelmet szerezni. A kukák ilyenkor még tele voltak, mindig talált valami ehetőt. Ebben a városrészben többnyire jó anyagi körülmények között élők laktak, akik sok olyan élelmiszert dobtak ki, ami még jó volt. Egyszer egy fél doboz kaviárt is talált, meg több féle sajtot. A sajt már jó száraz volt, egy két penészfolt is éktelenkedett az oldalán, de micsoda úri reggelit ehetett belőlük a pince félhomályában. Sokszor elgondolkodott az elmúlt évek történésein. Alig múlt 50 éves, amikor megszűnt a gyár, ahol 30 évig dolgozott középvezetőként. Az első időben még próbálkozott az álláskereséssel, a pályázataira még választ sem kapott, vagy ha behívták elbeszélgetésre, pár mondat után közölték vele, hogy köszönik a magjelenést, majd értesítik. Ilyenkor mindig reménykedett, de az értesítés soha sem jött meg. Néha azért előfordult, hogy kapott egy levelet, amit izgatottan bontogatott, de amikor meglátta, hogy „sajnálattal értesítjük…..” már dobta is ki a szemétbe. Eleinte még a szakmájában mérnökként akart elhelyezkedni, aztán már mindegy volt. Mindenre jelentkezett, amit csak hirdettek. Vonattakarítónak azért nem vették fel, mert túlképzett, mérnöknek meg azért mert idős, és a tudása nem felel meg a mai kor követelményeinek. A remény egyre fogyott, és elfogyott a végkielégítés, lejárt a munkanélküli támogatás is. A felesége beteg lett, rövid szenvedés után eltávozott. Egyedül maradt. Lassan eladott mindent, a bútorokat, a háztartási gépeket, dísztárgyakat. Végül a lakás is elúszott, elvitték az adósságok. Az utcára került. Az utcai lét nagyon megviselte, nehezen bírta el az emberek megvetését, a kukákban turkálást, és a sorstársai között dúló örökös harcot, egy jobb falatért, vagy egy jobb fekhelyért.
Kerülte az embereket, ezért is örült meg a pincének ahol egyedül lehetett, csak azon izgult, hogy nehogy észrevegyék, mert akkor mennie kell ismét az utcára.
Egyik délután nyikorogva nyílt a pince vasajtaja. Lépések zaját halotta. Felállt a kanapéról, kilesett a szekrény takarásából. Egy idős ember nézelődött a pince mélyén, keresgélt valamit a lomok között. Egyszer csak ott álltak egymással szemben.
– Na, most mindennek vége, lebukottam, innen is el kell mennem, pedig milyen jól berendezkedetem, csak a telet húztam volna ki. Gondolta magában.
A látogató idős úr szemmel láthatóan meglepődött jelenlétén, majd így szólt:
– Tiszteletem! A régi olvasólámpámat jöttem megkeresni, valamikor ide hoztuk le, de most jó lenne az íróasztalomra, mert, rosszul látok az meg jól bevilágítaná. Mi nem is ismerjük egymást!
– Engedje, meg hogy bemutatkozzam. Dr.Marossy Rezső nyugalmazott főtanácsos vagyok.
Kezét kinyújtotta a pincelakó felé, aki meglepődött, reszketve fogadta a felé nyújtott kezet. Halkan mormolta el a nevét.
Amikor felemelte tekintetét és meglátta az ősz idős ember barátságos mosolyát szívét boldog melegség járta át. Valaki újra, évek óta először embernek tekintette őt, aki a patkányként él a pincelyukban.
Halász Ágnes: A kőszívű ember – 1956
A napokban a kezem ügyébe akadt néhány régi fénykép! Fakó, szakadozott felvételek idéztek meg bennem egy történetet. Apám született diósgyőri volt, ifjú vasgyáriként tanítóképzőt végzett. Abban az időben kevés volt a tanító, mert sokan a fronton maradtak vagy fogságba estek, ezért az 50-es évek elején oda helyezték a fiatal tanítókat, ahol szükség volt rájuk. Az állást kötelező volt elfogadni, így került az ország keleti csücskébe, a határszéli Csengerben tanított. Az édesanyám is ott volt tanítónő, ekképpen ismerkedtek meg.
Többször mesélték azt a történetet, ami valamiféle halvány emlékfoszlányokban nekem is megmaradt, akár egy diafilm állóképei, csak egy-egy villanás, pusztán annyi, amennyi egy ötéves kislány emlékeiben jelen lehet. Kiegészítve mindazt a később hallottakkal, ezek az emlékfoszlányok mára összeértek egy kerek, egész történetté. A faluban színjátszó-kört alakítottak a lelkes tanítók, és a nagybátyám, Eszenyi Sándor – az iskola igazgatója – vezette a társulatot. Született tehetségként értett a zenéhez, a színjátszáshoz, irányította a falu életét, mint ahogy azt a tanítók, tanárok tették. (Tehetségét örökölte unokája, Eszenyi Enikő.) Sanyi bácsi megírta a szövegkönyvet Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című regényéből, szereplőket válogatott, jelmezeket, díszleteket-kellékeket szerzett. Az egész falu lázban égett, a tantestület teljes létszámmal szerepelt, de epizódot kapott a postás kisasszony, a vegyesboltos, a körzeti orvos és a felesége, a patikus, a református tiszteletes, szóval mindenki, aki csak szeretett volna színpadra lépni. Akadt, akinek csak egy-egy mondat jutott, amit Sanyi bátyánk pusztán azért írt bele a szövegkönyvbe, hogy minden jelentkező szerepelhessen, aki szeretett volna. A rajztanár festette a díszleteket az iskola udvarán diákjai segítségével, a helybéli asztalos a díszletek fakereteit ácsolta. Gyerekként én is ott tébláboltam, hasznot ugyan nem sokat hoztam, inkább csak útban voltam, de még azt is megengedték, hogy fehér festékkel mázoljam az alapokat a nagy, vászonnal bevont elemeken. A nyári szünet a próbákkal, az előkészületekkel telt. Kerültek a ládák mélyéről féltve őrzött kincsek, a nagytiszteletű asszony és a patikusné báli ruhái, amiket még a két háború között viseltek a megyebálon. Bocskai ruhák, melyeket a gimnáziumban uniformisként hordtak a fiatalemberek, még huszártiszti egyenruha is került valahonnan. A helyi földbirtokos család tagjai a kitelepítésből éppen hogy hazajöttek, és a falu szélén egy nádfedeles kis házban, a volt cselédjüknél, Juliskánál kaptak szállást. A hűséges idős Juliska sok mindent megmentett, többek között néhány díszmagyart is. Ezeknek ugyan valódi hasznát a földbirtokosok már nem vehették, de a színielőadáshoz kiválóak voltak. A falu ügyes asszonyai szabtak-varrtak, felújították a régi, szebb napokat megélt ruhadarabokat.
Közelgett a premier napja, minden jegy elkelt, több előadásra is. Sőt, a környéken híre ment a színháznak, teherautókkal, szekérrel, biciklivel érkeztek a nagy eseményre mindenfelől. 1956. november 2-án este nyirkos, hűvös idő volt, még az eső is szitált. A falu kultúrháza zsúfolásig megtelt, akiknek nem jutott hely, hozták magukkal a hokedlit, lócát, arra telepedtek le. A lelkes nézők minden apró helyet elfoglaltak. Olyan sokan voltak, hogy még az ablakokat is ki kellett nyitni a hideg ellenére, hogy a nézők levegőhöz jussanak. Édesanyám játszotta Baradlayné szerepét, éppen az a jelenet került színre, amikor a darab végén megkapja Jenő kék selyem, gyöngyvirágokkal hímzett mellényét a véres foltokkal, a lövés ütötte lyukakkal, és sírva mondja a következő szavakat: „Az oroszok sárba tiporták legszebb reménységünket, a magyar szabadságot.” Az utolsó szavakat már nem lehetett hallani. A kultúrház nyitott ablakai előtt ekkor dübörögtek el a szovjet-orosz tankok, amelyek vonultak Budapest felé, leverni a forradalmat. Nem értettem, hogy a nénik és a bácsik miért állnak fel, sírnak némán, amikor a színházban tapsolni szoktak.
1957. november 2-án Mátészalka és Kocsord között kisiklott a vonat. Egy ember halt meg a balesetben, Eszenyi Sándor iskolaigazgató Csengerből. Értekezletről jött haza azzal a vonattal, aminek az egyik kocsija lefordult a sínekről. A baleset megrázta az egész falut, hiszen sokan szerették, tisztelték tudását, emberségét. Temetése november 6-án volt, feketébe öltözve, a férfiak gyászszalaggal a kabátjukon mentek a temető felé, amikor elénk pattant a frissen odahelyezett fiatal rendőr és letépte a fekete szalagot az apám zakójáról.
– Maga mit gyászol, tán csak nem az ellenforradalmat! Azokat a piszkos bűnözőket, akik meg akarták dönteni a törvényes hatalmat?
Döbbenten álltunk virággal a kezünkben, néhány másodpercig senki nem jutott szóhoz, majd apám csendesen megszólalt:
– Temetni megyünk a balesetben elhunyt iskolaigazgatót, Eszenyi Sándort.
A rendőr elszégyellte magát, sarkon fordult és elkullogott. Odalett a szabadság, Csengerben többet nem játszották A kőszívű ember fiait…
Author: Zsoldos Árpád és Adrienn
Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség. Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak minél több és minél színvonalasabb megszólalási, megjelenési lehetőséget teremtsünk. A cél elérése érdekében készítjük rádióműsorainkat, hangzó és nyomtatott kiadványainkat, elektronikus köteteinket és galériáinkat. Szerzőinknek segítünk kötetük kiadásában, a teljes kiadási folyamatot elvégezzük nyomdai és értékesítő partnereink segítségével. Rendszeresen írunk ki irodalmi pályázatokat és nagy hangsúlyt fektetünk a közösség személyes találkozására is, ezért szervezzük felolvasóestjeinket, nyári táborunkat, születésnapi rendezvényünket. Vállaljuk irodalmi és kulturális események, szavalóversenyek, könyvbemutatók megszervezését és lebonyolítását is. Nyitott közösségként mindig várjuk új alkotók (írók, költők, képzőművészek, előadók) jelentkezését is. Elérhetőségeink: ímélcímek: zsoldos.adrienn@irodalmiradio.hu; zsoldos.arpad@irodalmiradio.hu; telefon: 70/616-7583; 70/616-8684 2019-ben a Médiapiac című szakmai lapban jelent meg rólunk egy cikk Sárközi László tollából: Méltóképpen és minőségben English version: The editors, led by the husband-and-wife team of Árpád and Adrienn Zsoldos, have been championing contemporary Hungarian authors for 22 years. In addition to their radio programmes, they also publish audio books, e-books, anthologies and self-published works. They arrange book readings, book launches and literature workshops, and they regularly hold competitions too. It is an open community that anyone who writes literature in Hungarian can join.