Emi ajándéka

Emi ajándéka
– Dehogyis engedlek el egyedül – szólt Ági a telefonba a kelleténél valamivel hangosabban.
– Anyu, nem lesz semmi baj, bemegyek busszal, délutánra kialszom magam, és majd a barátnőm értem jön – hallotta vissza a telefonból Emi hangját.
– Nem, nem ez így nem lesz jó!- hadakozott tovább Ági a lányával – már mindenkivel megbeszéltem, lemondtam a programjaimat. Megértem, hogy egyedül akarsz felkészülni, de reggel ott leszek, beviszlek a klinikára. Azt a napot már rászántam, megvárlak, hazahozlak, és ha kell, segítek. Tudod, hogy nem ragaszkodnék ehhez, ha a férjed itthon lenne. De nincsen. A szerencsétlen ott fog majd idegeskedni a munkahelyén, én meg itthon. Bármi történhet veled.Ági, aki már számtalan évet töltött az egészségügyben, el sem tudta volna képzelni, hogy Emi egyedül menjen el az altatásos vizsgálatra. Az előkészítés, az éhezés is kiveszi majd az erejét, meg az idegeskedés is.
Más oka is volt annak, hogy akkor a lányával akart lenni. Emi már régóta külön élt tőle, önállósodása azonban már jóval korábban elkezdődött. Kiskamasz kora óta érezte a válaszfalat, ami kettőjük között magasodott. Ági sokkal több, maga felé irányuló és kimutatott érzelmet, elismerést szeretett volna kapni a lányától, s ahogy múltak az évek, egyre fájdalmasabbnak érezte Emi tartózkodását. A lányt látszólag sem érdekelték az anyja dolgai, legalábbis így mutatta. Nem bántotta az anyját, de nem is dicsérte meg soha semmiért, amit tett, vagy alkotott. Áginak rettenetesen hiányzott a lánya ilyetén szeretete, olykor az is jobb lett volna, ha Emi kritizál, mert akkor legalább foglalkozott volna anyja dolgaival. Ez a fájdalmas hiányérzet hol gyengébben, hol erősebben jelen volt Ági mindennapjaiban. Ezért aztán évek során kialakult benne egy folytonos megfelelési vágy, vagy inkább már reménység, egyszer talán sikerül majd olyat produkálnia, amit Emi szívből, lányos szeretettel, egészen elfogad. Emi ritkán fordult anyjához, nem nagyon volt segítségre szüksége, frappánsan vezette az életét. Ha elakadt is néha, és hazament segítségért, beszélgetéseikből anyja mindvégig a tartózkodását, a távolságot érezte. Az ilyen nagy beszélgetések során Ági sokat mesélt a lányának a múltról, arról, hogy bizonyos helyzetekben ő hogyan érezte magát, és azt sem felejtette el közölni, mennyire sajnálja az elkövetett hibáit, az esetleges igazságtalanságokat, amit a lányának meg kellett élnie mellette. Emi meghallgatta, gondolt, amit gondolt, és inkább hallgatott, vagy kérdezett. Ági a lelkét is kiteregette, túlságosan is talán, de Emi hazament, és a fal ugyanúgy kettőjük közt maradt. Anyja sem ilyenkor, sem máskor nem érezte a lányától érkező könnyebbülést, csak a folyamatosan lüktetető kényszert, ami hol gyengébben, hol erősebben pulzált; tenni valamit Emi szeretetéért. Ezért is ragaszkodott a kísérethez, érezze a lány, hogy számíthat rá, ő mindig mellette van.
Emi még vonakodott egy keveset, aztán megadta magát.
-Hát jó, legyen akkor úgy, csütörtökön reggel találkozunk.
   A kórház, ahová menniük kellett, századfordulós, patinás épület, kopottas bútorokkal, a fogasok, a radiátorok formájukkal, öntvényeikkel idézték az előző évtizedeket. Ági számára nem volt idegen a kórházi környezet. Egész életét a betegeknek, az ápolásnak szentelte, könnyen ücsörgött hát. A lányban nagy volt a feszültség, mégis fegyelmezetten várta, mi történik. Egy intenzíves orvosi vizsgálatra vártak, aztán valószínűleg kiküldik még a vizsgálóból, mint azt a fiút, aki itt, mindenki szeme láttára felháborodva pattogott, amiért várakoznia kellett, és akit a kísérője, egy középkorú asszony sem tudott megnyugtatni. Felkarolták kabátjaikat, és elsiettek valahová.
-A pestiek mind ilyenek- szólalt meg Emi- látnod kellene Anyu, mi mindenen fel tudnak háborodni, semmi türelem nincs bennük.
– Nem gondoltam volna – válaszolta Ági.
– Nagyon beteg lehet ez a fiú- fűzte tovább a gondolatot – sovány is, nagyon sápadt is. Nem csak izgatott és türelmetlen, beteg is.
Ekkor nyílt a vizsgálati szoba ajtaja, Emit beszólították. Ő igyekezve felállt, teljes nyugalommal lépkedett el odáig. Ági büszke volt rá.
– Mindjárt jövök- mondta.
– Itt leszek – szólt vissza Ági.
Teltek a percek, a várakozás ólmosan nehéz idejét megkönnyítették a folyosón zajló események. Fiatal fiúk érkeztek, a másik oldalon, egy tanterem előtt sorakoztak, professzorukat, és tanórájukat várták. Egyetemisták voltak, a jövő orvosai. Ági játszadozott a gondolataival. Több évtizednyi gyakorlata, tapasztalata szerint szétosztotta köztük a szerepeket, kinézetük, viselkedésük szerint. Találgatta, szerinte miért lesz az egyikből menő nőgyógyász, melyikből lesz nem nagyon menő belgyógyász, vagy orrát fennen hordó, minden eszközt a kezébe váró sebész. Egyikük máris nagy lazaságról árulkodott kizárólag a testbeszédével, na, ő megy majd külföldre, és az, az álmodozó, aki pillanatnyilag sem tudja, hol van, az talán eltévedt. Jókat kuncogott magában. Egyszerre csak visszaérkezett, Ági számára egészen váratlanul a háborgó ifjú is, kísérőstől. Ahogyan elrohantak nagy mérgelődve, senki nem gondolta volna, hogy visszajönnek. Megérkeztek hát, és tőle sokkal távolabb foglaltak helyet, majd az illendőtől lényegesen hangosabban diskuráltak, olykor nevetgéltek.
Ági gondolataiba megérkezett az idő. Mennyi ideje lehet már benn ez a lány? Nem túl sok ez egy intenzíves vizsgálathoz?  Nyugtalankodni kezdett, minden sejtjében mozgolódott a feszültség. Egyre izgatottabban hallgatta még a felé áradó folyosói zörejeket, aztán egyszerre, egy váratlan pillanatban felpattant a vizsgáló ajtaja, és ő tolókocsiban látta a lányát, beteghordó tolta felé. Emi akkor ébredt az altatásból, elesett volt, bágyadt és falfehér, szívszorító látványt nyújtott. Ági ösztönös mozdulattal vette magához lánya kabátját, majd terítette rá, tudta, hogy az altatásból ébredve nagyon fázni fog a huzatos folyosón. Emi nyakáig húzta az alkalmi takarót, ő is ösztönösen, nem volt még egészen magánál. Ági összekapkodta a cuccaikat és igyekezett a beteghordó után. Valamicskét megnyugodott, megtörtént hát mindkét vizsgálat. Emit egy orvosi szobába vitték, egy betegágyra fektették.  A nem túl nagy helyiség egyik oldalán két betegágy állt paravánnal elválasztva, a másik oldalon számítógépek, íróasztalok sorakoztak, előttük medikusok, osztályos orvosok tették a dolgukat. Nagyon jól esett Áginak, hogy nem tessékelték ki, odaülhetett a lány mellé az ágy szélére. Kisimogatta Emi arcából az odahullott hajtincseket. Emi anyja keze után nyúlt, s ő elérzékenyülten és kissé zavarodottan fogott vissza, miközben emlékei között kutatott. Milyen régen is történt utoljára, hogy így foghatta gyermeke kezét. Emi soha nem szerette a testi kontaktust, és most ez a gesztusa egy pillanatra megállította Ági szívét.
-Olyan jó, hogy itt vagy- súgta még halkan a lány.
A szeme még csukva volt, nem láthatta anyja elhomályosuló tekintetét. Fogták egymás kezét. Nagyon régen voltak már ilyen közel egymáshoz. A szobában az orvosok tették a dolgukat, nem törődtek velük, így december elején már mindenki az elkövetkező ünnepekre, a szabadságára, a pihenésre gondolt, s miközben betegeik ügyeit intézték erről is beszélgettek.Emi tudatának teljes tisztulását egy hasgörcs vezette be. Miután végigszáguldott hasában a fájdalom, fejében helyreálltak a dolgok.
– Anyu, ezek a nővérek itt olyan aranyosak, annyira rendesek voltak, te is ide gyere legközelebb vizsgálatra – súgta.
– Én most jó ideig nem jövök ilyen helyre – válaszolta anyja, – öt év haladékot adott a doktorom.
Néhány perc múlva Emi már egészen magánál volt, amikor beteghordóval, tolókocsistól megérkezett a morgolódó fiú, kísérőstől, igencsak bódult állapotban.
– Na, ő is meglett – mosolygott Emi.
– Hát meg. Túlélte az ártatlan – súgta anyja cinkosban.
Később a családról beszélgetek. Emi anyja nagynénjéről érdeklődött, aki súlyos beteg, és lassan majd ápolásra szorul.
– Nem tudom mi lesz vele – mondta Ági, majd egy leheletnyi szünet után folytatta: – Az asszony, aki eddig sűrűn látogatta és segítette, azt mondja, ő nem bírja ápolni. Képtelen rá.
– Hát nem is mindenki tud ápolni – folytatta a beszélgetést Emi. – Kell ehhez valami anyu. Valami egészen különleges dolog, ami nincs meg mindenkiben. Vagy pedig – sóhajtotta távolról, elmerülten, szaggatottan – vagy pedig… nagyon… kell… szeretniük.
Abban a pillanatban állt meg az idő a kicsiny szobában. Egy szempillantásra, csak egy levegővételnyi időre, de ez elég volt Áginak arra, hogy egész életében végzett munkájának értelmét megtalálja. Magyarázatot az elmúlt, betegágy mellett töltött negyven évére, a családjától elvett időre. Ezzel a gondolattal mintha elismerte volna őt a lánya, vagy legalábbis a munkáját.Szerette volna átölelni és elmondani milyen nagy, milyen jelentős ajándékot kapott most tőle. Szerette volna még elmondani, milyen régen vágyik már arra, hogy Emi valamilyen módon felnézzen rá, legyen vele elégedett, fogadja el a bolondériáit, szeresse azt, amit ő is szeret. Szeresse úgy, ahogyan ő szereti. Nem volt rá ideje. Emi felült az ágyon, s mozdulata újraindította az óramutatókat. A tudattalanul, ösztönösen átadott ajándéka azonban ott maradt a piciny orvosi szobában, és Ági bensőjében. Ha ő személyesen nem is, a foglalkozása, a hivatása, most mindenképpen elismerést kapott Emitől. Anyai létének már a lánya kézfogása is hatalmas boldogság, nagy öröm volt, az elismerés pedig már mindennek a teteje. Még néhány percet várakoztak, aztán leleteiket megkapva elhagyhatták a klinikát. Ági hálásan karolta a lányát, aki nem is tudhatta, milyen szeretet-élményeket szerzett anyjának egy ilyen hétköznapi vizsgálat után, fájdalmai között, az altatásból ébredezve.
Ági fülében még sokáig motoszkáltak Emi szavai. Igen. A nővéreknek, akik ápolnak, akik szívvel-lélekkel, alázattal foglalkoznak betegekkel, nagyon, nagyon, nagyon kell szeretniük. Ági most közéjük valónak érezte magát. Az Emi bensőjéből érkezett gondolat pedig felért a leges-legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel.

 

Szohner Gabriella
Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel. A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim. Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja. Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat. Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam: „ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”

Megosztás
Megosztás

4 válasz

  1. Kedves Gabriella!

    Bocsáss meg, hogy ismeretlenül írok Neked.
    Annyira megérintett történeted, az Anya-Lánya kapcsolatról, oly szépen és értetően írtad le saját, és sok más Anya lelki gyötrődését, az anyaság szépségét, és a vele járó bánatot-örömöt, hogy köszönetet kell mondanom.
    Köszönöm szépen a szép élményt, az okos gondolatokat a mély érzelmeket!
    Igaz, én csak egy fióknak írogató könyvmoly vagyok, de egyben lelkes olvasó, és egy csodálatos felnőtt „kislány” anyja is, aki mélyen átérezte novellád szépségét. Nem vagyok szakértő, de nekem sokat adott történeted. Köszönöm szépen!
    Írj még sok ilyen történetet, szükségünk van rá.

    Üdvözlettel, Katalin

  2. Én köszönöm Katalin! Köszönöm az olvasást, köszönöm a szép, elismerő sorokat! Igyekezni fogok, hogy mindenki lelkét meg tudjam simogatni! Szeretettel: Gabriella

  3. Nagyon megható, szép történet. Át éreztem az anya igényét az elismerésre. A fájdalmat ilyenkor érzi meg az ember igazán, mert míg fiatal, saját család nélküli, esetleg, hogy annak idején mit éreztek az ő szülei, mikor hárított és inkább nyűgnek érezte a gondoskodást! Élvezettel olvastam. Gratulálok Gabika!

  4. Köszönöm a szép szavakat István. Köszönöm az érdeklődést, és az olvasást is. Azt gondolom, nekünk szülőknek el kell érni egy bizonyos életszakaszt, egyféle „megérést”, hogy elgondolkodjunk saját cselekedeteinken, mit tettünk jól, vagy rosszul a múltban. Amikor ráébredünk, mennyi minden lehetett volna jobb, vagy másképp, akkor vágyunk a legjobban a gyermekeink elismerésére. Aztán vagy megkapjuk, vagy nem, és bizony nagyon fáj, ha nem. Én is nagyon szívesen olvasom az Ön munkáit, igazán tetszenek. Sok sikert kívánok István!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

8 + 2 =

Rózsa Iván: Messze még…

Rózsa Iván: Messze még… Új név ajtódon? De még erőd teljében, Messze még talán… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom Olvadó a szív: Agg szentimentalizmus? Bölcsek nyugalma… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett,

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Örök tavasz

Rózsa Iván: Örök tavasz Elszállt ifjúság: Hol van már, tavalyi hó? Már rég elolvadt… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Cseresznyefa alatt

Rózsa Iván: Cseresznyefa alatt Fellázad a szél, Öreg szamuráj mereng: Hószirom hull rá. Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Csatt!

Rózsa Iván: Csatt! Csettintek egyet: Így szállt el hatvanöt év… Mennyi marad még? Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió

Teljes bejegyzés »