TULOK ZOLTÁN
Az itthon hagyott fiatalabb korú leventék háborús története
1944 őszén egyre nyugtalanabbá vált a helyzet. A front a községünkhöz közeledett. A nyugati hatalmak repülőgépei állandóan a fejünk fölött zúgtak, egyetlen mozgalmas délelőttön 530 db. bombázót számoltam meg. Decemberben elvitték a leventéket Németországba 1929. születési évet bezárólag. Néhányszor sikerült visszalógniuk, de végül Nagykanizsán vagonba rakták őket, és elindultak Németország felé. Én 1930-ban születtem, ezért maradtam itthon-egyenlőre, mert 14 évesen mi voltunk a legidősebb legények a faluban. A katonaköteles férfiakat már régen bevonultatták, csak néhány szolgálatra alkalmatlan maradt itthon.
December elején már nagy nyugtalanság ütött tanyát a környékünkön, a front közel volt, mindennap várható volt az oroszok érkezése. December 6. körül mégis sikerült Marcali térségében megállítani őket. A falunkban egyre mozgalmasabbá vált az élet, rengeteg menekült vonult itt át a Balkánról Németország felé, és szinte naponta kellett szállást adnunk az itt éjszakázóknak.
Tele voltunk katonákkal is, hiszen a front kb. 20 km légtávolságra volt tőlünk. Az átvonuló alakulatok mellett a fronton levők tartaléka itt volt a faluban. Zalavár térségében építették a második védelmi vonalat teljes erővel, minden mozogni képes férfi minden nap köteles volt ott dolgozni. A munkálatokból kimaradni nem volt tanácsos. A nyilas, felfegyverzett pártszolgálatosok mindenkit kihajtottak. Ezek a párttagok szinte kivétel nélkül alkalmatlanok voltak katonai szolgálatra, de most, hogy fegyvert kaptak, nem tudtak betelni a hatalommal. A levente-foglalkozásokon megtanítottak bennünket a fegyverhordás szabályaira, amit ők nem tudtak. Így adódott egy derűs élményem az egyik „nyilas” testvérrel. Szembe jött velem az utcán dióverőnek csúfolt hatalmas orosz puskával a vállán. Előttem néhány lépéssel egy csendőr haladt, akit a nyilas testvér hatalmas fasiszta karlendítéssel köszöntött, közben ügyetlenül elengedte a puskáját, erre a puska lecsúszott a válláról, és lepottyant a sárba.
Egy ideig jártunk Zalavárba „erődíteni”. Egy alkalommal be kellett menekülnünk az erdőbe, mert nagy lövöldözés volt. Szovjet tankok törtek át a vonalon, de kilőtték őket, így nem kerültünk veszedelembe.
Mivel a posta már nem működött, néhányunkat beosztottak futárszolgálatra. Így én is vittem minden kedden a postát Pacsára, a Főbírói hivatalba, ami 20 km-re van Zalaszabartól, és rendszerint gyalog. Később nekünk fiataloknak, nem kellett Zalavárba mennünk, mert itthon Szabarban is megkezdődött a futóárok ásás, és bunker építés a falu keleti végén. Ezeknél a munkáknál rendkívül érdekes nemzetközi társaság verődött össze: rajtunk, magyar fiatalokon kívül ott voltak a falunkban letelepített bukovinai székelyek, a tartalékban lévő német katonák, a velük érkezett muraközi horvátok. A belső faluba beszállásolt kozákok is, akik átálltak a németekhez (Vlaszov- hadsereg), ugyancsak kb. 15 olasz hadifogoly. Hogy teljes legyen a kép, volt egy lengyel katonatiszt is. Így zajlott az életünk 1945. március közepéig, akkor azonban felgyorsultak az események. Egyre jobban látható volt, hogy a németek nem tudják visszatartani a túlerőben lévő szovjet csapatokat. Közben megjött az új parancs: nekünk, itthon maradt leventéknek is be kell vonulnunk, bennünket is visznek Németországba. Az egyetlen itthon maradt levente-ifjúvezető: Balogh Győző vezetése alatt Alsólendván kellett volna jelentkeznünk. Nagy gondban voltunk! Ha nem megyünk, akkor katonaszökevénynek számítunk, és az életünkkel játszunk. Statárium volt, és a nyilasok nem sokat teketóriáztak.
Ha elmegyünk, hasonló sors várt volna ránk, mint a korábban elhurcolt barátainkra, akikről elkeserítő híreket hallottunk, hiszen már hősi halott is volt köztük, (Domján Kálmán). Sokat tanakodtunk Balogh győzővel, akinek még nagyobb volt a felelőssége mint nekünk, hiszen neki kellett volna bennünket elkísérnie, hogy mit csináljunk. Abban állapodtunk meg, ha nem lesz más választásunk, elindulunk, de a falu szélén szétszaladunk és elrejtőzünk az erdőben. Titokban segítséget kaptunk az orosztonyi csendőrőrs parancsnokától (Kiss Imre tiszthelyettes), aki szintén azon volt, hogy ne menjünk el. Azt ígérte ha a nyilasok karhatalmi segítséget kérnének az összegyűjtésünkre, időben megüzeni, hogy eltűnhessünk a faluból.
Szerencsére nem került rá sor. Az utolsó bevonulási parancs nagyszerdára szólt, három nappal húsvét előtt. (Húsvét 1945. április 1-én volt, aznap jöttek be Zalaszabarba az oroszok), de nem kellett komolyan venni, mert addigra a nyilas pártszolgálatosok nyugatra menekültek.
Akkorra a faluba és a határába már betelepedett a német tűzérség, és a Széchenyi-térről lőtték a szőlőhegyen át az oroszokat. Egyik éjjel hatalmas német harckocsi jött be az udvarunkba. Pihenőre jöttek a tűzvonalból Teljesen tönkre tették az udvarunkat, addig forgolódtak a tankkal, hogy alig maradt az udvarban gyümölcsfánk. Nagyszombaton éjjel már teljes erővel vonultak vissza a németek. Orosz Rata géppuskázott a sötétben, szerencsére nem tett sok kárt. Azt megelőzően, délután Sármellékről aknavetővel lőtték Zalaszabart az oroszok, de számottevő kárt azok sem okoztak.
Hajnalra ,,elfogytak” a németek, a nyomukban két óriási robbanás maradt: felrobbantották a délről a falu felé vezető úton egy patak hídját, és a nyugat felé kivezető úton összerobbantották az út két oldalán magasló partrészt, továbbá kézigránátot dobtak egy mozgásképtelen páncélosba a templom feljárójánál. Utána kínos csend következett: senki földjén voltunk. Amikor kivilágosodott, megjelentek az első orosz katonák. Hárman jöttek. Körülnéztek a faluban, majd visszamentek. Azután megjött a tömeg. Elözönlötték a falut, mivel a felrobbantott, nyugatra vezető úton csak lassan tudtak vonulni. Hihetetlen embertömeg zsúfolódott össze a faluban. Borzalmasan viselkedtek, raboltak, a nőket zaklatták, akit elkaptak, megerőszakolták. Engem egy tiszt el akart vinni, mindenáron azt bizonygatta, hogy-15 éves korom ellenére- visszamaradt német katona vagyok. Családi fényképeket követelt, és amíg vizsgálta őket, sikerült meglépnem. Eközben az emberei kiraboltak bennünket.
Én a nagyapámnál bújtam el. De ott sem volt szerencsém, mert ott is egész éjjel zaklattak bennünket, és még azon este levetett nadrágomat is elvitték. Így másnap reggel egy szál alsónadrágban értem meg a ,,felszabadulást.”
Ezt a történetet édesapám mesélte el nekem, aki 14 évesen munkaszolgálatosként dolgozott a Hazáért.
Édesanyám testvére, mint levente vett részt a második világháborúban, és Franciaországban vesztette életét.
Édesapám apjának mindkét testvére Tulok József, (1908-1994) és Tulok Jenő (1917-1986) is részt vett a harcokban. A visszavonulásban nagyon sokat szenvedtek, és a két testvér sokáig semmit sem tudott egymásról, de Isten segítségével mindketten hazatértek.
Tulok József hadifogolyként Rutkinóban volt, és részt vett az Urivi áttörésnél is. 1947. július 12.én érkezett haza.
Lejegyezte: Tulok Zoltán leánya, Tulok Teréz
Telefon: +3630-483-38-51
Email:14tulokterez14@gmail.com
Ezt a pályázatot a ,,Mosolyvirág” Nagycsaládosok Debreceni Egyesülete hirdette meg, és a történetekből szintén könyvet szeretnének kiadni. Tulok Teca
Author: Tulok Teréz
Tulok Teréz az Irodalmi Rádió szerzője. Zalaszabart a Kis-Balaton festői szépsége övezi a Zala folyótól néhány kilométerre. Itt élek szüleimmel, testvéremmel. Verseket, óvodában, iskolában mindig könnyen, örömmel tanultam. A versírással harminchat éve az általános iskola nyolcadik osztályában ismerkedtem, azóta is folytatom. De más műfaj is érdekel. Énekkari tag vagyok a helyi Sík Sándor Római Katolikus Általános Iskolában. Tagja vagyok a nagykanizsai Takács László Irodalmi, Előadói és Művészeti Csoportnak, a Zalai Írók Egyesületének, és a budapesti Cserhát Művészkörnek. Nagykanizsán közös munkánk eredményeként eddig több antológia született. Az Arcok c. kötet a 2003-as, az Álmok pedig 2004-i költészet napján kerülhetett az olvasók kezébe. A keszthelyi Goldmark Károly Művelődési Központ bordalok írására hirdetett pályázatot, ahonnan sikerült elhoznom a különdíjat 1998-ban. A Zalai hírlap 2000. október 28-i számában volt az első fényképes bemutatkozásom. A millenniumra az Accordia Kiadó két kötetes antológiát szerkesztett és ezzel egy időben kiadta a Lélekmélyből felzengő c. könyvet is. Mindhárom kötetben egy-egy versem olvasható. Sok segítséget kaptam Borbás György művészeti írótól, a zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnázium nyugalmazott tanárától. Írásaimat leközölte a Göcsej Média, a Katolikus Rádió, a Muravidéki Magyar Rádió, és a nagykanizsai, szombathelyi, valamint a zalaegerszegi városi televízió. Néhány éve Laczkó András, kaposvári irodalomtörténész javaslatára a gyermekvers költészetre álltam...