Művészportré Kalmár Évával

Kalmár Évával még 2016-ban készítettünk egy beszélgetést a Skype segítségével. A hanganyagban az szerző alkotásait Kardos Katalin tolmácsolja.

Kalmár Éva bemutatkozása:

2014 decemberében, az első vizsgaidőszakomban írtam meg első versemet mamámnak karácsonyra. Majd másnap apukámnak is írtam egyet. Mindkettő nagyon hosszú lett és persze személyes. A törődésről, a mindennapokról szólnak, arról hogy velük mennyivel szebb és jobb az életem, és ezért nagyon hálás vagyok nekik. 2015 januárjában, a vizsgaidőszak végén egymás után megszületett további két vers a világról és annak nyomorúságáról. Mint látszik, az egész versírósdi nagyon is friss, és nyomás alatt pattant ki belőlem. Főleg magamról írok, a családomról, az érzéseimről, a múltamról és arról, ami velem megtörtént.
Kalmár Éva vagyok. 21 évvel ezelőtt Szegeden születtem január 14-én. Majd Sándorfalván, ma már városnak nyilvánított faluban éltem a szüleimmel és a nagyszüleimmel. Három évvel később megszületett a húgom, Eszter. Mi ketten nagyon jól megvoltunk, bár mint minden testvérpárnak, nekünk is időbe telt, hogy megtaláljuk a közös hangot. Kiskoromban nagyon sokat voltam beteg, hamar megfáztam, sokat voltam lázas, majd egy mandulaműtéttel mondhatni minden megoldódott.

2000-ben költöztünk a mostani lakhelyünkre, Domaszékre, tanyára. Sokat segítettünk a mezőgazdaságban a kezdetektől fogva. Itt jártam még két évet óvodába, mivel nagycsoportban visszamaradtam a fáradékonyságom miatt, majd az általános iskolát is itt kezdtem és fejeztem be. Nyolc évig kitűnő tanuló voltam, az irodalom és a történelem volt a kedvenc tantárgyam. Emlékszem akkoriban a kedvenc versem Radnótitól a Nem tudhatom c. költemény volt, szinte örömmel tanultam meg és elsők között mondtam fel az órán. Ilyen nagyon ritkán volt, mert nem szeretek szerepelni, nagyon izgulós típus vagyok. Nagyon hallgatag diák voltam, visszahúzódó, de most sem szeretek kiállni mások elé. Ez talán az utolsó évben változott meg, mikor éreztük, hogy a nyolc évnek nemsokára vége. Az utolsó hónapokban felszabadultabb voltam, kialakult egy nagyon jó baráti kör, ahol úgy éreztem kinyíltam. Jártam atlétika versenyekre is, mivel nagyon jól tudtam futni és szerettem is. Azóta sem sportoltam sajnos. Ötödikes koromban született meg a kishúgom, Kitti, akivel 11 év van közöttünk.

Mivel akkor még újságíró szerettem volna lenni, a szegedi Tömörkény István Gimnázium humán tagozatára jelentkeztem. Az első év nagyon nehéz volt számomra. Maga a beilleszkedés, az új emberek, az új tanárok és új közeg megkövetelte, hogy kilépjek a komfortzónámból. Gimnáziumban visszatértem a visszafogottsághoz, egy legjobb barátnőm lett, akivel mindent megbeszéltem, de persze mindenkivel jóban voltam. Latint tanultunk, művelődtünk, ültünk az első padban. Az első évben rosszabbul teljesítettem magamhoz képest, a reál tantárgyak, mint a fizika, kémia, kifogtak rajtam. Aztán szépen lassan megérkeztem. Miután rájöttem, hogy az újságírók nem írnak, csak megadott témákat, és a média gyakran beszippantja őket, már nem is szerettem volna az lenni. Nem tudtam mihez kezdjek magammal, mígnem a földrajz fakultáción sorra írtam az ötösöket és mivel abból jó voltam, szerettem a topográfiát, így kizárásos alapon emellett döntöttem.
Gimnáziumban nagyon sok csalódás is ért, mintha belekeveredtem volna egy lefelé húzó spirálba és onnan nehéz volt az út felfelé, nem tudtam kitalálni. A szüleim 2012-ben elváltak, bár nagyon sok gyermek szülei vált el körülöttem, mégis mikor a mi családunkkal történt meg sokkal fájdalmasabb volt. Egy nagyon durva bontóperben lehetett közvetetten részem, ki kellett állnom a húgaim mellett és apa mellett, akivel ma is élünk.

Édesanyámban csalódtam, sosem volt barátnői kapcsolat közöttünk, most is felszínes a kapcsolatunk. Majd egy évre rá meghalt betegségben a nagyapám, aki a szomszédságunkban lakott a nagymamámmal, ezért nagy hiányt okozott az, hogy nem láthattam mindennap, sőt soha többé. Rossz volt látni megtörve a nagymamámat is. Majd apukám és a kishúgom, Kitti a következő nyáron balesetet szenvedett, nem sérültek meg komolyabban, de az autónk tönkrement. A rokonság is ellenünk fordult a végrendelet miatt, amit nagyapám hagyott hátra. Akarva-akaratlanul is eltávolodott tőlünk mindenki, hirtelen nem voltak unokatesók, nem voltak keresztapák, akikre számítani lehetett volna. A legrosszabb, hogy sajnáltam édesapámat, sajnáltam a mamámat, hogy egyedül hagyták őket. Mi itt vagyunk nekik, de sokkal szebb és jobb lenne, ha mindenki kibékült volna egymással. Semmi nem ment simán abban a 2-3 évben. Azt akartam, hogy elköltözzünk, hogy semmi ne emlékeztessen arra, hogy ezek megtörténtek. Sokan pletykáltak rólunk, nem köszöntek az utcán vagy ránk se néztek. Nem a mi hibánk, de mégis rajtunk csattant. Azóta rájöttem, hogy a problémákat meg kell oldani, nem szabad elmenekülni előlük. A bajban ismerszik meg az igaz barát és a legnagyobb terheimet szerencsére volt kivel megbeszélni: Szabina, az egyik legjobb barátnőm, aki most Németországban lakik, tanácsokkal látott el, biciklizni hívott és elfeledtette velem egy percre, hogy mit is cipelek a hátamon. Ezekben az időben lett lelkitársam a húgom, Eszti, akinek mindig mindent elmondok, bár ez gyakran fordítva nem igaz. Mint nővérek, mindig ott vagyunk Kittinek és egymásnak is.
De felvettek a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai karára, ahol földrajzot tanulok és azon belül nemrég szakosodtam terület- és településfejlesztőnek. Jövő tavasszal végzek, ha minden jól megy. Az egyetem és a gyorsan átfordult életem teljesen megváltoztatott, nem ismertem magamra. Begubóztam a saját világomba, ekkor váltam a világ szemlélődőjévé. Persze jól esett, hogy egyetemen új életet kezdhettem, nem ismert senki, nem tudták milyen háttérből jövök. Jól esik elfeledni a múltat, mikor együtt nevethetek, sztorizgathatok a többiekkel nagyon is átlagos témákról. Mint egy nővér, kiálltam a húgaim mellett, ezért bátrabb is lettem, ki mertem mondani, ha valami nem tetszett. A családunk pesszimistává vált, a mindig komor hangulat mindenkire átragadt.
Ezután kezdtem el írni, szerintem így már érthető miért is komorabbak a verseim. Eleinte csak egy füzetbe írtam őket, aztán az egyetemen a jegyzeteimbe az órákon. Hiába…ha ott jön az ihlet! Felemelő érzés volt kiírni magamból a történteket, megkönnyebbültem. Nem figyelek a szótagokra, nem görcsölök rá a rímekre, csak írom azt, ami megjelenik a fejemben, mintha már összerakta volna helyettem valaki a verset nekem pedig csak le kell írni. Ez sokszor meg is látszik, néha jó, néha rossz értelemben. Minden versem egy szakaszt, egy érzést, egy pillanatot zár le, örökít meg az életemből. Egyből csináltam egy blogot, ahová feltettem azokat a verseket, amelyek tetszettek nekem is és nem voltak túl személyesek. Eszti hobbiból természetfotókat készít, ő azokat pakolgatta fel az oldalra. A Siblings nevet kapta, azt jelenti Testvérek. Jó volt szerkesztgetni, beállítani a hátteret, foglalkozni azzal, ami az enyém. Ezt nem látta senki, csak a nagyon szűk baráti kör. Nem mertem felvállalni magam, úgy éreztem, olyan mintha levetkezném a csigaházamat, mintha a verseimmel lehámoznám magamról az ideákat, a falakat. Mindenki ezt gondolta rólunk: a Kalmár-lányok szépek, okosak, rendesek… De nem tudták, hogy belül harcot vívtam magammal, a múltammal. Feltettem egy-egy versemet a Facebookon néhány profilkép mellé, és érkezett pár negatív visszajelzés a rokonoktól, anyától is. Ezt nehéz volt megemésztenem, mivel itthon elfogultan mindenki csak dicsért, Eszti volt kritikusabb, de ő is csak gyengéden pátyolgatott.
Az egyik versemet egy képkiállításra kérték el tőlem a blogon, szinte ugráltam örömömben, mikor megláttam az üzenetet. Nem ismerem az illetőt, de egy ilyen felkérés akkor nekem nagy szám volt. Most is az lenne! Majd a Vigyél magaddal egy mosolyt pályázaton szerepelt sikeresen két versem, bekerültek egy antológiába. Hatalmas élmény volt a könyvátadó Budapesten, hiszen olyan emberekkel találkozhattam, akik régebb óta írnak vagy akik most kezdték, de már is óriásit alkottak. A pályázatba pont a két legvidámabb versem került be, akkor pont csak kettő volt ilyenekből. Ekkor osztottam meg a blogunkat Facebookon, ezután az egyik barátom elszólta magát, hogy ezeket a verseket a világnak látnia kell, miért nem vagyunk fent a Facebookon is a blogunkkal. Manapság ez a legnagyobb közösségi oldal, ha itt valaki fent van, bárki rákereshet. Féltem. De győzött az, hogy tényleg nem írok le hazugságot, nem tudnak elítélni emiatt. Készítettünk egy külön oldalt a blogunkról és a Siblings elérhetővé vált az ismerősök, rokonok, barátok előtt. Csodás érzés, mikor azzal keresnek fel, hogy ’Évi, pont erre gondoltam a minap, milyen jól megfogalmaztad!’ vagy ’Ezzel most nagyon sokat adtál!’ Tudom, hogy érdemes csinálnom, érdemes megosztanom ezt másokkal.
Blogunkat itt olvashatjátok: http://birdwithwings.blog.hu/
Fontos megemlítem, hogy vallásos vagyok. Verseimben visszatükröződnek a kiáltások Isten felé, a ’miért?-ek’, a köszönetek és az ajándékok, amiket mindig is ad és nekünk csak ki kell bontanunk azokat. Mióta egy közösség tagja lettem, másképp látom az utamat, másként nézek a versírásra is. Tudom, hogy ez egy ajándék, hiszen Isten megtört engem, a múltam heg marad számomra, de azután meg is áldott, hogy egy ilyen talentumot adott a kezembe. Ha nem mentem volna keresztül az elmúlt éveken nem ilyen lennék, amilyen most vagyok, szerintem verset sem tudnék írni. Nem lenne miről. Tudom, hogy ezzel a képességgel másokat is szolgálhatok, segíthetek nekik és ez mérhetetlen örömmel tölt el. Például aki azon megy keresztül, amin én mentem, tudni fogja, hogy nincs egyedül. Ekkor lett kedvenc versem Adytól Az Úr érkezése. Azóta is az.
Szerelem terén még nem tudok nyilatkozni. Volt egy pár hetes kapcsolatom, de nem éreztem jól magam benne, én léptem ki belőle, és szerintem jól döntöttem. Soha nem voltam még igazán szerelmes. Persze plátói szerelem majdnem mindig volt az életemben… ez furcsa, de pont most nincs. Talán kinevetnek majd, de hiszek a szerelemben, hogy mindenkinek van egy számára megfelelő párja a világon és ezt egyből tudni fogom, ha találkozunk majd.
Életem egyik legbizarrabb pillanata az volt, mikor rájöttünk az egyik barátnőmmel, hogy életünk egyes történései félelmetesen hasonlítanak csak egy kis időeltolódás van az események között. Az ő szülei is elváltak, az ő nagypapája is meghalt, ők is hárman vannak testvérek, mind lányok, mint mi, és ők is az apukájukkal maradtak. Írtam erről egy verset, mely arról szól, hogy akármin is mentünk keresztül, bármi is áll előttünk szóljunk egymásnak, hogy tudjuk mi fog történni a másikkal. Mert ami egyikünkkel megtörténik, nagy eséllyel a másikunkkal is meg fog. Úgy érzem okkal találkoztunk, hiszen így erősíthetjük és támogathatjuk egymást.
Mit szeretek csinálni, mik a kedvenceim? Hihetetlenül szeretem a fákat, az ajtókat, a hegyeket, a ködöt és az őszt. Nem érzem azt, hogy a földrajz lenne a hivatásom, de ha máshogyan nem is, így kötődöm a tantárgyhoz. Nem vizsgálom őket, csak szemlélem. A szépségüket, a sokféleségüket, hogy mind-mind másért egyedi. Kedvenc évszakom az ősz, több versemben is taglaltam miért. Ha elmegyek kirándulni, mindig készítek mostanában képet egy ottani kapu vagy ajtó előtt. Kedvenc állatom a feketerigó. Mivel tanyán lakunk, így az énekére kelek-fekszek, a szomszédos diófán pedig nagyon jól lehet őket megfigyelni. Igazán hozzájuk szoktam, bárhová megyek Szegeden, mindig észreveszem őket. Szeretem még a jelnyelvet, tanultam is jelelni alapszinten. Ezzel segíthetek másoknak és megismerhettem, hogy milyen a siket kultúra, találkoztam olyan emberekkel, akik ezzel együtt élnek. Nekik sokkal nehezebb, mégis megbirkóznak vele. Nekik ez a keresztjük. És szeretek verseket írni is.
Ez vagyok én.

A műsorban elhangzott alkotások:

A Világ

A Világ valamit érzett:
Amit épített, felborulni látszott.
Szíve sötét lett, vérzett.
Lelke remegett és fázott.

Rideggé vált önmaga?
Mindenért Ő a hibás?
A félelem eluralkodott rajta,
Mint országok közt a válság.

Magát okolta, hogy nem működött jól,
Belül kereste a szunnyadó vétkest,
Aki bűneiért majd meglakol.
„Csak önmaga az, Ő a tettes.”

Futott, mint üldözött messze,
Nem nézett hátra a Világ.
Beleesett egy fekete verembe,
De nem hagyta abba az ásást.

Kereste ki hozott rá borút,
Mely átszőtte az ereket,
És ki akart háborút?
Az emberek. Megtalálta,mit keresett.

Kialudt a szemekben a fény,
Mely egykor tűzként égett.
Átvette helyét a gonosz sötét,
Mely monogramját a szívekbe véste:

Egy ember reggel felkel,
Felöltözik, bögréből teázik,
Kocsiba ül és munkába megy.
Nem tudja miért…

Egy gyermek szőke babával játszik,
Fésülgeti, babusgatja, simogatja.
Mosolyog, mégis sírni látszik.
Nem tudja miért…

Egy fiú fekete maszkban
Remegő fegyverrel bankot rabol.
Úgy véli: jót tesz,csak segíteni akar.
Nem tudja miért…

Egy ember az utcán markát
Kinyújtva pár falatért könyörög.
Tél van s nincs kabátja.
Nem tudja miért…

Egy ember éppen lelő egy másikat,
Melle vérzik, arca megremeg.
Egyik torkát sem mardossa bűntudat.
Nem tudja miért…

Nyikorog a kapu, üres a temető.
Csak egy idős hölgy gyújt gyertyát
A síron. Megőszült az idő.
Nem tudja miért…

Gyermekkézben az erős hatalom,
A szegénység söpri az utcát.
Felépült a zord birodalom.
Nem tudja miért…

Az egyetem magas fokon képez,
De a diák nem kap értelmes tudást.
Nagy álma volt, mit eltiport az élet.
Nem tudja miért…

A család üres, mint az űr;
Nem maradt tiszta, igaz érzelem,
Csak mit harag és gyűlölet fűt.
Nem tudja miért…

Elszállt a szerény vallás:
Senki sem hisz a Mindenségben.
Az egykor zöld mező, most kopár.
Nem tudja miért…

A Világ a sötét veremben
Lejjebb már nem ásott.
Mint korom a füstben,
Elméje cikázott.

Hogy lehet, hogy nem vette észre
A gonosz settenkedő lépteit?
Csak most kapott észbe,
Mikor már elvesztette értékeit:

„Az emberek csak vannak, nem élnek.
Mi értelme így ennek az egésznek?”-
Mondta a Világ és összeomlott.
Tudta miért:

Mert az emberiség velejéig romlott.

2015.01.22.

Kitaposott utak

Amit én járok,
te is végigjárod,
amit én elrontok,
te is elhibázod,
ami öröm nekem,
neked is boldogság.
Kitapostam előtted
a saras utat,
de sokszor elvétem
ügyetlen lépteim,
így te is velem
esel a porba.
Várok valakire,
ahogyan te is,
támasszuk egymáshoz
megtört szíveinket
és kötözzük be
közös sebeinket.
A jövő rejtekét
hagyjuk fedve,
majd szólok mindig,
ha sorsunk megint
megegyezne.
Különös kapocs,
mely közöttünk
kialakult, talán
azért, mert nekünk
egymásra
szükségünk volt.

2015.11.12.

Nagyapa!

Harang hangja száll tova,
Őt angyalok hívták el tőlünk máshova.
Fekete szalag lobog a szíveken,
könnyek gyűlnek a szomorú szemekben.

Betegsége legyőzte az erős harcost,
csak óriási űrt és háborút hagyott;
egykoron az ősz ember nevetett,
most is mosolyog, de arca beesett.

Szürke, esős napon a gyász volt az úr,
tárva nyikorgott a templom kapu,
fekete emberek ültek a padokban,
halkan szívek szakadtak meg sorban.

A temetőben esernyős tömeg ácsorgott,
a hideg szél minden megtört szíven átfutott,
búcsúzó ének hallatszott a légben,
a koporsó, fehér rózsa már a földben.

„Ne hagyj el Te is, drága Nagyapa!”
Már sok ember elment, Ő sem jön haza.
„Mit hagytál hátra, mi lesz velünk?”
Nem tudod milyen nehéz most nekünk.

Kitölteni a Te helyed már senki sem fogja,
szabad, tiszta lelkedet a Gonosz nem mardossa.
Segíts nekünk, kik küzdenek még!
Emléked szívünkben örökké él.

2015.03.16.

Keresztem

Nagy keresztem van nekem,
Csak pár éve, hogy viselem.
A hátam fáj és megbicsaklok,
A porból újra nekiindulok.

Tudom, más is hurcol keresztet,
Kinek nagyobb, kinek kisebb lesz.
Mint nehéz ólom a lábadon,
Gondjaim függnek a vállamon.

Kérdezem én: „Nekem miért nagyobb?”
Engem már mindenki lehagyott.
Mint hangya a nehéz levelet,
Én is elbírom a rám szabott terhet.

Mindig lehet egy fokkal rosszabb,
Lejjebb mindig juthatok – gondoltam,
Semmi sem történik véletlen,
Már megértem az én saját keresztem.

2015.03.23.

Minden, ami egykor voltam…

Minden, ami egykor voltam,
az tesz most azzá, aki vagyok:
vagyok emlékeim ezer darabja,
a gondolataim foszladozó szava,
az igazságtalanság kábulata,
elszánt emberek vádlottja.
Elbuktam párszor, mint bárki,
és hirtelen haragom óriási,
a gyűlöletből nehéz volt felkelni,
de egyszer fel kellett ébredni.
Vagyok ismeretlen idegen,
csak azt nézed, mi van a felszínen,
nincs több bölcsességem, mint neked,
van pár titkom, ahogyan mindenkinek.
Vagyok egy váratlan ötlet,
a szárnyra kelt, édes ihlet,
a tömegből a számkivetett,
a szelíd, visszafogott etikett.
Flúgos és esetlen vagyok,
talán örök balfék maradok,
kínos helyzetben fülig pirulok,
a saját lábamban is felbukok.
Voltam buta pesszimista,
ki Isten nélkül nem sokat bírta,
de mára felkarolt optimista,
koszos útját tisztítgatja.
Vagyok egy messzi csillag az égen,
egy szálló por a lámpafényben,
a tiszta hóban a lábnyom,
a sajátos írás a fehér papíron.

2015.12.28.

Várlak, ősz

Levelek hangos suttogását,
bogarak mély, téli álmát,
kövér szőlőszemek súlyát,
az illatos föld varázsát,

kardigános reggeleket,
sejtelem ködös heteket,
ablakon suhanó cseppeket,
rohanó esernyős embereket,

hosszú őszi sétákat,
nagy családi vacsorákat,
hamar sötétlő órákat,
a haldokló színes tájat,

nyárnak minden emlékét,
fehér, fagyos tél hírnökét,
sötétben a mécses fényét,
sok új versek reményét.

2015.09.02.

Legyél

Kövek között légy virág,
vigyél fényt oda, hol nincsen.
Legyél másoknak napsugár,
láss túl a sötétségen.

Házak között legyél kert,
színezd be a napokat,
tedd meg, mit más nem mert
és álmodj nagyokat!

Ha meg is inog bátorságod,
ha legszívesebben elfutnál…
Sokszor van úgy, hogy megbánod,
hisz sikerült volna, mit feladtál.

Legyél erős, ha nehéz, akkor is,
bízz magadban a végsőkig,
ha a Holdat elhibázod is,
eljuthatsz a csillagokig.

2015.09.17.