2017. március 18-án, Budapesten, a Csokonai Művelődési Központban tartottuk meg azt a felolvasó-délutánunkat, ahol a „Hit és Remény” című pályázatunkra beküldött alkotásokból válogattunk. Ezen a rendezvényen hirdettük ki a pályázat eredményét is és jutalmaztuk a megjelent sikeresen szerepelt és helyezett alkotókat. Jelen cikksorozatunkban közöljük a helyszínen készült fotókat, valamint az ott elhangzott és nyertes alkotásokat.
A felolvasást a prózákkal kezdtük. A sikeresen szerepelt alkotók közül Bíró Kinga A pók című műve hangzott el, valamint Akai Katalin alkotónk Hit és Remény című írása.
A kategória nyertesei pedig:
Első helyezett – Friedler Magdolna: Odaát
Második helyezett – Szohner Gabriella: Legyen nekem a Te akaratod szerint
Harmadik helyezett – Nagy Erika: A remény
Ifirádió különdíjas – Kása Fanni Laura: A hit megváltoztat
A helyezett és a rendezvényen elhangzott prózai alkotások teljes szövege:
Friedler Magdolna: Odaát
Öt állampolgárságot kapott. Pedig nem volt nagy világfi. Épp ellenkezőleg. Nagyapa valójában még a falu határát sem hagyta el soha. Ugyanabban az egyszerű kis házban élte le az életét, velünk közös udvarban. A Monarchia Magyarországán született. A bécsi döntésig, közel húsz éven át csehszlovák fennhatóság alá tartozott a néhány ezres település. Hatesztendei, tiszavirág-életű magyar kötődés után, a Vörös Hadsereg térhódításakor egész Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták. Később Ukrajna függetlenedésével az emberek ismét kénytelenek voltak lecserélni hivatalos okmányaikat.
Nagybereg élete ettől persze alapvetően nem változott. A megélhetésért folytatott napi küzdelem az itt élők minden energiáját felemésztette. Nem értek rá a politika felettük való pálcatöréseit elemezgetni. Tették a dolgukat.
Nagyapám öntörvényű, hangos beszédű ember volt. A szegénység és a tehetetlenség a hosszú évek alatt megkeményítették a lelkét. Többnyire keserűségtől izzó, káromló szavak hagyták el a száját. Mi, gyerekek megtartottuk vele a tisztes három lépés távolságot. Féltünk a nyerseségétől. Hiányzott bajsza alól az a bátorító mosoly, amely feljogosított volna bennünket a közeledésre. Mert tudtuk mi nagyon jól, kivel meddig mehetünk el. Papával nem mertünk ujjat húzni. Felnőtt fejjel ma már úgy gondolom, valójában nem is tudott mit kezdeni velünk, két csetlő-botló fehérnéppel. A babák és a mesék világa messzi mérföldekre esett munkától megkérgesedett tenyerétől. Aztán, ahogy cseperedtünk a nővéremmel, engedett kicsit. Egyre közlékenyebb, közvetlenebb lett. Sakkozni és malmozni rettentően szerettünk vele. Amikor elkerülve a szülői háztól Budapesten kaptam munkát, ölelésének erős szorításán éreztem, mennyire nehéz számára a búcsú.
A hitről soha nem esett szó otthon. Vasárnap ugyan jó falusi szokás szerint szüleim és nagyanyáék is félretették a munkát, de a Biblia nem került elő a szekrény mélyéről. A rendszer tiltotta a vallás gyakorlását. Így Istennel csak kamaszkorom végén találkozhattam. Valójában egy haláleset nyitotta meg számomra az élet útját.
Tizenhét éves voltam, tele reménnyel. Az ungvári zenekonzervatórium zongora szakára jártam. Remek közösség volt az osztályunk, jól éreztük magunkat együtt. Nem rágódtunk a tegnapon, nem aggódtunk a holnap miatt. A jelennek éltünk, gondtalanul zenéltünk. Egészen addig a napig.
Egyik klarinétos barátommal kamarapróbát beszéltünk meg. Nekem összhangzattanóra következett, neki torna. Utána kezdtük volna el a közös munkát. Egy Brahms-szonátatételt akartunk átvenni és alaposan kidolgozni. Versenyre készültünk vele. Az 5-ös terem felé tartottam éppen, hónom alatt a kottával, amikor az udvar felől a fiúk riadt arccal jöttek befelé, a vállukra emelve hoztak valakit. Karja ernyedten lógott lefelé. A többiek, vagy tízen, szótlanul követték őket. Óvatosan lefektették a legközelebbi padra. A mentősök szinte végszóra érkeztek a folyosóra. Megpróbáltak mindent, de a sérült menthetetlen volt. Olyan szerencsétlenül dőlt rá a rögzítés nélküli futballkapu, hogy rögtön végzett vele. Laci, a klarinétos fiú elment örökre.
Életemben először súrolt ilyen közelről a halál. Értetlenül bámultam a sápadt arcra. A szemét lecsukták már, szelídség sugárzott róla. Nekünk most együtt kellene muzsikálnunk. Megbeszéltük. Mi történt? Ennyi lenne az élet? Hogy egyik pillanatban még terveket kovácsolunk, a másikban pedig már nem is vagyunk? Hogy lehet ez? Csak álltunk ott a többiekkel, és éreztük, hogy recsegve-ropogva dől össze idilli kamaszvilágunk. Ötvonalas zenei szövőszékünk minden szála összekuszálódott. Értelmét vesztette a folytatás. Ránk törtek az idősíkok. Előkerült a múlt és a jövő. Rengeteg kérdést vontak maguk után. Az eddigi egyetlen biztos támponttal, a jelennel nem tudtunk mit kezdeni. Hetekig, hónapokig.
Ekkor repedt fel bennem az a burok, amely görcsösen összetartotta benső csapdámat: a csak magamra figyelés kelepcéjét. Egyszer csak szorítani kezdett, mint a kinőtt ruha. Ki akartam törni belőle. Először kétkedéssel, daccal, számonkéréssel. Erőből. Mert az út elején kézzelfogható, egyértelmű válaszokat várunk. Aztán nekiállunk keresni. Okot, bűnbakot, magyarázatot. Vádolunk és másokra mutatunk. Kapálózunk. Gerendák kelnek harcra apró szálkákkal. Végül egy bezárt templom előterében rátalálunk a csendes megbánásra. És már kérünk. Támogatást, megbocsátást, kegyelmet. Ezeket a stációkat jártam végig Laci halála után.
Az Úristen, a Szabadító kézen fogva vezetett végig ezen az irgalmatlanul nehéz akadálypályán. A rögösebb szakaszokra segítőket adott mellém. Megértő barátnőt – hosszú, sokoldalas levelekkel. Lelkészözvegy idős hölgyet főbérlőnek – éjszakába nyúló lelki beszélgetésekkel a csendes budai albérletben. Új hazát, új kezdetet, új lehetőségeket. Amikor egy vasárnap elmentem abba a gyülekezetbe, amelyet a néni meleg szívvel ajánlott nekem, úgy éreztem, végre hazaértem. Otthonra leltem a közös imákban, a kóruséneklésben, az ifi közösségben, majd megtalált társamban, három fiamban. Sok küszködés és bolyongás után a helyemre kerültem. Beengedtem Krisztust a mindennapjaimba. Régóta kopogtatott, szelíden, türelemmel, csak nem nyitottam neki ajtót. Most sarkig kitártam.
Évente csak néhányszor jutottam haza Kárpátaljára. Úgy éreztem, ajándékba kapott hitemet a családommal is meg kell osztanom. Ekkor kezdődtek estékbe nyúló vitáink nagyapámmal.
Az udvar hátuljában, náluk, a kiskonyhában ültünk le minden alkalommal. Lelkem késztetése indított hozzá, mert ő nemcsak hogy nem nyitotta ki a kaput Jézusnak, de még az ablakokat is szorosan bedeszkázta az istenkáromlás rozsdás szegeivel. Féltem, hogy elfogy az idő. Nem tudhattuk, hányszor fordíthatja még meg a homokórát nyolcvankét éves, remegő keze. Nem akartam, hogy bűnben haljon meg.
Meséltem neki a Megváltóról. Arról, hogy micsoda kegyelem számunkra, hogy áldozata árán folytathatjuk az életet majd odaát is. Tisztán, fehérbe öltözve. S arról, hogy a napi gondok ugyan nehéz keresztek, amelyeket fel kell vennünk, de higgye el, hogy mindez lelki gazdagsággá válik a számadáskor. Mert egyszer megítélnek bennünket, és ha könnyűnek találtatunk, akkor már nincs jóvátétel. Nincs visszaút. Nincs megbánás. Megosztottam vele megtérésem göröngyös útjának buktatóit, meg-megakasztva a beszéd fonalát néhány nehezebb mérföldkőnél. De elmondtam a feltáruló csodákat és az örömteli pillanatokat is. Igéket olvastam fel a Bibliából. Kitartóan hirdettem neki az örömhírt. De hiába. Úgy pergett le róla minden bizonyságtevő mondat, mint viaszról a tojásfesték. Nem sikerült utat találnom a lelkéhez.
Édesanyám csitítgatott minden hiábavaló, izzasztó beszélgetés után, hogy hagyjam már békén szegény fejét, ne ostromoljam új keletű szent dolgaimmal. Öregember ő már, nem fog megváltozni. Nyugodjak bele.
Egy alkalommal valóban megelégeltem az örökös ellenállást. Ősszel úgy utaztam haza Nagyberegre, hogy nem mentem hátra a kiskonyhába. Annyit küzdöttem már érte. Ha nem, hát nem. Saját akaratából fog elveszni. Feladtam a további küzdelmet. Csakhogy másnap reggel felébredve ezt az igét olvastam a Bibliámban: „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Szíven talált ez a néhány szó, és magamat elszégyellve mégis felkerestem nagyapát. Akkor még nem tudtam, hogy utoljára beszélgetek vele.
Aznap délután különös epizódot juttatott eszembe az Úr. Felidéztem papának azt a karácsonyt, amikor Kárpátaljára hazaindulva mindent nagy gonddal becsomagoltam a táskába, ruhát, cipőt, ajándékot, csak éppen a legfontosabb, az útlevél maradt otthon. Az az okmány nem volt nálam, amivel átengednek a határon. Vissza kellett fordulnom érte, így veszítettem egy napot. Mindenre emlékezett. Arra is, hogy nagyon vártak haza, és mennyire szomorkodtak, hogy a szentestén nem lehettünk együtt. Ekkor kíméletlen nyerseséggel, fájdalomcsillapítás nélkül metszettem bele a lelkébe. Magam sem értettem, honnan vettem hozzá a bátorságot. Figyelmeztettem arra, hogy hamarosan elközeleg a halála napja, és nem áll készen az útra. Nyolcvankét esztendő alatt sok mindent bepakolt a poggyászába, de a legfőbb, a mennyei útlevél hiányzik. Azt pedig csak Jézus állíthatja ki neki, ha önmagát átadva megvallja a bűneit, és Krisztust a szívébe fogadja. Csakis ezek után. Ha ezt nem teszi meg, nem csak egy napot veszít, hanem az egész örök életet. Ha nincs meg az útlevél, nem juthat be a mennyországba.
Kemény mondataimat síri csend fogadta a kiskonyha félhomályában. Nagyapa egy szót sem szólt. Most először nem kezdett vitába. Kezébe temette arcát, és rázkódott a válla. Halkan, magába fojtva sírt. Másnap visszautaztam Budapestre.
Januárban beteg lett és meghalt. A szobában koporsója mellett virrasztó édesanyám mesélte, hogy utolsó előtti éjszakáján nagyapa különöset álmodott. Három ördög állt az ágya mellett. Arra vártak, hogy megkaparinthassák a lelkét. Iszonytató rettegés fogta el, így elkezdett énekelni egy zsoltárdallamot. Gyermekkori emlékeinek rejtett zugából szedte elő. Álmában is csodálkozott, hogy emlékszik rá ennyi idő után. De elérte a hatást. Az önelégülten vigyorgó, dögkeselyűként sóvárgó halálkövetek reggelre eltűntek. Azon a délutánon kérte meg édesanyámat és nővéremet, hogy imádkozzanak ágya mellett, vele és érte.
Másnapra rosszabbul lett, és csendesen elszenderedett. Nekem azonban hagyott egy üzenetet. A szüleim azt hitték, félrebeszél. Más nem érthette szavai jelentését, csak mi ketten. „Mondjátok meg Valikámnak, hogy már nálam van az útlevél.” Tudtam, hogy a mennyben nagy öröm van most. Nagyapa megérkezett. Igaz, hogy nyolcvankét évet várt rá az Isten, és csak az utolsó előtti napon ismerte el Úrnak maga felett. De frissen lepecsételt útlevelével célba ért…
Szohner Gabriella: Legyen nekem a Te akaratod szerint
Tikkasztó, meleg nyárelő köszöntött ránk abban az évben. Még alig volt tavasz és máris, egyik pillanatról a másikra, trópusi meleg lett, szokatlanul forrón, égetően sütött a nap, az éjszaka sem hozott felüdülést. Nagyon fáradt voltam azokban a napokban. Akkor építkeztünk, már álltak a falak, a tetőt ácsolták éppen. A munkám, a háztartás, az építkezés mellett még tanultam is, éppen hogy leadtam a szakdolgozatom. Készülnöm kellett volna a védésre, a vizsgákra, de menet közben elfogyott belőlem az erő, a lelkesedés, és talán a hit is, hogy ezt véghez tudom vinni. Abban az iszonyatos melegben mindenhez dupla energiára volt szükség, és én napról napra rosszabbul éreztem magam. Valószínűleg kedvetlenebbül és meglassulva dolgoztam, mert egyik délután rám szólt Erzsike néni.
– Nagyon fáradtnak látszik Gabika – mondta nekem a csendes pihenő után, amikor már ébredeztek az ebéd utáni sziesztából.
– Nem csak annak látszom, Erzsike néni, az is vagyok. Rettenetesen! Most emelik otthon a tetőt, bele se merek gondolni, mi vár rám, ha hazamegyek. Sajnálom a munkásokat, sajnálom a férjemet, ő sem fiatal már, és nem is bírja ezt a meleget. Hát, meg tanulnom is kellene, pár nap múlva vizsgázom, azért is izgulok. Most úgy minden összejött.
Erzsike néni udvariasan hallgatott, ivott egy kis vizet, majd a papucsával foglalatoskodott. Azok a fránya szíjak mindig összegabalyodtak, nehezen engedték magukat sorba igazítani.
– Segítek- szóltam.
– Az bizony jó lenne- szólt, nem vagyok képes rendbe tenni ezt.
– Erzsike néni kérdezhetek valamit? – érdeklődtem.
– Hát hogyne – mosolyodott el. Mosolyában kis kíváncsiság, büszkeség, és bátorítás is volt. Meg hála is. Az idősek hálája, ami akkor csillan meg fáradt, elszürkült szemeikben, amikor érzik, hogy szükség van rájuk, és segíthetnek.
– Tessék mondani, Isten mindig segít? Azt már tudom, hogy szeret bennünket és a javunkat akarja. De mindig segít, ha kérjük? Kérhetem őt bátran? Azt hiszem, most nagy szükségem lenne a segítségére.
Erzsike néni őszinte, tiszta, hívő életet élt, nagyon szerette az ő Istenét. Nem volt sem keserű, sem savanyú keresztény, megelégedetten, derűsen imádkozott, és átszellemülten énekelgetett Máriáról szóló énekeket. Mindig lehetett tőle tanácsot kérni, nem tartott sem kioktató, sem magasan szárnyaló hitoktatást, egyszerűen, érthetően, isteni odaadással magyarázott. Nem ítélt, nem vádolt, nem riogatott, csak tanított.
-Igen, mindig segít, ha igazán, ha tiszta szívből kéri – válaszolta, majd kicsit lassabban folytatta – mindig segít, ha a kérése Istentől való, és nem ellenkezik az ő akaratával. Mert különben…
Erzsike néni elhallgatott, huncutul mosolygott, megfáradt arcán enyhe pír futott át.
– Különben?- kérdeztem felüdülten.
– Különben úgy jár, mint én, egyszer régen.
– Erzsike néni hogy járt? Tessék elmesélni – kértem őt.
Akkor még csak csipegettem a hit morzsáit, sok mindent nem értettem, de figyeltem, tanultam, raktároztam. Pillanatnyilag el sem tudtam képzelni, mit jelent az, hogy Istenhez fogalmazott kéréseink lehetnek nem Istentől valók is.
– Elmesélni? Hát azt nem szabad! Az titok, még az uramnak is csak a betegségekor meséltem el, nem akartam, hogy úgy menjen el, hogy nem tudja!
Egy könnycseppet törölt le fakó arcáról, férjének emléke kicsordult a szemén.
– Tessék elmesélni. Csak nekem – simogattam meg a kezét – nagyon szeretnék segítséget kérni, erősítsen meg Erzsike néni, ugye meghallgat az Úr!
– Nem nagyon vagyok büszke rá – révedt a múltba – de tudja mit? Magának elmesélem, hogy okuljon. Az Úr megsegít mindenkit, magának is, nekem is csak a szeretetét adja. Azt akarja, hogy boldogok legyünk, de egyáltalán nem biztos, hogy ez az akarat úgy egyezik a miénkkel, ahogyan mi szeretnénk. Akkor másként érezzük, de ha visszanézünk később, belátjuk, ő volt az okosabb. Hát akkor mondom az én történetem. Figyeljen, és tanuljon belőle!
Kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, én mellé kucorogtam, ha tehettem volna, egy sámlira ülök, mint annak idején, kicsi koromban, amikor a nagyi meséit hallgattam.
-Az úgy volt – kezdett a mesébe Erzsike néni, – hogy nem voltunk már fiatal házasok az urammal, amikor új házunkba, és új faluba is költöztünk. Már a gyerekeim nagyobbacskák voltak. Hamar befogadtak bennünket az emberek, mindenki ismert mindenkit, ahogy az jó helyen szokás. Éppen csak megmelegedtünk, leesett az első hó, beköszöntött a tél. Karácsony előtti nagytakarításban voltam, az ablakot mostam éppen, amikor megláttam az utcán egy nagyon jóképű férfit. Szép szál ember volt, ragyogó csillagszemekkel. Ettől kezdve, ez az ember állandóan ott motoszkált bennem, sokszor az eszemben járkált. Sokkal többször, mint illett volna. Szerettem én az uramat, nagyon szerettem, de hát volt valami vonzó abban a másikban is. Mire vége lett a télnek, én egészen elgyengültem, ha megláttam. Ugye falun nem kérdezősködik az emberfia, röstelltem is az érzéseimet, így nem is tudtam jó sokáig, kiféle, miféle ez a férfi. Tavaszon aztán az én szép emberem úgy eltűnt, mint este a délibáb. Jött a nyár, jött az ősz, aztán el is ment, én le is nyugodtam. Majd újra megérkezett a tél és vele együtt ez a gyönyörűséges férfiember. Mindjárt vége is lett a nyári nyugalmamnak. Annyit azért sikerült megtudni róla azon a télen, hogy valami örökségből élnek, egy messzi kúriában, szép felesége, gyerekei vannak.Más társaság volt ők, meg egészen más mi. Mi szegények is szerények is voltunk, én messze sem voltam olyan mutatós, divatos, mint az ő felesége, vagy azok az asszonyok, akikkel együtt mutatkoztak.
Tudja, a világ minden kincséért sem mertem volna elárulni senkinek a vonzalmamat, igyekeztem is távol maradni tőle. Nem is vett észre hónapokon át.
Aztán már nyáron sem tudtam elfeledni. Vártam, hogy visszajöjjön, és állandóan kértem a jó Istent, segítsen nekem, legalább egyszer kerülhessek hozzá közelebb, csak egyszer nézhessek abba a gyönyörű szép szemébe. Tudtam én, bűnös a dolog, amit szeretnék, de a vágy erősebb volt nálam, a hatalmában, a markában tartott. Talán a harmadik, vagy a negyedik télen történt, hogy egyszer váratlanul találkoztunk az utcán, akkor beszéltünk is néhány szót, de olyan suta, olyan bamba voltam, szinte csak dadogtam valamit neki. Szégyelltem magam, szégyelltem, hogy nem vagyok olyan szép, olyan mutatós, olyan tehetős. Hát nem is voltam rá nagy behatással. Pedig ez már jel volt, és én mamlasz, észre sem vettem.
Elmúlt az tél is, jött az újabb tavasz, az újabb nyár, ők elmentek, mi maradtunk. Én pedig hol kevésbé, hol jobban vártam az új telet, amikor megérkeznek. És megérkeztek. Minden télen megérkeztek. Pár év elteltével azt gondoltam, már okosabb is, szebb is vagyok, meg már elég kitartóan is imádkoztam Istenhez, adja már meg nekem ezt az ajándékot, hogy szemébe nézhessek. Épp ideje lenne, a segedelmének. Akkor jött a farsang, a falu bálja. Meghirdették jó előre, én pedig még buzgóbban imádkoztam, hittem, bíztam, és vágyakoztam. Igazából nem is tudom miért szólongattam olyan nagyon az Urat, miért akartam annyira a szép ember közelségét, mert én soha meg nem csaltam volna az uramat. A kísértés azonban nem engedett. Elmentünk hát a bálba. Az uram, meg én, meg a szomszédék, úgy, mint addig bármikor. Folyt, folydogált az este, és valamikor éjfél után, nem is hittem először a szememnek, az én csillagszemű emberem, akit én annyira akartam közelről, elindult felém, és ha hiszi, ha nem, engem hívott táncolni. Hát én azt se tudtam, hogy adjak hálát magamban Istennek, amiért mégiscsak megsegített, és teljesítette a kérésemet.
Én szájtátva hallgattam, még csak nem is sejtettem, mi sül ki a történetből.
– Erzsike néni, ez olyan, mint egy tündérmese – sóhajtottam, érdemes volt annyira bíznia.
– Gondolja? – kérdezte ő, és nevetve folytatta.
– Na! Hát fogta a kezem, mentünk a táncparkett felé. Mit mentünk, ő talán ment, de én szinte repültem! Aztán szembe fordultunk egymással, jóval fölém magasodott a lelkem. Én olyan kicsike voltam mellette, azt se tudtam, hol vagyok. Ő átkarolta a derekamat, én meg a vállára tettem a kezem, illedelmesen, ahogy férjes asszonyhoz illik, és akkor ért el az orromig kiállhatatlan, gyomorforgatón büdös, ételszaga. A ruhájából-e, vagy a leheletéből érkezett-e, azt nem tudtam eldönteni. Mindkettőből talán. Volt még valami más is ebben a szagban, a pálinkán meg a boron kívül is, ami keveredett azzal az akármivel, amit előtte vacsorált, valami felismerhetetlen kölni szag, én még ilyet nem is éreztem. Megmondom magának őszintén, alig vártam, hogy vége legyen a táncnak. Nem kerestem én se a csillagszemét, se semmi mást se rajta, nem is szóltam hozzá, nehogy válaszoljon, csak fájdalmasan vágytam vissza az én friss szappanszagú uramhoz.
Mindketten dülöngéltünk a kacagástól. Idejét sem tudtam, mikor nevettem ilyen jót, ilyen könnyeden.
– Jó leckét kaptam az én Istenemtől – folytatta kis idő múlva – ő tőlem sokkal jobban tudta milyen bűnös a kérésem, mégis teljesítette. Nem is volt benne köszönetem akkor, de észhez térített, és soha többet nem vágyakoztam tiltott dolgokra. Hát ezért mondom én magának – komolyodott el – jól gondolja meg, hogy a kérése Istentől való-e, tetszik-e neki, vagy sem. Mert ő biztosan teljesíti egyszer, és ha netán tréfás kedvében van, igencsak megleckéztetheti magát is. Látja, én az óta nem kérek tőle a tanításától eltérő dolgokat, meg még így is, mindig hozzáteszem gondolatban, hogy én ugyan ezt szeretném Uram, de ne az én akaratom teljesüljön, legyen csak meg a tied. A biztonság kedvéért. Ez segít az ő útján maradni.
– Drága Erzsike néni – nevetgéltem még – én csak egy kis időt, meg egy kis erőt kérnék tőle, meg hogy megvédjem a szakdolgozatom, és hogy vigyázzon a családomra, meg ne legyen már ilyen átkozott meleg.
– No, no, aranyom! Csak egyenként. És komolyan. Sok imával, és ne feledje el hozzátenni: „a Te akaratod szerint Uram”.
Kis szünetet tartott, én menni készültem.
-Várjon még egy picit! – szólt. – Fogadjon el tőlem egyetlen jó tanácsot még! Mindig köszönje meg az Úrnak, amit kapott. A jót is, a rosszat is. Én egészen biztos vagyok benne, hogy szeretetét küldi ebben is, abban is. Egyikkel megsimogat, a másikkal megerősít. Hit, reménység, kérés, hála. Így megy ez.
Nem tudtam mit válaszolhatnék neki. Egy köszönöm-re voltam képes mindössze.
Sok év telt el az óta. Felépült a házunk, megvédtem a szakdolgozatom, a családom is jól van. Esténként, amikor lebukik a nap a felhők mögött, és én a szobám sötétében imára kulcsolom a kezem, Erzsike néni szavai vissza-visszatérnek. Legyen nekem úgy, ahogy te akarod Uram!
Úgy biztosan jó lesz!
Nagy Erika: A remény
A felkelő nap sugarai bebújtak a kicsi, pókhálókkal keretezett ablak tiszta foltjain a szobába, s árnyékot vetettek a falra. Lassú léptekkel, lustán araszoltak a félig nyitott szájjal alvó anyóka gyűrött arca felé. Az anyó nehézkesen az oldalára fordult, sóhajtott egy nagyot, végül megszokott ismerősként üdvözölte a végtagjaiba visszatérő tompa fájdalmat.
– Hát ma is felébredtünk. – dünnyögte. A sarokból mintegy válaszul rekedtes nyávogás kíséretében bújt elő egy folt hátán folt, viseltes bundájú macska.
Az anyó nagy nehezen felült, keresztet vetett, s elmormolt egy miatyánkot, mialatt csúzos keze a fekete keretes, ódivatú pápaszeme után matatott. A macska közben egészen közel merészkedett, lustán dörgölőzött oda papucsba bújtatott lábához, várakozón nézve, szinte megigézve szemeivel, melyekből az éhség mohó lángja világított.
– Jól van te mihaszna … jól van.. mindjárt kapsz valamit. – becézgette az állatot, keze automatikusan végigsimított a púpos macskagerincen, majd félúton haragosan megállt.
– Foghatnál már végre egeret magadnak! A múltkor is kirágva találtam a lisztes zsákot! Ej te semmirekellő! Minek is tartalak teee…
A macska lesunyta a fejét, mintha értené a korholó szavakat, de nem szűnt meg dorombolni és vágyakozón tekintett a csorba szélű, jobb napokat is látott agyagtányérja felé.
Az anyó felkelt. Mozdulatát a nyikorgó rugó hangja kísérte, ami panaszosan ugrott vissza a helyére, a súlyos testtől megszabadulván. Odacsoszogott az öreg kredenchez, reszkető kezeivel felbontott egy kis dobozos májkrémet, a macska felé ejtette, aki ugrásra készen vetette rá magát a könnyen szerzett zsákmányra.
– Ez volt az utolsó! – dohogott magában. – Holnaptól nem kapsz semmit, te mihaszna!Az egerek meg rajtam mulatnak. De hiába zsörtölődött a néne, legbelül tudta, hogy ugyanúgy gondját viseli a pákosztos állatnak, mert rajta kívül nincs kihez szólnia, hiszen… de a gondolat túl fájdalmas volt. Inkább megállította.
Lassan odébb csoszogott. Vizet öntött a zománcozott lavórba, megmosta az arcát,a nyakát. A hideg víz érintésétől összerándult a ráncos kis bőr, s élet költözött bele.
– Na majd ma… Talán ma.. Igen.. Biztos ma.. – dünnyögte folyamatosan, miközben nekiállt a napi teendőinek. Kitárta a picinyke ablakot és az ajtót, majd kezébe vette göcsörtös nyelű seprűjét, s komótos, begyakorolt mozdulatokkal tessékelte ki a parasztház döngölt padlóját megülő port. Utána megpucolt pár szem krumplit, a tompa hegyű kés alatt nehezen gyűlt halomba a krumplihéj.”Nem baj, majd a fiam megélezi” – futott át a fején,s a szíve átmelegedett erre a gondolatra. Egy szép hagymát is keresett az ebédhez. Egyenként, óvatos gonddal válogatta át az itt-ott már puhuló félben lévő zöldséget.”Lassan ki kell mennem a piacra bevásárolni, ezeket meg elültetem tavasszal.”- morfondírozott magában. – De még nem holnap. Még pár napig kitart.
Leszelt egy leheletvékony csík szalonnát is a zsírpapírba gondosan becsomagolt táblából.
– Nesze! – dobta oda a macskának a bőrkét. – Szerencséd, hogy én már nem tudom elrágni a rossz fogaimmal. Meg hogy ilyen lágy szívem van..
Délutánba hajlott már az idő, mire mindennel végzett. Két tányért vett elő a zöld kredencből. Gondosan eltörölgette mindkettőt, s odatette az abrosszal leterített asztalra az alumínium kanalak mellé. Ott gőzölgött már munkájának gyümölcse is, a paprikás krumpli. Összefutott a szájában a nyál a finom illattól, s megkordult a gyomra, de erőt vett magán. ”Még nem szedek. Még jöhet ő is. Várok kicsit. Ennyit igazán megtehetek.”
– Talán ma…Igen…Ma…- mondta ki végül hangosan, titkon abban reménykedve, hogy valahonnan megerősítés érkezik.
A macska odaheveredett az ölébe. Néha megtörte a csendet egy-egy fahasáb pattogása az öreg cserépkályhában. A percek órákká merevedtek. Az anyó elbóbiskolt, feje meg-megbillent a kendő alatt, s álmodott, a szája sarkában eltévedt mosoly bujkált.
A hirtelen feltámadt szél megveregette az ajtó tokját, és hívatlanul is beosont a réseken. A néne felriadt, kinyitotta a szemét,s hunyorogva nézett körül az árnyékokkal teli szobácskában. Sötétedik – konstatálta. Reszkető kézzel szedett a kihűlt ételből, megáldotta, majd lassú mozdulatokkal, minden falatot alaposan megrágva, magányosan megebédelt.
Most már nem bírta elkerülni a tekintetével az asztal sarkán fekvő, némaságával is tüntető levelet. A viseltes, néhol már zsírfoltos boríték felé elindult tétován a keze, de még a levegőben ijedten húzta vissza, és sebtében össze is fonta a mellén mindkettőt, nehogy kísértésbe essen.
– Majd holnap felbontom. – szabadkozott magának. Biztos semmi sürgős nincs benne. Talán valamilyen tájékoztató a kormánytól. Az lesz biztosan!
Elméjében a gondolatok lassan elcsendesedtek, megtört szívébe visszacsalogatta a remény pislákoló lángját, s nyugovóra tért újra, várva a holnapot.
Kása Fanni Laura: A hit megváltoztat
Karolina már születésétől kezdve gazdag családban, nagyon jó környezetben nevelkedett. Szüleivel és három fiútestvérével éldegélt egy előkelő helyen, fent a budai hegyekben, egy luxusvillában. Mindenük megvolt, mi szemnek, szájnak ingere csak lehetett. Karolina és bátyjai mindig a legújabb divat szerint lettek öltöztetve, mindenhová eljuthattak, bármit kívántak azt megkapták. Szüleik a legfelsőbb körökben mozogtak s egy királyi család leszármazottai voltak. Gyermekeiket magántanárhoz járatták, elmondásuk szerint, nem akarták, hogy utódaik szegény, egyszerű gyermekekkel keveredjenek. Így a lány és a három fiú is csak gazdag, nemes gyermekekkel játszhatott, beszélhetett, ismerkedhetett. Ha elutaztak valamerre, akkor is csak repülőgéppel, természetesen magánrepülőgéppel vagy saját hajóval hagyták el az otthonukat. Vásárolni nem jártak, mert erre is külön személyzetük volt, mint mindenre.
Mondhatnánk tökéletes életük volt, bárki is ezt gondolhatná. Ha jobban belegondolunk, ez nem is igaz…… Bár sok mindenük megvolt,de mégis jó néhány dolog hiányzott az életükből, például a hit. A szülők meg voltak keresztelkedve, de a keresztség óta nem voltak Isten házában. Sőt még gyermekeiket sem kereszteltették meg. Nem volt jelen életükben a közös imádság, sem az értelmesen, tartalmasan együtt töltött idő. A szórakozást, kikapcsolódást is mindegyik családtag külön- külön csinálta. Az anya drága szállodákban nyaralt barátnőivel, az apa biliárdozott üzlettársaival. A fiúk pedig gazdag barátaikkal kártyáztak vagy éppen teniszeztek. Karolina pedig néhány vele, egykorú lánnyal babázott, játszott. Saját kis világukban éldegéltek boldogan, mintha semmi nem hiányozna az életükből. Teltek múltak az évek s Karolina valahogy kezdett kilógni a sorból. Nem érdekelték a divatos ruhák, a drága ékszerek, a csillogó- villogó élet. Mindig azt mondta, hogy meg szeretné ismerni az igazi énjét, felfedezni önmagát. Ezt szülei nem vették komolyan, nem értették, és mindig kinevették. A lánynak természetesen ez rosszul esett, már szinte kezdett beletörődni abba, hogy nem lehet boldog, úgy ahogy ő szeretne az lenni. Míg egy nap, mikor senki nem volt otthon, valami belső hang azt súgta, hogy menjen el hazulról körülnézni. Majd elindult a belvárosba, ahol még sosem járt. Beérve a város kellős közepébe rengeteg embert, mindenfélét látott. Szegényebbeket, gazdagabbakat pillantott meg. A járdán, ahogy haladt több hajléktalant, nincstelent látott. A tizenhat éves leány csodálkozva figyelte az elesetteket, hisz még sosem látott ilyet. Nagyon megesett a szíve rajtuk. Voltak, akik két tenyerüket összerakva kértek pénzt, voltak olyanok, akik szégyellve szegénységüket, lehajtott fejjel figyelték a talajt. Olyan emberre is volt példa, aki a szemetesben keresgélt. Szomorú látvány tárult Karolina elé. Karolina számára meglepő volt, hogy az emberek az előkelő, drága butikokból kilépve, lenézően figyelték, az elesetteket. Senki egy árva forintot sem adott nekik. Senki nem ült le melléjük beszélgetni, társalogni, mindenki levegőnek nézte őket. Sőt néhányan undorral tekintettek a kéregetőkre. A lány számára hihetetlen volt mindez. Karolina ekkor döntötte el, hogy nem lesz olyan, mint a többi ember. Bement egy közeli élelmiszer boltba, és rengeteg zsemlét, kiflit vásárolt, majd visszament az utcára, és szétosztotta a rászorulók között. Azok között, akik gondterhesen figyelték a gazdag személyeket, amint a nagyvárosi életet élve lenézően, és pökhendien vonultak el előttük. A bánatos népség, megilletődve figyelte a jószívű lányt, ahogy szétosztja az ételt. Néhányan mosollyal, egypáran szívélyes kézfogással fejezték ki hálájukat. Voltak olyanok, akik pedig a következőket mondták Karolinának: Isten áldjon meg! A lányka ezeket nem értette. Ki lehet az az Isten, aki megáld engem? Érthető volt, hogy nem tudta, hogy ki az az Isten, mivel szülei, soha nem beszéltek erről. Mi után a zsemle elfogyott, egy idős embert pillantott meg egy gyűrött újságpapírba burkolózva. A segítőkész lány gyorsan vett egy pokrócot, s azt az idős bácsira terítette. A férfi ámulva fogadta el az ajándékot, s így szólt:
-Te Isten gyermeke vagy! Áldjon meg az Úr!
Karolina érthetetlenül ráncolta össze homlokát, majd az öregúrtól megkérdezte, hogy ki az Isten? Elmondta neki, hogy ő annak az Istennek nem a gyermeke, hanem a szüleié. Karolina leguggolt a hajléktalan mellé, aki elmesélte, hogy az Isten az egész világ teremtő ura. Aki hisz benne, az üdvözül és eljut a mennyországba. Ezen kívül, még sok mindent elárult neki a mennyről, a hittről, a templomokról. Karolina szájtátva hallgatta a bácsit. Haragudott szüleire, amiért nem meséltek neki Istenről, Jézusról. Úgy érezte, meg szeretné ismerni közelebbről a Mindenhatót, így a közeli templomba vezette el az új ismerőse. Elámult a templom szépségétől. Ahogy belépett, meghittség lett rajta úrrá. Beült egy padba, és végighallgatta a szentmisét. Nagyon megérintette az, amit az atya prédikált, tetszettek neki az énekek, imádságok is. Mivel már esteledett, a misét követően hazasietett, otthon félt bevallani az igazságot, így azt mondta barátnőivel volt. Ettől a naptól kezdve mindennap lejárt a városba, hol forró teát vitt nekik, hol friss pékárut osztott. Otthon összeszedte a kinőtt, feleslegessé vált ruháit és azt osztotta szét a nincstelenek közt. Nem csak adakozott, hanem beszélgetett is velük. Minden napját szentmisével zárta, ahol már ő is tökéletesen tudta az imákat, énekeket. Egy ilyen alkalommal az istentisztelet után megszólította az atyát Karolina. Elmondta neki, hogy szeretne az egyház igaz tagja lenni, szeretne először is megkeresztelkedni. A pap mosolyogva tette a lány vállára a kezét s helyeselte a döntését. Rá következő hétre már vállalta is a keresztelőt, de szüleit is szerette volna megismerni az atya. Karolina búsan rázta a fejét, elmesélte, hogy szüleinek már három hete nem meri elmondani, hogy hova is jár. Hiszen édesanyja és édesapja nem engedi azt, hogy egyszerű emberekkel beszéljen, ezért kénytelen hazudni. Erre Isten szolgája így beszélt hozzá:
-Nyugodtan mondd meg, hogy miért jársz el otthonról, mert hazudni bűn! Szüleidet is hozd el misére, mert a hit jót tesz mindenkivel! Segíts magadon, Isten is megsegít!
Miután a lány hazatért, szülei haragosan várták, mert kiderült, hogy nem barátnőivel volt, hiszen ők betegek lettek. Így Karolina elmondta, hogy ő hazudott, becsapta őket, nem rossz szándékkal, de mégis becsapta őket. Bevallotta, hogy templomba járt, és elesetteken segített s végre megtalálta önmagát, s helyét a világban. Istennel való kapcsolata, a jócselekedetek teszik őt igazán boldoggá. Szülei nagyon meglepődtek ezen, nem igazán értették lányuk viselkedését, nem szívlelték a gondolatait. Testvérei sem tudták elképzelni azt a másik világot, melybe húguk belecsöppent. Nem tiltották meg Karolinának, de nem is nézték jó szemmel. Gondolták vagy remélték, hogy ez csak pillanatnyi fellángolás a részéről. Figyelemmel kísérték útjait, cselekedeteit, majd mikor eltelt egy kis idő, rájöttek, hogy Karolinát tényleg ez teszi boldoggá. Ezután magukba néztek a szülők s elszégyenkeztek, hogy nem mutatták meg neki a templomot, Istent és mindazt, ami ezzel kapcsolatos. Ekkor elkísérték Karolinát a templomba, majd a lány az Anyaszentegyház tagja lett. Bűnbánóan kértek bocsánatot lányuktól és beismerték, hogy eddig nem volt az életük teljes. Valami hiányzott a világukból, most jöttek rá arra, hogy mi is ez. A közös mise után elvezette őket azokhoz az emberekhez, akiken segíteni szokott. Szülei nagyon büszkék voltak lányukra. Ettől a naptól kezdve az egész család élete pozitívan változott meg a hitnek köszönhetően. Minden hétvégén jótékonysági vásárt rendeztek, vasárnaponként közös szentmisén vettek részt. Az elesetteket, rászorulókat meglátogatták együtt, és sok pénzt adományoztak nekik. Voltak olyan régi barátai a családnak, akik elpártoltak mellőlük, mikor megtudták mit is csinálnak. Ez viszont a családot már nem érdekelte.
S mi lett Karolinával? A fővárosban maradt, egy apácákat nevelő intézetbe költözött. Egész életét Istennek szentelte. Karolina tökéletes képmása Szent Mártonnak. A felebaráti szeretet, a meginoghatatlan hit, a segítőkészség mind, mind emberséget tanúsítanak. Ezekkel a tulajdonságokkal, nem csak Szent Márton, és a mi kis Karolinánk rendelkeztek, hanem még jó néhány ember ezen a Földön. Észre kell vennünk ezeket a modernkori Szent Mártonokat, s követni kell őket!
Akai Katalin: Hit és Remény
– Tudod gyermekem, azt hittem, hogy ezt a titkot magammal vihetem a sírba. De most, halálom óráján, úgy érzem, át kell adnom, bármilyen nehéz lesz annak, aki tovább viszi.
Nálad jó kezekben lesz, és remélem Te is tovább adod annak, aki utánad jön.
Bizonyára észrevetted, hogy a mi családunk más, mint a többi. Láthatod, milyen sokan vagyunk. Mindig arra törekedtem, hogy minél nagyobb családunk legyen, sokasodjunk, és így terjesszük a tudást. Sokszor el kell titkolnunk ismereteinket, és csak nagyon óvatosan adhatunk tudásunkból pár morzsát másoknak. Mindig meg kell keresni a kiválasztottakat, akik e morzsák segítségével előre viszik a fejlődést.
Ez az Indigó emberek sorsa és sorsfeladata.
Most elmondom Neked, az elejétől.
¬Arra tértem magamhoz, hogy meleg van, mint a pokolban, és iszonyú szomjúság gyötör.
Először nem tudtam hol vagyok, de egy üveg noxi (noxi) elfogyasztása után, eszembe jutott a megbolondult műszerek látványa, a zuhanás kezdete.
Miközben a vitaminos üdítő buborékjai csiklandozták torkomat, gondolatban ismét átéltem a történteket. Csodálkoztam, hogy életben vagyok.
Körülnéztem a mentőkabinban. Minden berendezési tárgy szétszóródott, a létfenntartó berendezések is megsérültek, első látásra javíthatatlanul. Pár órával később elkeseredve tapasztaltam, hogy az összes navigációs, és kommunikációs eszköz használhatatlan lett. Kézmosás közben, a repedt tükörben farkasszemet néztem egy kócos, szőke hajú fiatalemberrel, akinek világítóan kék szemében téboly csillogott. Lekevertem két pofont magamnak. Hidd el nem is volt olyan egyszerű! Mire az értelem szikrái megjelentek tekintetemben, és elkezdtem átgondolni helyzetemet.
– Az űrhajóm felrobbant.
– Üzenetet nem tudok küldeni, csak reménykedhetek benne, hogy feltűnik a hiányom.
– Mire eljönnek értem, saját egészségmegőrző berendezéseim hiánya, és a Bluemax (Blumax) bolygó sajátosságai miatt vagy megöregszem, vagy meghalok.
– Élelem és noxi (noxi) készleteim végesek, előbb-utóbb ki kell mennem a kabinból.
A bolygót valamikor réges-régen mi telepítettük be az élet csírájával, azóta is folyamatos megfigyelés alatt tartjuk, és ha nagyon szükséges beavatkozunk.
Magam is a Bluemax (Blumax) tanulmányozásának szenteltem életemet. Az űrhajómat ért katasztrófa idején, újabb 50 oxános (oxán) megfigyelési időmet töltöttem, így ismertem a bolygót, és népességét. Ők úgy nevezték, hogy Föld, és magukat embereknek.
Szabadidőmben megtanultam szinte minden nyelvet, abban reménykedve, hogy egyszer, a BEAVATKOZÓK közé kerülhetek.
Úgy tűnik ez a vágyam valóra vált, bár Én 400 oxánnal (oxánnal) későbbre terveztem.
Szerencsémre, a Bluemaxon (Blumax) az életfeltételek hasonlóak a Greenexhez (Grinex), az emberek tudása, és életmódja azonban sok-ezer oxánnal elmaradt tőlünk, Xangoktól (Xang). Főleg földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, de egyes helyeken, már a bányászat, és az ipar is megjelent.
Némi BEAVATKOZÁS segítségével már elkezdtek vasutakat építeni, amely majd felgyorsítja fejlődésüket. És ami a lényeg: már az elektromos áram elvének csíráját is sikerült beoltani az egyik tudósukba, és a kommunikáció is fejlődésnek indult, a távíró működési elvének óvatos megmutatásával.
Nagyon érdekes volt onnan fentről megfigyelni tevékenységeiket, életüket, kultúrájukat. Nem lesz könnyű életben maradni ebben a számunkra barbár, de csodálatos, és izgalmas világban!
Mindezeket átgondolva, úgy döntöttem, hogy összepakolok egy használható csomagot megmaradt készleteimből, és belevágok a nagy kalandba.
Előtte azonban rövid üzenetet írtam, hátha mégis megtalálják mentőkabinomat:
„Üdv. Nabu vagyok. Itt nem maradhatok, elindultam délre. Egy nyomkövetőt a bőröm alá lőttem. Örülnék, ha megtalálnátok.”
Reméltem hogy kabinomat betemeti a durva, sercegő homok, melyet a sziklák között kergetett, a néptelen prérin a szél. Nem lett volna jó, ha más találja meg.
Pár óra gyaloglás után egy lovat láttam, az egyik satnya bokorhoz kikötve. Közelebb mentem, és egy haldokló emberre találtam, aki sűrűn vetette a keresztet.
– ¬¬Istenem! Köszönöm, hogy eljöttél értem, bár magunk között szólva soha nem hittem létezésedben. Azt hittem, csak a papok porhintése az egész. Igazság szerint egy-két ördögre számítottam, végiggondolva bűnös életemet.
– Nem vagyok Isten, és nem érted jöttem! – próbáltam megnyugtatni, de hangos zihálásba kezdett, száján véres hab buggyant ki, és összetett keze felett könyörgőn rám nézett.
Mérhetetlen fájdalom tükröződött fátyolos fekete szemében, borostás állán összekeveredett a könny és a vér.
¬- Kérlek, bocsásd meg bűneimet, hogy gyilkoltam és raboltam, egyetlen parancsodat sem fogadtam meg! Engedd, hogy odafenn engedelmes és jó bárányod lehessek! Kérlek, áldj meg, hogy békében halhassak meg!
Valószínűleg fényes, ezüstszínű overallom miatt gondolta, hogy én vagyok az Isten. Meghagytam hitében, és megáldottam. Amikor meghalt, eltemettem, de előbb átnéztem a holmiját. Kölcsönkértem a ruháit, nehogy mások is összetévesszenek, és ISTEN-nek nézzenek.
Volt nála egy doboz dinamit, azt is elraktam, hátha jó lesz valamire. Természetesen azt a szegény lovat sem hagyhattam árván, kikötve a prérin.
Mi már több ezer oxán óta nem közlekedünk állatokon, de a megfigyelések segítségével, elméletben tudtam lovagolni. A gyakorlat kicsit más, de fogadtam magammal, hogy ötvennél többször nem fog ledobni. Negyvenhárom leesés után megbarátkoztam a derék négylábúval, aki ezek után elfogadott gazdájának. Ha már a gazdája voltam, elneveztem Heródesnek gyilkos ösztönei miatt, és érdekes módon egy idő után hallgatott a nevére.
Másnap reggel, miközben félálomban ringatóztam baktató lovam hátán, valaki rám kiáltott, de úgy, hogy majdnem leestem róla.
– Adjon az Isten szép napot!
Amikor felnéztem, egy nagy bajuszú, nagytestű, valódi vadnyugati seriff mustrálgatott, cowboy kalapja karimája alól szúrós, kávészínű szemekkel.
– Önnek is szép napot uram! – mondtam, és örültem, hogy olyan sok időt töltöttem a Bluemax ezen területének tanulmányozásával.
– Big Frank seriff vagyok. Mit keres erre, és hová tart? – kérdezte dörgő hangon, s barna bőrmellényére tűzött ezüst seriff csillagon megcsillant a felkelő nap fénye.
– John Italian olasz vándordiák lennék, egy várost keresek, ahol kicsit megpihenhetek – feleltem, és áldottam az eszemet, hogy előre kitaláltam a mesét. Ha valamit elrontok, mondhatom, hogy a tengerentúlról jöttem, ahol máshogyan mennek a dolgok.
– Na, és honnan van ez a deres? Nagyon ismerős ez a ló nekem!
– Hát tudja seriff, jó hogy találkoztunk! Innen félnapnyira egy haldoklót találtam, a mellén lőtt sebbel. Amikor meghalt eltemettem a hiénák miatt, ezt a szegény lovat meg nem akartam sorsára hagyni, de most átadom magának.
– A ló a magáé lehet, ha megmutatja, hová temette el Vihogó Billt. Mert én ugyan eltaláltam bankrablás közben, de élve vagy holtan, be kell mutatni a Békebírónak, hogy megkapjam a vérdíjat, és az emberek megnyugodjanak.
Azután hálából beajánlom magát a papunknak, aki igencsak szereti a külhoni diákokat vendégül látni, hogy híreket halljon a világból.
Késő délután végiglovagoltunk a seriffel Silver City poros főutcáján, egészen a kicsi, de mutatós templomig, melynek hátsó részéhez volt ragasztva a paplak. Amikor bezörgettünk az ajtón, még nem sejtettem, hogy életemben az eddigieknél nagyobb változás történhet.
Amikor az ajtó kinyílt, egy jóindulatúan mosolygó, ősz hajú, szürkéskék szemű ember, Péter Atya, az Ük-Apád fogadott. Első látásra rokonszenvesek voltunk egymásnak. Az a pillanat egy nagyon mély, és örökre szóló barátság kezdete volt. Amikor behívott, bemutatta a családját, mely gyönyörű feleségén kívül négy fiú és négy leánygyermekből állt, akik úgy sorakoztak, mint az orgona sípjai. Közöttük a legidősebb, és legszebb, Dédnagyanyád, Helen volt, akinek tiszta, csillogó kék szeme, hullámos szőke haja, és nádszál termete, az első pillanatban rabul ejtett.
Mint később megtudtam, Ő is így volt velem.
Úgy megkedveltek, és olyan jól éreztem magam közöttük, hogy nem is mentem tovább.
Péter Atyával hosszú beszélgetéseket, és vitákat folytattunk mindenről, segítettem neki a templomi munkában, és Helennel is egyre közelebb kerültünk egymáshoz.
Már az esküvőt tervezgettük, amikor Péter Atyát az utcán egy eltévedt lövedék eltalálta, alig bírta hazavonszolni magát. A seb olyan mély volt, és annyira rossz helyen, hogy a városka orvosa lemondott róla. Kétségbeesésemben elővettem az addig rejtegetett csomagomat, amiben, az elsősegély dobozban lézerszike, és sok más gyógyító eszköz volt, melyek használatát nálunk mindenki ismeri. Helennek szavát vettem, hogy soha senkinek nem árulja el, amit látni fog, majd bezárkóztam vele az apja hálószobájába, és munkához láttam.
Az Atya életben maradt.
Amíg az ágya mellett virrasztottunk, elmondtam Helennek az igazat magamról, nem akartam titokkal kezdeni közös életünket. Azt hittük, hogy Péter Atya alszik, de Ő mindent hallott, és gyógyulása során mindent megbeszéltünk. Elmondtam neki a „Tízparancsolat” történetét, hogy Mesterünk írta, és tőlünk kapták azért, hogy a helyes úton induljanak el, és kialakuljanak az alapvető emberi együttélés normái. Az volt az egyik legnagyobb „BEAVATKOZÁS”.
– John, mindig éreztem, hogy sok titokzatos dolog van körülötted. De ezt, legvadabb álmomban sem gondoltam volna! Képzelheted milyen érzés nekem, Isten szolgájának megtudni azt, az emberi ésszel szinte fel sem fogható dolgot, hogy:
A Ti „Mesteretek” teremtett bennünket, és mindaz, amiben eddig hittünk nem igaz! Mi lesz így velünk? Láthatod még így is, az Isteni Parancsolatok ellenére is, mennyi gonosz ember van! Mivé züllik az emberiség hit és útmutatás nélkül? Ha megtudják, hogy nincs Isten és Mennyország!
– Atyám! Ne mondd ezt – feleltem, hiszen igenis létezik egy Felsőbb Hatalom, aki létrehozta, és megteremtette Világotokat, aki figyel és segít benneteket. Aki vigyáz az emberekre, és a megfelelő rezgéssel, és szeretettel teli imáitokat is többnyire halljuk, s ha lehet segítünk.
De meg kell tanulnotok, hogy a HIT a szeretetben, az összefogás jóban-rosszban, és a közös Remény az, ami az Emberiséget megmenti, és előreviszi.
Ha Ti nem hisztek egy Teremtőben, magatokban és egymásban, ha nincs szeretet és összefogás, elvesztek!
Számunkra is! Hisz ha már nem halljuk meg imáitokat, fohászaitokat, s ha nem mentitek meg magatokat, mi sem tudunk segíteni.
És létezik mennyország! Mindegy minek nevezzük. Az én világom, ahová a jók egyszer majd eljutnak, és még számos csodálatos dolog.
– Mit tegyünk? Mondd meg! Az emberek még nincsenek felkészülve erre a tudásra!
– Így van. De miért kellene nekik már most megtudni a teljes igazságot?
A mi népünk sem tervezte, hogy ilyen hamar felfedjük az igazságot, tudjuk, hogy még nem vagytok elég érettek hozzá.
Ez a világ káoszba és anarchiába fulladna a HIT, és az emberi együttélési normák visszatartó ereje nélkül.
Így azt mondom, tartsuk továbbra is titokban a dolgot, és csak morzsákban adagolva terjesszük a tudást, amit hoztam.
– Gondolkoztál már azon, hogy mi lesz Helennel és veled, ha a tieid megtalálnak?
– Nem szeretnék visszamenni velük, ha megtalálnak. A Tanács a Ti érdeketekben valószínűleg nem engedné, hogy maradjak. Bármennyire szép az én otthonom, a Greenex, és biztonságos a Xangok élete, én már ide tartozom hozzátok.
A megoldás pedig nagyon egyszerű: Lézerszike a jeladóhoz, és egy rúd dinamit a mentőkabinomhoz.
Esküvő után pár nappal, Péter Atyával vadászni mentünk. Vittünk magunkkal egy rúd dinamitot hátha szükség lesz rá.
Amikor fáradtan és porosan visszatértünk Ükapáddal a prériről, Dédnagyanyád csak annyit kérdezett:
– Megtörtént?
– Meg! – válaszoltam, és elindultunk sokasodni, annak ellenére, hogy a bal combomon még nem gyógyult be a seb, amit a lézerszike ejtett.
– Most már tudsz mindent.
-Igen.
– Sajnos az emberiség ismét rossz irányba tart. Túl sok a gonosz, harácsoló, irigy, háborúzni szerető ember. A Bluemaxot tönkreteszik, beszennyezik, az emberek zöme éhezik, nélkülözik, pedig elég lenne mindenkinek, amit a Bolygó ad.
– Igen. Még mindig nem elég érettek, és a mi tudásunk kevés a változtatáshoz.
– Csak azt nem értem, hogy hol késik a BEAVATKOZÁS?
– Lehet, hogy már lemondtak rólunk?
Jegyzőkönyv a Greenex Tanács 15000. oxán, 7. rax, 11. tex, 7. fix–kor kezdődött, a Bluemax bolygót érintő 403.-ik tanácskozásáról:
Tájékoztatnom kell Önöket, hogy a 100 oxán-nal ezelőtti akciónk, melyben NABU ügynököt a Bluemaxra juttattuk, nem járt teljes sikerrel. A haladás és fejlődés megindult, a nagy háborúk lezajlottak, de nem tanultak belőle semmit.
A Bolygó a teljes pusztulás felé halad.
Mester: Javaslok egy újabb BEAVATKOZÁS-t!
– Miért Uram? Ha ennyire képtelenek a fejlődésre, nem érdemes segíteni rajtuk!
Mester: Ön szerint az a jó szülő, aki hagyja meghalni a gyermekét, csak mert szófogadatlan?
– Ebben is igaza van.
Mester: De most egy keményebb leckét adjunk nekik, hogy észhez térjenek!
– Mit szólnának egy katasztrófa sorozathoz, amely megrendítené egész világukat?
Mester: De abban túl sok élet veszne oda, és valószínűleg nem a legbűnösebbek.
– Így van, de legalább esélyt kapnának az újrakezdéshez, és megtanulnák, hogyan kell összefogni.
– Tájékoztatom Önöket, hogy a Tanács 4843 igen, és 110 tartózkodással elfogadta a javaslatot.
VÁRAKOZUNK, ÉS FIGYELÜNK………….
Szójegyzék:
Noxi: vitaminos energia ital
Bluemax: Föld Bolygó
Greenex: a Tanítók Bolygója
oxán: Greenex-i időegység
Xangok: Greenex-i Emberek
rax, tex, fix: Greenex-i mértékegységek
A pályázaton sikeresen szerepelt prózaírók és alkotások teljes listája:
Akai Katalin: Hit és Remény
Bíró Kinga: A pók
Csikó Szilvia: Az ígéret hava
Ehm János: Susa, a hűség faluja
Erdélyi Éva: Jégvirág
Friedler Magdolna: Odaát
Friedler Magdolna: Szeretethimnusz
Gáthy Emőke: Adventről – kicsit másképpen, mint tavaly
Hutás Mihály: Böbe próbajátéka
Józsa István: Az élet értelme
Kása Fanni Laura: A hit megváltoztat
Kovács Éva: Az én ünnepem
Kutas Mónika: Államvizsga
Kutas Mónika: Érzékek útvesztői
Kutas Mónika: Hangokba zárva
Kutas Mónika: Találkozás
Kühne Katalin: Erősen fújt a nyugati szél
Ledniczky Miklós Jánosné: A hit ereje csodákra képes
Leel-Őssy Sándor: AZ EMBER-EMBERSÉG-EMBERISÉG VILÁGNAPJA…
Nagy Erika: A remény
Nyul-Donka Balázs: Seholsincs úr és az élet értelme
P. Borbély Katalin: Két nap remény
Soós Katalin: A vigasztalás morzsái
Stern Ilona: Egy tiszta világba szegült gyermekek
Szabó Ibolya: Az éjszaka
Szohner Gabriella: Legyen nekem a Te akaratod szerint
Szűcs Ilona: Nincs menekvés
Zsubrits Zsolt: Egy boldog emberről
A sikeresen szerepelt alkotások a későbbiek folyamán megjelenési lehetőséget kapnak következő antológiánkban, hangoskönyvünkben, rádióműsorunkban.
A versírók eredménye ide kattintva tekinthető meg.
Author: Zsoldos Árpád és Adrienn
Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség. Miskolcról elszármazott csepeli házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak minél több és minél színvonalasabb megszólalási, megjelenési lehetőséget teremtsünk. A cél elérése érdekében készítjük rádióműsorainkat, hangzó és nyomtatott kiadványainkat, elektronikus köteteinket. Könyvkiadóként antológiákat és szerzői köteteket segítünk a világra, melyek könyvkereskedelmi partnereink segítségével jutnak el az olvasókhoz. Minden évben részt veszünk az Ünnepi Könyvhéten is. Rendszeresen írunk ki irodalmi pályázatokat és nagy hangsúlyt fektetünk a közösség személyes találkozására is, ezért szervezünk felolvasóesteket, könyvbemutatókat és egyéb rendezvényeket. Vállaljuk irodalmi és kulturális események, szavalóversenyek, könyvbemutatók megszervezését, lebonyolítását és moderálását is. Nyitott közösségként mindig várjuk új alkotók jelentkezését. Elérhetőségeink: ímélcímek: zsoldos.adrienn@irodalmiradio.hu; zsoldos.arpad@irodalmiradio.hu; telefon: 70/616-7583; 70/616-8684 English version: The editors, led by the husband-and-wife team of Árpád and Adrienn Zsoldos, have been championing contemporary Hungarian authors for 23 years. In addition to their radio programmes, they also publish audio books, e-books, anthologies and self-published works. They arrange book readings, book launches and literature workshops, and they regularly hold competitions too. It is an open community that anyone who writes literature in Hungarian can join.
Egy válasz
Köszönöm szépen a lehetőséget, és az értékelést!
Szeretettel gratulálok mindenkinek aki részt vett a pályázaton.