Marci bácsi kalapácsa

Az ősszel, amikor a kertünkben az öntözőrendszert telepítették, talán a második napon a gondnokunk András segítségnek Marci bácsit hozta magával. Látásból valamennyien ismertük már, hiszen nyugdíjasként a lakóparkunk kapuőrségét látta el két másik bácsival – de tudtuk róla azt is, hogy eredeti szakmája kályhás, csak már a sok évi térdelés, hajolgatás után voltak egészségügyi problémái, így nagyon ritkán vállalt már kandallót.

Miközben a munka folyt – és egy-két feles is lecsúszott  – Marci bácsi nyelve megeredt, és sztorizni kezdett a múltjáról. Már vagy a harmadik történetnél tartott, amikor András megjegyezte:

–      Azt mesélje el Márton, amikor a kalapácsot is használnia kellett.

–     Hát tudják, ma már a megrendelők se olyan becsületesek, mint régen. A múltkor is, felhívott egy esztergomi f…szi, hogy ő hallotta, hogy én milyen szépen dolgozok, és hogy a barátjánál is milyen olcsón megcsináltam azt a fekete – fehér kandallót… no gondoltam, ez máris alkudni akar, pedig még azt se tudom, mivel bízna meg! De aztán nem, úgy tűnt, csak hízelegni akart, így végül is ráálltam, hogy megnézzem, mit szeretne. Elég puccos volt a ház, itt a falu túlsó végén a másik lakóparkban, hát gondoltam ezeknél van pénz, jól jön az majd karácsonyra a kis unokámnak, Bencének. Megnéztem a csempét, leírtam, hogy miket vegyen  – mert én már cipekedni nem bírok, a beszerzést nem szoktam elvállalni – és megbeszéltük mikor megyek, és mennyit fogok kérni. Ott is voltam a megbeszélt időre, elég patent kis munka volt: egy modern kandalló, amihez akartak padkát is ahová a gyerekek majd bevackolják magukat, meg alatta fatároló rekeszt.

Nézegettem a rajzot, és gondoltam, csináltam én már különlegesebb munkát is, ez se fog ki rajtam. Három napig jártam oda, még igyekeztem is, mert már hűvös napok jártak, mondtam  is az asszonynak, aki beengedett, hogy pár napig még száradni kell neki, de a jövő hét végén már óvatosan begyújthatnak. Mondja, hogy oké, majd megmondja az Ágnes asszonynak, mert hogy ő itt csak a takarító asszony, aki Erdélyböl jött át, és hetente kétszer szokott jönni hozzájuk mosni meg takarítani. No gondoltam, flancos egy népség ez, ha már az asszonynak derogál kimosni a saját szennyesüket – de nem szóltam semmi. A munka az munka, a pénz az pénz, ennek a szegény kis nőnek meg jól jönnek ezek az újgazdagok.

–    És meg voltak a végén elégedve a munkával? – kérdeztem közbe, mert már kicsit untam, hogy a bácsi órabérben mesél nálunk, a munka meg nem nagyon halad.

–    Hát tudja, amikor hazajöttek, nagyon tetszett minden, csak aztán amikor a fizetésre került a sor, azt mondja a nő– az az Ágnes – hogy jaj, elfelejtettük mondani, hogy nincs itthon pénz,  csak két hét múlva tudunk fizetni, mert le van kötve a bankba. Dühös lettem, de mit tehettem.? Mentem vissza két hét múlva: senki se nyitott ajtót! Egy hétre rá arra jártam, gondoltam, benézek. Akkor meg közli a pasi –de fölényesen – „gondolja, nincs más kifizetnivalóm csak a maga sza…s kályhája?” Meg kellett rendelnem a riasztót, elköltöttem a pénzt…no ekkor durrant el az agyam! Mert ha szépen megkér, várjak még x napot, vagy felhív, hogy ne jöjjek feleslegesen…de hogy még neki áll feljebb? Odaléptem a kandallóhoz, kivettem a zsebemből a kis kalapácsot, és úgy alulról a 2. sorba beütöttem egy csempét – de úgy hogy puffanva beesett a tűztérbe. Lehet, hogy nem tudják, de a kályhát ezért vissza kell bontani, azt nem lehet kipótolni – addig le kell bontani ahol a lyuk lett. No ekkor persze elkezdett fenyegetőzni, hogy feljelent, meg ilyenek… mire én halál nyugodtan visszakérdeztem: és milyen alapon? Van magának papírja arról, hogy ezt a kandallót én csináltam? És még mielőtt bármit válaszolhatott volna, kisétáltam az ajtón.

A történet végén hozzáfogtak újra a munkához nálunk, és sikeresen kész is lett az öntözőrendszer, amit ki is fizettünk. De azóta ha jövök be a kapun és látom hogy Marci bácsi áll ott, inkább betartom az előírt húsz kilométer per órát, nehogy a szélvédőmön landoljon az a kalapács.

Author: Holéczi Zsuzsa

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem,  előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint  amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem  a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...