Húsvéti élő online műsorunkban több prózát is felolvastunk, melyek közül a legjobbnak M. Jósvai Éva Én is éppen úgy gondoltam… című alkotását ítéltük. Ezen az oldalon elolvashatók a húsvéti pályázatunkon sikeresen szerepelt prózai alkotások:
M. Jósvai Éva: Én is éppen úgy gondoltam…
A kicsiny, hegyek közé szorított falucskában már csak néhány tucat háznak volt lakója ezelőtt már két évtizeddel is, évente csak 1-2 gyermek született, de bizony volt olyan év, hogy egyetlen sem.
Nagy volt tehát az öröm bő tizenhat éve, hogy néhány hét eltéréssel két fővel gyarapodni fog a falu létszáma. Szeptember elején megszületett Pozsonyi Ferike, végén pedig Szakács Dorka.
A két fiatal anyuka barátsága korábban nem volt túl mély, de az egyszerre érkezett édesanyai lét összehozta őket. Így Dorka és Ferike szinte testvérekként nőttek bele az óvodába, ahová Dorka anyukája fuvarozta őket naponta, lévén ő a szomszéd faluban a vezető óvónő.
Hétéves korukban beíratták őket a szomszéd falu általános iskolájába, s noha eddig úgy volt, hogy a „nagy” fiú, aki segíti „kicsi” barátnőjét, megfordult a dolog. Dorka vette könnyebben az iskolai feladatok által felállított akadályokat. Együtt gyakorolták az olvasást, a betűvetést, a számok világába is együtt merültek, Dorka, mint afféle kistanítónéni segítette fontolva haladó barátját.
Így teltek az évek, a két gyerek barátsága töretlen maradt. Dorka az ötödik tanév végén is tiszta kitűnő bizonyítványt vitt haza, így a családi kupaktanács úgy döntött, hogy a hetedik osztályt már a közeli város országos hírű hatosztályos gimnáziumában kezdi meg. A kislány nagyon megörült a lehetőségnek, de hamar kiderült, hogy be kell költöznie az iskola kollégiumába, ahonnan csak a hétvégékre és a szünetekre tud hazautazni. Feri is nagyon nekikeseredett, hogy már csak ritkán láthatja kedves barátnőjét., Az ő képességeinek a szomszéd falu általános iskolája pontosan megfelelt.
A két gyerek nagy bánatát azonban hamar elnyomta egy határtalan jó hír: Dorka édesanyja ismét várandós lett! A kislány még be sem fejezte a hatodik osztályt, amikor az régi, rácsos kiságyában már ott rugdalózott egy sűrű fekete hajú, kékszemű kislány: Lili. Dorka ezután minden szabad percében kishúgával játszott, Feri pedig – mit is tehetett volna mást? – csatlakozott hozzá.
Így telt el a szünidő, szeptember elején Dorkának be kellett költöznie a kollégiumba. Hamar barátnőket szerzett az osztályban, de mégis alig várta, hogy péntek délután legyen és édesanyja várja a kollégium előtt, hogy az egész hétvégén – kevéske időt szakítva tanulásra is – Lilikével és Ferivel múlassa az időt.
A pici lány életébe annyira belekapcsolódott Feri barátsága, hogy másfél évesen, mikor beszélni kezdett, első szavai között volt: Feji! A fiú születésnapján, névnapján felköszöntötte, karácsonyra hozott neki ajándékot, húsvétkor meglocsolta. Lili természetesen ezen különleges alkalmak jelentőségét még nem fogta fel, csak azon örvendezett, hogy a „bajátja” játszik vele.
Lilike harmadik születésnapja előtt néhány héttel volt húsvét, édesanyja már a megelőző héten minden szükséges kelléket meg akart váárolni a városban, a beszerző körútra magával vitte kislányát is. Lili természetesen folyamatosan kérdezett: mi a húsvét, miért van, mióta van, mikor lesz legközelebb, mit kell akkor csinálni, meg számtalan egyéb dolgot. Édesanyja türelmesen válaszolgatott, és csendesen mosolygott magában, mikor befutott a várt kérdés:
– Feji is meg fog locsolni?
– Természetesen, kislányom!
– Neki is fogunk adni csokitojást? Én akajom kiválasztani! – és már rohant is a szupermarket húsvétra kialakított sarka felé.
Kiválasztott egy libatojásnyi, piros sztaniolba burkolt édességet, amelyen még egy széles szaténmasli is volt, és óvatosan a kosárba helyezte.
Az elkövetkezendő napokban teljesen húsvéti lázban volt a kislány, együtt takarított, sütött-főzött az édesanyjával. Feri is átnézett egy-két alkalommal, de Lili rövidebbre fogta a közös játékot:
– Segítenem kell anyának a húsvéthoz! – indokolta komolyan.
Végre elérkezett a várva várt húsvéthétfő! Lili gyönyörű világoskék alapon fehér virágokkal mintázott ruhácskát kapott, fekete hajába ugyanolyan színű szalagocskát kötött az édesanyja. Mint a megelevenedett tavasztündér, olyan volt, ahogyan fehér harisnyanadrágos lábacskáin végigrohant a házon.
Jöttek is a locsolkodók, a szomszédok a faluból, a rokonok távolabbról is autóval, de busszal is. Mindenki meglocsolta Lilit a jó későn elfogyasztott ebéd előtt, aki élt és mozgott a környéken, de a kislány csak el akart hervadni! Feri ugyanis nem jött, de még az édesapja sem, hogy Lili megtudakolja, hol van a barátja. Édesanyja látta a kislányon a szomorúságot és vigasztalta:
– Majd délután fognak jönni Feri bácsival. nekik sok rokonuk a van a szomszéd faluban meg a városban is, először odamennek el autóval, utána sétálnak át hozzánk.
Hitte is, nem is Lili a szavakat, de minden kapunyikorgásnál erősen fülelt, ki érkezik – az idővel csalódottsága egyre nőtt.
Már jóval az ebéd után voltak, mikor végre Lili ismerős hangot hallott:
– Csókolom, Dórika néni!
Lili izgatottsága azonnal elmúlt, felkuporodott a kanapéra és várta, hogy bejöjjenek a vendégek, kellemes ünnepeket kívánjanak és elmondják a locsolóverset. Így is történt Feri bácsi egy rövid, humoros versikével állt elő, Feri egy nyolcsorossal – óvodás unokaöccsétől tanulta délelőtt. Lili édesanyja és Dóri is megköszönte a locsolást, átadták a tojásokat, Lili is átadta a kijelölt Kinder-tojást Feri bácsinak, majd a tálat uraló hatalmas piros tojást fogta a apró kezeibe és vitte Ferihez:
– Ezt pedig neked adom a locsolásáért!
Feri átvette a tojást megnézte, majd visszanyújtotta Lilinek:
– Én inkább ezt visszaadnám neked, edd meg inkább te…
Lili parányi kezeit csípőre vágta és egész napos izgalmát, várakozást, örömét egyetlen mondatba sűrítette:
– Én is éppen így gondoltam!
Ács Ibolya: A húsvéti Varázsecset története
Nyúlapó karjára akasztotta fűzfavesszőből font kosarát, és lassú léptekkel elindult a falu felé. Előtte ugrándozott két csintalan unokája, Ugribugri Gyuszkó és Nyafogó Nyuszkó. Még ő kettőt lépett, Nyuszkó négyet ugrott, Gyuszikának meg arra is volt ideje, hogy körbeugrándozza nagyapót.
– Hiába, nagyapja unokája. Én is ilyen fürge voltam fiatal koromban. Hej-haj, rég volt, de szép volt. – sóhajtott nagyot Libatollforgató Morgó Ottó, és megfricskázta az ugribugri nyúlfiú orrát. Gyuszkó erre elkezdett még jobban ugrálni, méghozzá olyan kacifántosan, hogy nekirohant húgának és feldöntötte. Nem is kellett annak több, rögtön elkezdett nyafogni:
– Nézd, most piszkos lett a fehér bundám, és összegyűrődött a rózsaszínű köténykém. Látod, úgy elestem, hogy lábra se tudok állni. Jaj, jaj, lehorzsoltam a térdem. Nincs erőm tovább lépkedni. Emelj fel nagypapa, és vigyél a karjaidban. – siránkozott.
– Lefáraszt ez a két neveletlen nyúlkölyök. Gyuszkó szelesen ugrál, és nem tudok semmit rábízni, Nyuszkó meg mindig nyafog. Hogyan alkosson egy ilyen művészember, mint én, ha ez a két poronty állandóan hátráltatja a munkáját. – dörmögte mérgesen, és olyan sértődött arcot vágott, hogy Nyafóka még a nyafogást is abbahagyta. Kezét nyújtotta bátyának, és nagyokat ugorva, elsiettek a falu széli házikó felé. Füves Marika már messziről látta őket, és jóságos arca széles mosolyra derült:
– Gyertek, gyertek gyerekek,
sárgarépát egyetek,
piros retek, zöld saláta levele,
ez a nyúlfiókák kenyere.
Fodros szoknyájú káposztát vegyetek,
hogy szépek és egészségesek legyetek. – hívogatta kedélyesen a nyuszikat, akiket nem kellett kétszer kínálni.
Letelepedtek a kerti kispadra, és jóízűen rágcsálták a finomságokat. Ez idő alatt odacsoszogott nagyapjuk is a „füves” asszonyhoz, és kiborította elé a vesszőkosár tartalmát. Marika elégedetten simította végig a pihe-puha nyúlszőröket.
– De finom a tapintásuk! Derékaljat készítek belőle, kell a jó meleg a sajgó derekamnak. Olyan sok szőrpamacsot hoztál Ottó, hogy még a tyúkok fészkébe is fog jutni. Hiszen tudod, ők tojják neked Húsvétra a tojást, ami nélkül nem ünnep az ünnep. – nyugtázta elégedetten.
– Az üzlet az üzlet. – morogta nyúlapó, és kosarába rakta a tojásokat, a répát, a céklát és a vöröshagymát.
– Mindez a természetes festőlé elkészítéséhez kell. Berakjuk ide még az ecseteket, az írókát és a viaszt. – kiáltotta, és látszott rajta, hogy már az alkotás hevének a gondolatától is kipirult az arca.
Libatollforgató Morgó Ottó messze földön híres tojásfestő mester volt. Amikor alkotott, megszűnt számára létezni a világ. Csak a hímes tojásokat látta maga előtt, amelyekre ősi kultikus jeleket rajzolt. Keze alatt megelevenedett ősei élete és hitvilága. Gyönyörű növényeket, állatokat karcolt kis késével, a növényi anyagokkal megfestett tojásokra. Észre se vette, és hangosan gondolkozott.
Gyuszkó és Nyuszkó szerettek ilyenkor a közelében lenni, és tágra nyílt szemekkel figyelték minden szavát.
– Látjátok csemetéim, a karcolás a díszítés legősibb módja. Népiesen vakart vagy kotort tojásnak nevezik, mert valamilyen éles tárggyal karcoljuk rá a mintát.
– Szép, szép, de nekem az írott tojás szebb. – nyafogta kényesen Nyafóka.
Ilyenkor Nyúlapó nem szólt semmit, még csak morcos képet se vágott, hanem figyelmesen csodaszép mintákat írt a tojásokra a meleg viasszal és az írókával.
– Csak ezután kerülnek be a színes lébe. Had látom, ragadt-e rátok valami a festőtudományból? Nosza fiam, Gyuszkó, mond el, hogyan készítjük el a sárga tojás főzőlevét?- tette fel a kérdést.
Ugribugri Gyuszkó kihúzta magát, mint az iskolában, és jó tanuló létére, sorolni kezdte a tanultakat.
– Sárga színt akkor kapunk, ha a sárgarépát lereszeljük, beáztatjuk, majd felfőzzük.
– Narancssárga akkor lesz a lé, ha egy pohár vízbe négy evőkanál pirospaprikát szórunk.
– Nagyon jó, látom, hogy rám figyeltek, amikor oktatlak benneteket. Hát a vöröshagyma héját mire használjuk fel? – tette fel az újabb kérdést Ottó papa.
– A hagyma vörös héját beáztatjuk, és elvégezzük a berzselést. Ez azt jelenti, hogy nedves petrezselyem levelét, vagy apró virágszirmokat szorítunk gézzel a tojásra, és a hagymahéjas vízben pirosas-barnára színezzük őket. A virágok helye világos színű lesz, és nem marad más hátra, mint hogy zsírral jól kifényezzük a festett tojásokat. – hadarta Gyuszkó.
Egyik lábáról a másikra állt. Neki már sok volt ez a toporgás. Nem hiába hívták ugrabugrának, nem tudott sokáig egy helyben maradni. Amikor befejezte a mondókáját, eliramodott, és hátsó tappancsával nagyokat dobbantva körbefutotta a közeli mezőt.
– Nagyapó, nekem az ibolyaszínű tojások tetszenek a legjobban. Te tanítottál, hogy 15 percig kell főzni fél liter cékla lében egy evőkanál ecetet, és ebbe a festővízbe áztatva a tojások gyönyörű színűek lesznek, a halványibolyától a mélyvörösig. – csacsogta Nyafóka, és még nyafogni is elfelejtett.
– Jól van kis tanítványom, te is ügyes vagy! De most igyekezzünk haza, mert még sok tojást kell megfesteni virradatig. Hiszen holnap Húsvét, és az erdő lakói, kicsik és nagyok, mindannyian várják a hímes ajándékokat. – dörmögte nyúlapó, és elbúcsúztak Marika nénitől.
Hazafelé menet hirtelen beborult az ég, a szürke felhőkből kövér esőcseppek hulltak. A szél felerősödött és vadul rángatta a fák ágait.
– Bolond április, úgy jött ez a vihar, mint derült égből a villámcsapás.- morogta Ottó bácsi, és magához szorította féltve őrzött kosarát.
A két kisnyúl vad iramban ugrált haza. A nagyapjuk is szedte volna köszvényes lábait, ha nem sajogtak volna, de mivel bele-belenyilallt a fájdalom, kénytelen volt lassítani. Ekkor vette észre egy vén fa tövében a kétségbeesett kisrigót, aki kiesett a fészkéből.
Tudta, hogy ha nem helyezi vissza, a madár elpusztul, így a zsebébe dugta, és elkezdett mászni a fára.
– Ne félj kisrigó, visszateszlek a fészekbe a mamádhoz. – cirógatta meg a félig csupasz sárgacsőrűt, és ismét feljebb kúszott egy vastag ágon.
A megrémült madarat sikerült visszahelyeznie, de a fa kérge olyan nedves volt az esőtől, hogy Nyúlpapa megcsúszott, és lepottyant a magasból. Szerencsétlenségére a mancsára esett, és most már nem csak a lábai, hanem a keze is kibírhatatlanul fájt. Próbálta megemelni, de hiába volt minden igyekezete, a jobb mancsa eltörött.
– A teremburáját, most hogy festem meg a tojásokat? – mérgelődött, és olyan mogorva arcot vágott, mint még soha.
Hazaérve nem törődött nyúlnagymama sopánkodásával, Gyuszkó aggódó pillantásaival és Nyuszkó kibírhatatlan nyafogásával, csak egyfolytában azt kérdezgette:
– Mi lesz most a tojásokkal? Ki pingálja ki, és ki hordja szét őket? Ezt a szégyent! Milyen Húsvétra ébredünk holnap? Ünnep írott tojások nélkül? Szégyenfolt esett a hírnevem…
– De nagyapó, eltörött a kezed. Pihenned kell. Ne gondolj most másra, elmúlik az ünnep festett tojások nélkül is. – vigasztalták a nyúlunokák, de Libatollforgató Morgó Ottó vigasztalhatatlan volt.
Duzzogva, morcos arccal aludt el. Azt álmodta, hogy Húsvét napja van, és minden állat kicsúfolja, amiért nem tudta meglepni őket a hímes mesterműveivel. A két nyuszitestvér is összebújt, és szipogva álomba merült. Nagyon bántotta őket a dolog, de még jobban aggódtak nagyapjuk egészségéért.
Az éjszaka közepén halk, csilingelő hangot hallottak. Felnyitották sírástól vörös szemüket, és megpillantották az Álomlepkét, aki Nyuszkó kezébe nyomott egy ecsetet, és könnyed pilletánccal eltűnt, mintha ott se lett volna.
– Álmodtam, vagy valóság volt? – nyafogta volna Nyafóka, de a varázsecset ekkor elkezdett világítani, parázslani és a szivárvány minden színárnyalatát bocsátotta ki magából. A lángoló piros, a nevető sárga, a nyugtató zöld, és az égbolt kékje, mind-mind összekeveredett, kígyózó táncot lejtett, és körbeölelte a két megszeppent kisnyulat.
Nyuszóka megállt nagyapó kosara előtt, és az ecset elkezdte festeni a főtt tojásokat. Pingált rá lila ibolyát, sárga csibét, turbékoló galambpárt, és nagy tappancsú fiúnyulat meg rózsás arcú nyuszilányt.
– Ezek mi vagyunk! – nevették el magukat, és szájtátva figyelték a varázsecset csodálatos mozgását.
– Hipp-hopp ragyogok,
de nem mint a szurok!
Tojást festek Húsvétra,
szebb lesz, mint a bokréta.
Piros, kék, zöld, sárga,
minden gyerek várja.
Vigyétek hát, siessetek,
mancsotokban el ne essetek! – muzsikálta az ecset, és a színpompás tojásokat Ottó apó kosarába tette.
Éppen jókor, mert a kakas nagyot kukorékolt a közeli baromfiudvarban. Megvirradt a Húsvét reggel. Ugribugri Gyuszkó és Nyafogó Nyuszkó sietve elrejtették a festett tojásokat. Jutott a harmatos fűbe, a mókus odújába, a rigó fészkébe, a vadmalacoknak a tölgyfa alá, a vadkacsáknak a lapulevelek közé és a mackók barlangjába is.
Mindegyik tojás megtalálta a gazdáját, és óriási örömöt szerzett az állatoknak. Az erdő lakói kézen fogták egymást, és vidáman énekeltek: „Katicabogárka, szállj fel az égbe.
Hozzál onnan napfényt arany tekenőbe. Hozzál nekünk meleget, vigyed el a hideget.” A hétpettyes katinka elöl repült, a többiek meg követték, és meglátogatták a nagy művészt, Ottó nyúlapót.
– Kelj fel papa, az egész erdő téged ünnepel, mert azt mondják, hogy még soha nem festettél ilyen gyönyörű hímes tojásokat. – ébresztgette párját nyúlnagyika. Libatollforgató Morgó Ottó nem hitt a szemének. Először sértődött, morcos arcot vágott, de amikor a katicabogár ráröppent az orrára és megcsiklandozta, elnevette magát: „Nem értem, tényleg nem értem! Hogy történhetett ez? Ki festette meg a húsvéti tojásokat?”
– Ne törődj vele nagyapó! Csak az a fontos, hogy mi nagyon szeretünk, és büszkék vagyunk rád. Gyógyulj meg mielőbb! – ölelte át nagyapját Nyuszkó és Gyuszkó, és vidáman egymásra kacsintottak.
B. Rózsás Erzsébet: Rövid történet, mint a nyuszi farka
A három éves kis Lilla nyuszi szeretett volna lenni, méghozzá nem is akármilyen, húsvéti nyuszi!
Egy kora tavaszi napon, amikor Papika olvasgatott a fotelben, Lilla odapenderült elé.
– Szeretnél valamit? – kérdezte Papika Lillát.
– Igen. Azt szeretném megkérdezni, hogyan lehet belőlem húsvéti nyuszi.
– Húsvéti nyuszi? Gondolom, húsvéti nyuszik csak nyulakból lehetnek. Egyébként miért akarsz te nyuszi lenni?
– Mert annál nincs szebb a világon! Húsvétkor a húsvéti fészek telis-tele van szebbnél szebb hímes tojásokkal. Piros, kék, zöld, és az a sok minta …!
Meg aztán az olyan izgalmas lehet, amikor hetekig festegetik a nyuszik a szép hímes tojásokat, aztán kiosztják a gyerekek között. Ha néha párat útközben elveszítenek az sem baj, sőt kifejezetten jó, mert a gyerekek, akik megtalálják, nagyon örülnek neki.
– Annyi szép szakma van. Lehetnél fodrásznő, vagy óvó néni, vagy boltban eladó … persze az is csak akkor, ha felnőtt leszel.
– Jó, ha felnőtt leszek, talán majd az leszek, de húsvéti nyuszi most akarok lenni, tojásokat akarok festeni és tojásokat akarok ajándékozni.
– Ha csak a tojásfestésért akarsz nyuszi lenni, akkor azon segíthetek. Anya főz egy pár tojást, mi elmegyünk a boltba festéket venni, aztán közösen befestjük őket.
– Az nem ugyan az – mondta ingerülten Lilla – ha mi festjük, akkor az nem lesz húsvéti tojás! Nem érted?
– Miért, szerinted mitől lesz egy festett tojás, húsvéti tojás.
– Hát pont ezt szerettem volna tőled megtudni, de úgy látszik, nekem senki sem segít.
Lilla nagy dirrel-dúrral elment és azon töprengett, hogy ezek után mit csináljon. Arra gondolt, hogyha az emberek nem segítenek neki, akkor majd elmegy az állatokhoz. A szomszédban mindenféle állat van: kutya, macska, birka, kecske, liba, kacsa, tyúk meg persze nyuszi is. Át is ment nyomban, egyenesen a hátsó udvarba, az állatokhoz.
– Buksi! Buksi! – kiáltott Lilla.
Alig hogy kimondta, már rohant is nagy farkcsóválással a szomszéd kutyus.
– Állítólag te vagy a legokosabb itt az állatok között. Mondd meg nekem légy szíves, hogyan találkozhatnék a húsvéti nyuszikkal!
Buksi boldogan csóválta a farkát, nagy szeretettel nézett Lillára, de egy szót sem szólt.
– Na! Szólalj már meg! Még hogy ez okos!?! Akkor milyen a többi? Azért ilyen könnyen nem adom fel. Megkeresem a nyuszikat.
– Hé, nyuszikák! Ki a legokosabb köztetek?
Ám a nyuszik, még csak nem is figyeltek Lillára. Még egy kicsit próbálkozott, aztán szomorúan hazaballagott. Egész este azon tépelődött, hogyan találhatná meg a húsvéti nyuszikat.
Közben teltek, múltak a napok, és elérkezett húsvét vasárnap.
Anya, apa és Hunyó, ámulva látták, hogy valami egészen érdekes, szokatlan, de azért nagyon szép, tarka tojást találtak reggel a papucsuk mellett.
– Hát ez meg mi? Hogy került ide?
– Húsvéti tojás – vágta oda rejtett izgalommal Lilla.
– Vajon ki csinálta? – kérdezte apa.
– Ki csinálta volna? Hát a húsvéti nyuszi.
– Ez gyönyörű! – mondta őszinte elismeréssel anya – ennél szebbet sosem láttam. De azért Lillácskám jó lenne, ha beszélnél a húsvéti nyuszival és megmondanád neki, hogy máskor ne a körömlakkjaimmal fesse be a tojásokat, és ne kenjen vele össze mindent, mert a ruhákból a lakkot nem lehet kimosni.
– És ha már úgy is beszélsz a húsvéti nyuszikkal – szólt közbe apa – akkor azt is mondd meg nekik, hogy a főtt tojásokat fessék csak ki, mert látod én véletlenül leejtettem, és ez lett belőle – mutatott a szőnyegre.
Barna Noémi: Nők és a Húsvét
Vannak a Nők és van ez a Húsvét (tele népszokásokkal és vallási rituálékkal). Régen talán egyszerűbb volt, mert forma-forma, minden évben ugyanazok a mozdulatok – ha jó, akkor is, ha nem, akkor pedig pláne. Felemel a transzcendens kapcsolat, de úgysem tart olyan sokáig, hogy el lehessen rajta igazán merengeni.
Vendégek, torma, sonka, főtt tojás, hetyke gasztroünnepély, némi kölniszaggal átitatva, mára talán csak ennyi maradt. Na jó, hogy otthon, a tavasz, a friss levegő üdítő hatása minden évben vigaszt nyújt. Mire is? A kereszthalálra, újrakezdésre, feltámadás reményére. Számos lehetőség rejlik a csokinyuszik és a pálinkák közepette.
Mert végre tavasz van, nemcsak érzetre, hanem olyan tudományos szempontokat is figyelembe véve, mint, hogy a napéjegyenlőség után vagyunk. Szinte egy új évkezdet (mondjuk, ha a januári start nem sikerült olyan jól, akkor lehet egy Újév 2.0). Megélhető sokféleképpen ez az egész ünnep: mert lehet játékos, vicces, de szólhat az igazságtalanság érzéséről és a menekülésről is. Ahány nő, annyi szokás, khm.
Ki a barka-kalács-bárányka bűvköréből figyeli a történéseket, könnyedén megéli az események sorozatát. De mi van akkor, ha csak a nyűg, teljesítménykényszer, szokások elleni lázadás érzése tör föl? Igazából nincs nagy különbség. Nem kell mindent egyformán megélni, átélni és közvetíteni, hogy most olyan jó, ha épp nem az.
Mert ha nem oké, akkor ez is érthető. Ha épp nincs kedved a sokadik béna versikére is bájosan mosolyogni és érezni, hogy „nem hervadsz el”. Ha úgy látod, ez az egész ünnepkör már rég tartalmát vesztette és a húsvétot megelőző böjtidőszakot nem akarod egy nagy zabálással feloldani, vagy a te szenvedéstörténeted nem igazán a külső cselekedetekben mutatkozik meg, hanem valamit legbelül érzel, hogy kicsit mintha jobb emberré váltál volna, hogy jó, hogy kicsit magadba szállhattál a tél vége során és nem akarod ezt látványos katarzisként megmutatni.
De ha érzed az ünneplés felszabadító erejét, nem vagy a szokások rabja, csupán viselője, akkor hajrá, élvezd a kultúra adta rituálékban való megmártózást. Az együtt töltött idő feltölt, kiléphetsz a mindennapi rutinból, kikapcsolhatsz pár napra és megújulva térhetsz vissza az újabb hét kezdéséhez
Mintha ez a két véglet feszítené a munkaszünettel járó pirosbetűs eseményeket, fekete-fehér alapon vélekedhetünk a megéléseinkről, de érdemes új színek, új árnyalatok után kutatni. Legyen a Húsvét bordó is, kék is, aranysárga is! Ne legyen ennyi skatulya, amiben bele kellene valahogy passzolni. Legyen tér, szél, mozgás, hiszen az igazi megváltás a gondolatok szintjén kezdődik!
Soós Katalin: Alázat és önfeláldozás
Öreg agglegény barátom ragaszkodott hozzá, hogy tervezett látogatásomat a Nagyhétre időzítsem. Így is tettem, Nagycsütörtökön érkeztem Oxfordba. A lakásában, történész lévén, a földtől a plafonig hegyekben állnak a dokumentumok, könyvek, újságok, ezért elszállásolásomat barátai, Roger és Sue, egy missziós házaspár vállalták. Rövid ismerkedés után együtt indultunk a templomba. Az eredetileg anglikán gyülekezetnek szép, modern temploma van. Ezt a kerületükben lakó metodista, baptista és független protestáns gyülekezetekkel közösen használják. Istentiszteleteiket és az alkalmaikat egymás között elosztva, saját időbeosztásuk szerint tartják. Ma Nagycsütörtök este az új lelkész kezdeményezésére ökumenikus alkalomra hívták a híveket.
A kecses modern templom udvarából nyílik a nagy gyülekezeti terem. Máskor a közösségi alkalmak, kultúr- és sportprogramok színhelye. Belépéskor alkalmi berendezkedéssel találkozunk: „U” alakban helyezték el az asztalokat, melyek fehér abroszokkal megterítve várják a híveket. A főhelyen, a bejárattal szemben áll a nagy feszület, két oldalán egy-egy kandeláber. Mindenütt csak gyertyák és mécsesek égnek. Az asztalok külső oldalán lévő székekből néhányat már el is foglaltak.
Szinte puritán egyszerűség fogad, virág vagy dísztárgyak sehol nem láthatók, csak a tálakban az előkészített mártások, zöldségek és fűszernövények adnak színt a látványhoz. Minden teríték mellett kis kártyák rajtuk bibliai idézetek, a tányérokon az alkalom programja- kézzel írva és festve. Gondolom, az önkéntesek sokat dolgozhattak, de az óriási helyiség ettől ünnepélyes és bensőséges lett.
Minket és a velünk egyidőben érkezőket a különböző gyülekezetek papjai fogadják. Vendéglátóim az új fiatal anglikán lelkésznek mutatnak be. Öreg barátom elmondja neki, hogy Magyarországról jött keresztény vagyok, és vendégének a mostani különleges alkalommal kívánja templomát és szokásaikat megismertetni.
Közben a beözönlő hívek minden helyet elfoglalnak, ahogy lassan megtelik a terem. A várakozásteljes csendben a nyugdíjba vonuló anglikán lelkész áll fel. Megáldja az összegyűlteket és elmondja, hogy az Utolsó vacsora átélésére készülünk. Ma este mindenben a jézusi hagyományokat követjük, az asztalokon is csak olyan ételek, italok vannak, mint amilyenek az Ő idejében voltak szokásosak.
Felkéri szolgálattévő kollégáit, hogy vonuljanak a teremnek arra a célra előkészített részébe, ahol a jézusi példázat szerinti lábmosás szertartását fogják végezni. A híveket pedig arra, hogy az asztalnál elfoglalt sorrendben menjenek a számukra kijelölt helyre. Türelmesen várják meg a szertartást és időben jelezzék a szolgálatot végző papnak, hogy elfogadják-e a lábmosást, vagy csak a kezük megmosását kívánják.
Mialatt ez csendben zajlik, az idős pap tagoltan, jól érthetően elmagyarázza Jézus tettének jelentőségét, és hogy az alázat gyakorlatának követését parancsba is adta.
Jóllehet ismerem a bibliai leírást, de számomra teljesen új, idegen ez a művelet és nehezen tudom elfogadni, hogy valaki nekem úgy szolgáljon, hogy megmossa a lábamat! Fordítva inkább el tudnám képzelni… Amikor ránk kerül a sor, mind a négyen kézmosást kérünk. Mégis megilletődve megyek a helyemre, és ahogy látom, más is meghatódott az átélt aktus szokatlanságától.
Halkan történik minden, a szolgáló papok nesztelenül ülnek le az öreg lelkész köré az asztalnál, aki maga is már elsőként végezte el kollégái lábmosását. Amikor mindenki újra a helyén ül, felolvassa a Bibliából a Pászka-ünnep elrendelését és az egyiptomi szabadulás történetét. Majd jelt ad a szolgálóknak, hogy hozhatják a nagy tálakat, amelyekben a frissen sült bárányhús apróra felvágott darabjai illatoznak.
Kívánság szerint vehetünk a tányérunkra a húsból és ugyanígy a pászka darabokat is ízlés szerint mártogathatjuk a kis tálkákban lévő különböző sós, savanyú és keserű mártásokba. Szomszédom halkan súgja, mindent az eredeti receptek szerint készítettek. A szomjasak már töltögetik kerámia poharaikba a friss vizet vagy a gyümölcsök kifacsart levét. Halk beszélgetések zsongása hallatszik. Hamar kiürülnek a tálak. Az étkezés befejeztével a szolgálatban lévő önkéntesek sietve leszedik az asztalokat.
Ismét elcsendesedünk, mert az öreg pap szólásra emelkedik. Most az Úrvacsora szereztetési igéit olvassa fel. Körbe adja a kenyeret (pászkát) és utána jobbra-balra elindítva, egy-egy nagy kehelyben a bort (szőlőlét), hogy mindenki részesülhessen a szentségben. Befejezésül az áhítatos légkörben állva fogadjuk az áldást.
A hívek többsége feltöltött lélekkel lassan szétszéled, csupán néhány kisebb csoport marad még az udvaron, beszélgetve.
Mi négyen Rogersék házában gyűlünk össze. A kandalló előtt a kényelmes fotelokban helyezkedünk el és az új kezdeményezésről, az autentikus eseményről folyik a beszélgetés. Valaki hozzám is szól, s a pillanatnyi csendben minden szem felém fordul, a véleményemre kíváncsiak. Érzem a helyzet nagyszerűségét, hogy most olyan különbségre világíthatok rá, amilyen alkalom ritkán adódik magyar embernek idegen társaságban. A bennem kavargó élményeket, gondolatokat meg kell próbálnom a másgondolkodású angolok számára is érthetően, világos szavakba önteni.
-Felemelőnek éreztem a döntően anglikán jellegű szertartást, de természetesen a hazai szokásokkal hasonlítottam össze. Miben és miért szokatlan nekem az itteni szertartás? Mi az, ami mássá teszi a magyart, minden más néphez viszonyítva? Egyszerű szavakkal igyekszem körülírni a lényeget. Magyarországon a Karácsony mellett a protestánsoknak Nagypéntek a leghangsúlyosabb, legfontosabb ünnep. Jézus értünk vállalt kereszthalála felfoghatatlanul a létező legnagyobb tett. Jézus ekkor lett a Megváltó, a Krisztus. Amíg az anglikán egyház szertartásában, teológiájában sokat megőrzött a katolikus hagyományokból, addig a Magyarországon hamar elterjedt Reformáció hatására a hangsúly az egyetemes világért vállalt önfeládozásra, a Megváltásra tevődött.
Ma este az alázatos cselekedetnek lehettünk résztvevői – folytattam felbátorodva.
– Mi magyarok ezt és az Úrvacsora szentségét nagyon komolyan vesszük. Talán a csodálatos magyar nyelv fejezi ki legérzékletesebben, mit jelent így és visszafelé a mondás: – és az Ige testté lőn… Nekünk testté lett az Ige, mindennapi szavunkká lényegülve…
Amikor Jézus veszi és megtöri a kenyeret, azt mondja: ez az én TESTem, vegyétek és egyétek. Amikor veszi a poharat, azt mondja: ez az én VÉRem, ezt igyátok emlékezetemre.
Aki eszi a testem és issza a vérem, az az én TEST-és-VÉRem, TESTVÉRem: nővérem és bátyám. Tehát aki élt az Úrvacsorával, és befogadta Őt, az már nem szolga, király vagy bármi más, hanem TESTVÉRe Jézus Krisztusnak, a Megváltónak.. Így ma este mindannyian testvérek lettünk. Ilyen mélyen épül be a hit lényegének kifejeződése a mi magyar anyanyelvünkbe. Boldog vagyok, hogy ezt a világon egyedülálló áttételt bemutathattam és a Megváltás fogalmával összekapcsolva átadhattam nektek! Vagyis az anglikán ,,TESTVÉReimnek”…
Úgy vélem, megértették. Búcsúzáskor meleg, testvéri ölelésekben volt részem. A friss szél a tavaszi feltámadás, a Húsvét újjászülő illatával árasztott el, s hoztam magammal, mint feledhetetlen angliai emléket.
Kordély Mária: Vendégváró csirkepaprikás és rántott csirke
Volt egyszer, hogy kollégáim – két jogász – Etelka és Rudi úgy gondolták egy kellemes kora nyári hétvégén eljönnének hozzánk vendégségbe és egy kis jó levegőt szívni. Lévén munkahelyünk Budapesten és mi Érd-parkvárosban laktunk a férjemmel.
Mi tagadás, szegények voltunk. Albérletből akkor keveredtünk ki. Vettünk két évi részletre a tanácstól telket és arra engedély nélküli egy 28m2-es saját építésű várat rittyentettünk. (Mai Önkormányzat, de én akkor is mennyire tudtam magamat önkormányozni, az szinte hihetetlen!)
A szegénység nem szégyen, de szégyelltem róla beszélni! Így hát elfogadtam a felkínálkozó vendégsereget és azon törtem a fejemet,hogy mi a fenét fogok felszolgálni estebédre az asztalra. Ez még nem is annyira zavart mint inkább az, hogy a félig kész kisházunkban kell fogadnom a mégiscsak előkelő dr. előnevű munkatársaimat, akik Budapesten igen jó körülmények között éltek. Ugyanis nekem lakosztály, másnak egy vityilló olyan készenlétben volt, hogy nem volt a telek bekerítve, egy szoba, konyha, kis kamra a majdani befőtteknek és egy akkora előszoba, hogy egy közepes méretű lavór székkel elfért benne. Az volt a fürdőszoba is!
A konyhabútor eldobható, cserélhető szekrényből és asztalból állt, meg egy asztali tűzhelyből. Igaz, volt egy alig használt szék is, de csak nézni volt szabad – még javításra várt, az asztalra meg nehezéket nem volt szabad tenni mert összedőlt. Ugyanis egy kartondobozt rejtett a kis kék-fehér kockás asztalterítő, melyet én varrtam kézzel.
Na, majd a szobába invitálom egyből a vendégeket. Ott a berendezés BÁV üzletből szép sötét, fényes lakkozású bútor volt, de rendes asztallal és négy használható székkel.
Ja, hogy az ablakon olcsó kis színes kockás nejlon függöny lógott, de legalább volt. Így a szúnyogok nem tudtak beröptetni és halálra csípni, ugyanis az ablakokban még nem volt üveg. Az majd a következő fizetésből lett volna megoldva.
Nem nagyon volt mit ellopni tőlünk, így hát nyugodtan eljártunk dolgozni reggeltől estig, nem kellett attól tartani, hogy a tolvajok kirabolnak bennünket.
Az összes érték egy Szokol rádió volt, amely a zenei aláfestést volt hivatott szolgáltatni a majdani vacsora alatt, ha éppen zenét szolgáltatnak.
De mindezt nem mondhattam meg a felajánlkozó vendégeknek, no meg szégyelltem volna is elmondani, hogy milyen körülmények között lakom. De ki hová születik, aszerint kezdi el élete első önálló lépéseit. Nekem nem volt segítő anyagi hátterem. De most nem is erről akartam szólni.
Végre elérkezett a péntek, az utolsó munkanap. Megbeszéltük, hogy mikor érkeznek, cím és mindenki ment a maga dolgára.
Na Mari, most légy okos meg főleg ügyes – mondtam magamnak! ÁBC Áruházban bevásárlás. Nem kellett sokat törni rajta a fejemet. Vettem egy egész kenyeret, pirospaprikát és friss tejfölt hiszen hűtőnk sem volt még – és hazafelé beugrottam egy szomszéd bácsihoz, hogy kellene nekem 2 db süldő nyúl konyhakészre holnap reggel úgy nyolc óra tájban.
Hazaértem és azonnal nagytakarításba fogtam. Hamar végeztem, hiszen nem is volt mit takarítani. Azt az egy nagy szőnyeget ki kellett porolni – hiszen porszívót még csak másnál vagy a kirakatokban láttam, ablakot meg nem kellett pucolni, mert nem is volt!
Izgultam nagyon, ez volt házaséletem első vendégfogadása mint fiatalasszonynak.
Reggel átkiabáltam a szomszédba, hogy elkészültek e már a nyulak, mert lassan főznöm kellene.
Igen, hozta a bácsi a nyulakat és átadta a kerítés drótján. A fizetéssel meg úgy állapodtunk meg, hogy majd 5-én, azaz amikor én megkapom a fizetésemet. Ezzel rendben is voltunk!
Leves nem kell, miért is kellene, hiszen majdnem vacsorára jönnek a vendégek! Olyankor az ember fia meg már nem eszik löttyöket!
Kitaláltam a menü sort: nyúlpaprikás burgonyával, káposztasaláta, valamint rántott nyúl combok. Így egy körettel és egyfajta hússal kétféle ételt tudok elkészíteni. Nagyon örültem, hogy milyen ügyesen megoldottam az egészet!
A főzéssel lassan elkészültem már öt órára járt az idő. Megállt egy Trabant gépkocsi. Megérkeztek – szaladtam ki, hogy fogadjam a vendégeket.
Kaput nem kellett nyitni, simán be lehetett fordulni a kisház elé. Puszi, üdvözlés, egy kis körbenézés a ház körül. Volt egy kis veteményesem is már, meg a telek közepén egy budi! Na, hát ezt nem kell lehúzni, a vendégek nem tudják elrontani és nem pocsékolják feleslegesen a vizet sem. Hogy láttak-e már ilyet? Majd kiderül.
Örömködés és dicséret után bementünk egyből a szobába, ahol csüccs, és már tálaltam is az asztal közepére a piros zománcos lábasokban a fogásokat, melyek remek illatot árasztottak. Egy tányéron meg ott lapultak a nyúlcombok kirántva. Ja, kistányérok nem voltak, így egy újabb tányér került középre, a káposzta-salátával.
Kínálgattam a vendégeket. Rudi azonnal rávetődött a pörköltre csak azt hiányolta, hogy miért nem nokedlivel van miért burgonyával.
Meghúztam a vállamat és nem szóltam semmit. Gondoltam: egyél Rudikám, ne járjon annyit a szád!
Még mi nem kellett volna? Hát volt nekem nokedli szaggatóm vagy vágó deszkám? Egyél. Már majdnem minden pörkölt elfogyott, Etelka igen csak a rántott húsokat nézegette ezért keveset merített a pörköltből.
Megette,ült és várt. Mondom – Etelka vegyél finom a rántott hús is. Végre a tányérjára mutat, hogy adjak másikat, mert pörköltszaftos.
Ja, hát ha lett volna még tányérom. Hiszen négyen voltunk, hat tányért meg elhasználtam már. Úgy hogy elvettem előle és kimentem a konyhába elöblíteni egy kis vízzel a zsíros szaftot. Na nem folyó vízzel, hiszen még az sem volt, csak egy kút.
Megköszönte és vett a rántott húsból.
Közbe Rudi is végzett az első fogással, ütögette a pocakját, hogy ez milyen nagyon finom volt, de azért még megkóstolja a rántott combokat is!
Csak ők ette ketten, mi meg arra vártunk, hogy elég lesz-e a kaja. Egyszer csak megszólalt a Rudi:
-Marika, milyen érdekes ennek a csirkének a comb-csontja. Biztos el volt törve a lába szegénynek és rosszul forrt össze.
Gondolkodtam. Etelka még vígan falatozott, nagyon ízlett neki ez a fogás. Így hát vártam, és a Szokol rádióban elkezdtem valami zenét keresni, hogy a választ hátrébb toljam. No közben mindenki jóllakott, és lassan besötétedett. De Rudi nem hagyta válasz nélkül az előbbi gondolatát hogy törött volt a csirke lába. Így hát elárultam ez bizony nem tollas, hanem szőrös csirke volt!
Hogy hogy?
Ráadásul négy lába volt a szerencsétlennek!
Torzó – szólalt meg Rudi.
Egy fenét, így én. Nem csirkét, hanem nyulat ettetek.
Etelka majdnem hányt, innivalót kért. Hát kapott. Kútvizet bolti málnaszörppel. Rudi meg úgy is vezetett, így hát őt is azzal kínáltam meg.
Soha életemben nem gondoltam, hogy valaha is megeszem annak a nagyon cuki húsvéti nyuszinak a húsát – így Etelka.
Rudi. Én sem, de megállapítom, hogy nagyon jóízű volt a vacsora. Köszönöm szépen.
Lassan sötét lett. Én meg meggyújtottam egy előre odakészített gyertyát arra számítva, hogy ha villanyt kellene gyújtanom, ez szolgáltatja majd a fényt.
Jaj de hangulatos! – szólalt meg lelkendezve Rudi, aki agglegény volt Etelka sem volt férjnél. Nem gondoltam, hogy ilyen kellemes lesz ez a vacsora és az ittlétünk. De azért az ablakot már becsukhatnád, mert kezd hűvösödni és egy-két szúnyog is zümmög körülöttem.
Mondtam, az nehéz lesz.
Miért?
Mert vagy a gyertyát elfújom, hogy a szúnyogok ne jöjjenek be a fényre, vagy sötétítő gyanánt egy lepedőt teszek az ablakra.
Most mindketten értetlenül néztek rám. Nem értettek semmit sem.
Megszántam őket.
Azért, mert nincs beüvegezte az ablak.
Még egy fél órácskát maradtak, de láttam rajtuk, hogy már nagyon szeretnék ketten megbeszélni ezt a kirándulást.
Lassan elköszöntek és mindent megköszöntek.
Hétfőn a munkahelyen, mint eddig mindig kedvesen dolgozgattunk a többi jogász között, akik kérdezgették, hogy: – na milyen volt a hét vége, és hogy érezték magukat nálam.
Remekül és olyan finom pörköltet és rántott husikát kaptunk salátával, hogy hét nyelven beszélt.
Soha többé nem lett megemlítve, hogy mikor lett végre üveg az ablakban, a konyhában rendes konyhabútor már került-e, stb. Úgy fogadtak el, ahogy és amilyen voltam. Szerettek a munkatársaim és nem szégyenítettek meg a többiek előtt.
Utólag is köszönöm nekik.
–
Még ide kívánkozik egy rövidke megjegyzés.
Az ominózus szomszéddal, akitől a nyuszit vettem volt egy rövidke kis esti kommunikációnk a kerítésen át.
Kaptam egy nyuszit ajándékba és megkértem a Bácsit, hogy pároztassa be, így nekünk is lesz sok nyuszink és hús az asztalra.
Három nap elteltével kiabál este a szomszéd, hogy Marika, Marika! Szaladok oda, látom a nyulam a kezében van.
– Ennek a nyúlnak soha nem lesz kisnyula!
– Miért. beteg?
– Nem – válaszolta a szomszéd -, azért, mert baknyúl és majdnem megölte az én kitenyésztett baknyulamat.
Szólni sem tudtam mit, átvettem a nyulamat és végül is megettük.
Hát ilyen két kalandom volt nekem a nyúllal.
Az alkotásokat Zsoldos Árpád és Adrienn szerkesztők előadásában is meghallgathatod, ha visszanézed 2017. április 17-i élő húsvéti műsorunk ismétlését:
További kategóriák:
képzőművészek (18 év felettiek) — képzőművészek (18 év alattiak) — verselők
Author: Zsoldos Árpád és Adrienn
Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség. Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak minél több és minél színvonalasabb megszólalási, megjelenési lehetőséget teremtsünk. A cél elérése érdekében készítjük rádióműsorainkat, hangzó és nyomtatott kiadványainkat, elektronikus köteteinket és galériáinkat. Szerzőinknek segítünk kötetük kiadásában, a teljes kiadási folyamatot elvégezzük nyomdai és értékesítő partnereink segítségével. Rendszeresen írunk ki irodalmi pályázatokat és nagy hangsúlyt fektetünk a közösség személyes találkozására is, ezért szervezzük felolvasóestjeinket, nyári táborunkat, születésnapi rendezvényünket. Vállaljuk irodalmi és kulturális események, szavalóversenyek, könyvbemutatók megszervezését és lebonyolítását is. Nyitott közösségként mindig várjuk új alkotók (írók, költők, képzőművészek, előadók) jelentkezését is. Elérhetőségeink: ímélcímek: zsoldos.adrienn@irodalmiradio.hu; zsoldos.arpad@irodalmiradio.hu; telefon: 70/616-7583; 70/616-8684 2019-ben a Médiapiac című szakmai lapban jelent meg rólunk egy cikk Sárközi László tollából: Méltóképpen és minőségben English version: The editors, led by the husband-and-wife team of Árpád and Adrienn Zsoldos, have been championing contemporary Hungarian authors for 22 years. In addition to their radio programmes, they also publish audio books, e-books, anthologies and self-published works. They arrange book readings, book launches and literature workshops, and they regularly hold competitions too. It is an open community that anyone who writes literature in Hungarian can join.