Bűnben sarjadt anyaság

Bűnben sarjadt anyaság

 

Odakinn szemerkélt az eső. Az öregasszony bágyadtan figyelte a tavaszi, áztató cseppeket, ahogyan meghíznak, és lepottyannak a virágszirmok csúcsos végein, vagy az üde, zöld leveleken. Május volt, májusban minden olyan csodaszép és eleven a természetben. Milyen más a világ az ajtón túl, és milyen más idebenn. Itt benn, mélyen a lelkében. Gondolataiban a nővérénél járt, valamikor nagyon régen. A nyúzott, beteges asszony egy szőke, pólyás kisgyereket ölelgetett. Pár hónapja született a kisded, most soványkán, erőtlenül nyüszögött. Anyja nem bírta táplálni, két másik apróka is a szoknyáján csüngött. Néhány napja kapta a hírt, a férje eltűnt a fronton. Már csak egy hajszál választotta el a teljes összeomlástól.

-Elviszem én Bandót- hallotta vissza az öregasszony saját hangját a múltból – gyógyuljál, erősödjél, ha jobban leszel, és rendeződik a helyzeted, visszahozom.

A gyereket erősebben magához szorító asszony az őrület szélén táncolt, hiszen nem volt módja visszautasítani húga felajánlását. Választania kellett, mindannyian éhen halnak, vagy odaadja a kisfiút a húgának, akinek nem lehet gyereke. A méhen kívüli terhessége, az azt követő komplikációk miatt elveszítette a képességét a szülésre. A nagy beteg, megözvegyült nővér nem látta a jövőt, zavarodott volt, úgy érezte nincs választása. A legyengült baba apró ruhácskáit vékony batyuba csomagolta, és átadta húgának mindkettőt.  A csomagot is, a pólyást is. Nagyon bízott a testvérében, abban az állapotában a jóságot érezte benne. Babázzon hát, ha kedve tartja, anyagilag is megteheti. Vidéken hamar helyrejön majd Banduska, egyet-kettőt alszanak, és minden jó lesz.

Az öregasszony sóhajtott egyet, a képet a messze távolba tuszkolta vissza. Nem akarta látni. Nem bírta látni. Gyűlölte a helyzetet, érezte, a segítő szándéka nem volt olyan tiszta, ahogyan látszott. Időt akart és egy gyereket, ezért becsapta a nénjét. Most sem érzett bűntudatot.

Sűrűsödött a vízfüggöny, a hirtelen jött zápor végigsöpört a virágoskerten. Hajladoztak a jácintok, a tulipánok színes fejüket lógatták, csak az orgona állt ellen a fentről alázuhogó, kövér esőcseppeknek. Büszke virágait az ég felé hegyezte, finom illatos párát lehelt a lila és fehér szirmaiból. Fittyet hányt az esőre. Az öregasszony nézte a kinti világot. Nézte, de nem látta. Hirtelen villant fel a messzeségből az álomszép kép. A fiút látta. Már nem is olyan kicsi, hat éves, gyönyörű gyermek. Szőkésbarna göndör haj fogta keretbe szép pofiját, hatalmas, kíváncsi, világoskék szemei tisztán néztek a világba. Jézust látta Bandóban. Akkoriban történt az a rettenetes dolog.  A nővére visszakérte a fiát. Volt már munkája és meggyógyult, haza akarta vinni a gyereket. Ő nem adta. Nem engedhette kárba veszni ötévnyi munkáját. Veszekedtek, és Bandó maradt. Aztán a férjével is összerúgták a port, Papuska nem értette meg őt. Neki kell ez a gyerek. Erősebb volt, akaratosabb, nem adta azt, amit már magáénak érzett. Hosszú és mocskos marakodás indult. Ő eltökélte, hogy Bandót adoptálják, akkor nem viheti el az anyja. A férje sehogy sem akarta, a nővére pláne nem, pokoli indulatok, vágyak, akaratok csaptak össze. Minden lehetséges eszközt igénybe vett. Vádolt, zsarolt és bíróságra ment. Végül ő lett a győztes, a gyerek is őt akarta anyjának. A testvére akkor már nem beszélt vele, de nem bánta. Bandót adoptálták, így lett az övé. Egészen az övé. Teljes értékű anya lett végre.

Elállt az eső, olyan gyorsan, ahogyan érkezett. A tovahúzódó felhők nyomán kisütött a nap, aprócska szivárvány jelent meg a kicsi kert felett. Milyen szépséges, gondolta az öregasszony. Olyan szépség, amiből neki a történtek után már igen kevés jutott. Otthagyta az ablakot, kedvenc foteljébe ült. Olvasni próbált, de nem sikerült. Letette az újságot, inkább a távolba, vagy inkább a távoli múltba nézett. Látta felnőni Bandót. Milyen délceg fiú lett belőle! Milyen jóképű! Összesúgtak a háta mögött a lányok, amikor felvágósan végigsétált az utcán. Ő meg olyan büszke volt, olyan büszke és öntelt. „Ez az én fiam! Az én drága fiam!”  Bemutatta mindenkinek. Pedig akkor már tudta jól, már a saját bőrén is érezte, áspiskígyót melenget a keblén. Mert Bandó, ahogyan férfivá érett, nagyon más lett, mint ahogy ő szerette volna. Önfejű volt, legyőzhetetlen, szófogadatlan, nem volt rá hatással senki. Jól látta most a viszályoktól nehéz, fájó éveket, látta a folytonos harcot az apa és a fiú között, látta magát középen, amint szétválasztja őket, és látta magát, ahogyan zokogva könyörgött Bandónak, fogadjon szót nekik, ők csak jót akarnak. Bandónak nem kellett a jó. Mulatozott, kimaradozott, csavargott, nehezen fejezte be az iskoláit, nem boldogult a munkahelyén, és ami a legrosszabb volt talán, jócskán ivott is. Részegen durva, erőszakos, erejét fitogtató, gyors kézjárású emberré vált. Tudta hol vannak a szülők tűrőképességének határai, és rendre átlépett rajta. Áldatlan hónapok!  Amikor Bandó nősülni készült, reménykedni kezdett, végre benőtt a feje lágya. Ezért fohászkodott évek óta. Egy kicsit boldog is volt, és félt is. Ismerte a fiát, várta a vihart. Nemsokára két unoka is érkezett, először egy fiúcska, aztán egy kislány, és megérkeztek a menyecskei, egyre gyakoribbá váló panaszok. Bandó csavargott, nem járt haza, nőzött, nem nevelte a gyerekeket. Kapott ő a menyétől és Papuskától is akkoriban hideget-meleget, rengeteg bántást, szemrehányást, leckéztetést. A Papuskáé jobban fájt.  „Te nevelted ilyenné, te kényeztetted, akkor is védted, amikor nem kellett volna! Én megmondtam, hogy megbánjuk! Megmondtam, már az elején! Te ezt akartad! A TE FIAD!” Férje dorgáló szavai naponta odaperdültek a tányérjára, a párnájára.

Már gyönyörűen sütött a nap odakinn, a behúzott függöny résein át vékony, szikrázó ezüstcsíkot vetett a hófehér asztalterítőre. Az öregasszony hátrahajtotta aprócska fejét, az lassan egy kispárnára érkezett. Felizgatták az emlékek. Próbált szabályosan lélegezni, szívét nyugtatni, ami fájdalmasan dübörgött a mellkasában. Ismét csak Bandót látta. Bandót, a bíróságon. Hát igen, elváltak. A válás után Bandó győztes vigyorral költözött az ország másik végébe, míg ő majd belehalt a fájdalomba. A kisleányt a menye többé nem engedte hozzájuk, a fiúcska többször jött, leginkább akkor, amikor pénzre volt szüksége. Papuskának nem tetszett, folyamatosan szajkózta, hogy ugyanazt csinálja az unokájával, mint annak idején Bandóval. Ő ez után a saját kezével mutatott utat a gyereknek, kidobta, mondván, nincs több pénz. Nem is látták soha többé. Néhány hónap múlva Bandó már újabb asszonyt boldogított, és úgy tűnt, végre megembereli magát. Az asszonyka két fiút nevelt, s neki néhány látogatás után feltűnt, hogy Bandó ki nem állhatja őket. Figyelmeztette, dorgálta és csitította, szeretetet akart csiholni a fiából nevelt gyerekei felé. Kérte, fékezze magát, meg az indulatait, és legjobban a kezét, mert az asszony előbb-utóbb kidobja a házából. Akkor se hallgatott rá. A fiúk megnőttek, és nem hagyták bántani az anyjukat, meg magukat sem, soha többé. Bandó útja kifelé kanyarult a családból. Hazajött, maradni szeretett volna. Papuska nem engedte, elzavarta. Hosszú hónapokig nem hallottak felőle. Ő őrjöngött és gyűlölt, vádolta, kínozta Papuskát, mert elvette tőle a drágát, a legkedvesebbet. Megfosztotta a fiától. A következő évben Papuska megbetegedett, két hét alatt, gyorsan eltávozott mellőle. Bandó már a halála napján hazajött, ő értesítette telefonon. A temetés után, míg ő tisztesen gyászolt, és nem is volt egészen önmaga, Bandó otthonává változtatta a szülői lakást. Tudta, hogy már az régen az övé, Mamuska a nevére íratta. Papuska nem akarta, féltette őt Bandótól, de ő megnyugtatta, nincs mitől tartania. Akkor is csak a fia jövője izgatta, hidegen hagyta Papuska félelme. Papuska soha nem értette meg őt, meg Bandót sem.

Egy újabb felhő miatt, ami nem oly régen érkezhetett, szürkület borította be a szobát, elvonta az öregasszony figyelmét. Gyomra nagyot mordult, most látta csak, már régen ennie kellett volna. Nem volt hozzá türelme. Valami édes és sürgető, megmagyarázhatatlan érzés kényszerítette, hogy emlékezzen csak. Hogy fájjon csak! Bandó hazaköltözött hát, és az első hónapokban kiderült, képtelenség együtt élniük. Ő már nem bírta a fizikai munkát, a folytonos főzés-mosás, gondoskodás a végletekig fárasztotta. Az addigi élete elmúlt, ahogyan a nyugalma is. Bandó szeretett volna irányítani, de ő nem hagyta. Ő szeretett volna elsőséget a pénz beosztásában, a háztartásban, még abban is, mit vegyen fel Bandó. Gyermeki státuszban akarta, és majd ő gondoskodik róla. Őt ugyan ne szégyenítse sehol! Örökös volt a vita, a harc, a veszekedés, egymás rombolása. Egy napon beteljesült Papuska félelme. Bandó részeg bömböléssel elindította, és hagyta is célba érni az amúgy is mindig ütésre álló kezét. Akkor és ott, ő atomjaira hullott szét. Azt gondolta, nincsen tovább. Nem volt senki, aki megvédje. Meg akart halni, bevett egy csomó gyógyszert. Másnap délután ébredt, Bandó nem volt benn nála, nem is érdekelte él-e, hal-e. Nyakló nélkül ivott. Sokára tudtak szóba állni egymással.

Fájdalmat érzett a bordái mögött. Jó lenne meghalni, gondolta. Valamiért csak itt felejtette a Teremtő. Tudja is miért. Bandó miatt, neki volt még szüksége rá. Pedig már nagyon öreg. Mégis ő ápolta, ő gondozta, amikor az első agyvérzése után hazajött a kórházból. Akkor még lábra állt, sokat is mászkált. Ő pedig észrevett hiányosságokat a lakásban, eltűntek az értékesebb dolgok, eltűnt a kosztpénz, a spórolt pénz. Nem mert szólni. Később keresték őt rosszarcú emberek, szomszédok is, akiktől kölcsönkért Bandó, és rajta akarták behajtani. Neki nem volt pénze. Már nem volt. Néhány nappal ezelőtt Bandó rosszul lett, és újra kórházba került. Talán ezért is gondolt ma olyan sokat rá. Nem tudta látogatni. Messze van tőle, pénze sincs. Csak imádkozni lehet.

Kopogtak a bejárati ajtón, az öregasszony megijedt. Nehezen nyitotta ki. Odakinn piros kabátos emberek, hordágyon hozták Bandót. Ijesztően nézett ki, az öregasszony sírásra fakadt:

– Drága, drága kisfiam! Hazajöttél, hát?

– Ide fektessék kérem!- könyörgött a mentősöknek- vigyázzanak rá! Az én fiam! Lassan! Kérem! Vigyázzanak rá!

Aztán aláírattak vele valami papírt.

-Szeressék egymást, amíg lehet – szólt vissza a mentős, és megsimogatta az asszony hajlott, roskatag vállát.

Ők ott maradtak ketten, mélységes csendben. Bandó nem tudott beszélni, nem bírt enni, nem bírt inni. Arca megnyúlt, szemei beesettek, sötéten karikásak voltak, bőre viaszsárgán fénylett a lebukó nap sugaraiban. Feje mélyen a párnába süllyedt, csak világoskék szemei emlékeztettek a régi szép férfira.

-Édes kisfiam! – sírt az asszony – meggyógyítalak. Meg fogsz gyógyulni! És akkor minden egészen másként lesz. Soha többé nem veszekszünk, megígérem neked. Úgy lesz minden, ahogyan szeretnéd, csak gyógyulj meg! Csak nézz rám!

A beteg kínok között fordította a tekintetét az öregasszony felé.

-Bocsáss meg nekem fiam! Nincs még egy lélek a földön, akit jobban szerettem volna nálad. Akkor is szerettelek, amikor veszekedtem veled, és kerestem, kutattam a jóságodat.

Az öregasszony lassan, fájdalmasan, kínok között egy széket húzott az ágy mellé. Leült, Bandó bénult, akaratlan kezét, ami olyan gyorsan eljárt régen, a sajátjába vette. Simogatta, mint egykor, amikor lefekvéshez, meséhez készültek. Most is mesélt. Történetét a messzi évtizedekben kezdte, amikor Bandó még pólyás volt, és amikor még nem ő volt a Mamuskája.

Odakinn erősen sötétedett, Mamuska letörölte a fiú homlokán gyöngyöző izzadtságcseppeket, vizes kendővel törölte cserepes száját. Aztán lecserélte a kíntól átnedvesedett pólót. Nehéz volt, Bandó nem segített. Szeme elhomályosodott, a mozgatástól zihálni kezdett. Mamuska ettől megijedt, hagyta pihenni. Újra leült. Kis idő múlva a beteg megnyugodott, ő pedig folytatta a történetet. Kezében Bandó kezével. Nagyon fáradt volt már, de mindent el akart mondani. Minden bánatot, minden szomorúságot, minden elkövetett bűnt, és minden örömét. Új napot akart kezdeni holnap. Új napot, új örömökkel. Később, mintha elszunnyadt volna görnyedt helyzetben eszmélt, Bandó keze kicsúszott az övéből. Villanyt gyújtott, csak kicsit, látni szerette volna mi történt.Bandót elhagyta az élet, nyugodt arccal feküdt a haláltusája után. Mamuskája sokáig nézte, arcvonásai most hasonlítottak arra a hatéves kisfiúra, akit annak idején, semmi áron nem engedett el magától. Az emléktől, a kíntól felzokogott, aztán szinte eszmélet nélkül borult a holttestre. Könnyei Bandó élettelen mellkasát áztatták. A sírástól kicsit megkönnyebbült. Felült a széken, derekát kiegyengette, állát felszegte, lefogta az imádott fiú szemét. Bevégeztetett hát. Aztán csendesen, vontatottan beszélni kezdett:

-Tudom fiam, hogy még itt van a lelked. Nemsokára találkozol az édesanyáddal. Mondd el neki, hogy én mindvégig csak téged szerettelek, te voltál az egyetlen! Tudja meg, sajnálom, amit vele tettem. Nem bocsájt meg nekem soha, de ma sem tennék másképp.  Istené az ítélet. Csak szépen mondd, ne fájjon neki! Tudnia kell, bárhogyan is volt, az anyai létem egyetlen percét sem bántam meg. Egyetlen pillanatát sem bántam meg. Mondd el ezt az édesanyádnak!  Tegyél meg ennyit nekem! Kérlek! Ugye elmondod neki fiam?

Nézte Bandó arcát. Halott szeméből a halántéka felé gördült egy könnycsepp, talán ezzel üzente:

-Elmondom neki Mamuska!

 

 

 

 

 

 

Szohner Gabriella
Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel.A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim.Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja.Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat.Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam:„ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

9 válasz

  1. Gyönyörű! Megkönnyeztem, olyan szép! Köszönöm, hogy olvashattam.

  2. Kedves Gabika!

    Nagyon megható írás, köszönöm, hogy olvashattam! Olyan mélyen megérinti a lelket, és elgondolkodtat. Meddig mehet el az anyai szeretet? Lehetséges-e más gyermekét sajátunkként szeretni? Mikor, és mennyi engedményt lehet tenni a szeretet nevében? Hol van az arany középút a szeretet és a szigor között a nevelésben? Mennyi mindent lehet feláldozni az anyaság és szeretet oltárán? Csak pár kérdés, ami eszembe jutott olvasás közben. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok emberben gondolatokat, érzéseket fog kelteni novellád. Szerintem ez az írás célja, és értékmérője. Köszönöm szépen!

  3. Köszönöm a szép szavakat egyetlen Katám! Nem könnyű egész életünk gyermekeinkhez fűződő érzéseit egyetlen írásba sűríteni. Ha megérinti és elgondolkodtatja az olvasót, akkor én mérhetetlenül boldog vagyok, hiszen ez a célom. Nagyon-nagyon örülök hogy tetszett, nagy szeretettel adtam közzé. Enyém a megtiszteltetés, az érdeklődésért, az olvasásért.

  4. Kedves Gabi! Nagyon megérintett az írásod, elgondolkodtatott. Célba ért! A szeretet témája kimeríthetetlen, te megmutattad az anyai szeretet egy példáját, a “mindenekfelett és mindenek ellenére” szeretet példáját. Nagyon szép írás!

    1. Kedves Ágnes! Bocsáss meg, de csak most vettem észre a hozzászólásodat. Nagyon szépen köszönöm a szép szavakat, örülök, hogy tetszett. Köszönöm az érdeklődést is, remélem a további írások is elnyerik a tetszésedet. Hálás üdvzeletem küldöm.

  5. Kedves Mária! Én hiszem, hogy a világban mindennek van valamilyen értelme, semmi nem történik véletlenül. Talán csak mi nem fedezzük ezt mindig fel. A gének meg, hát… A sajátjaink is okozhatnak meglepetéseket. Köszönöm a hozzászólását, megtisztelő az érdeklődése.

  6. Ez a novella olyan szép és megható, torokszorító! Gratulálok, nagyon tetszett! Köszönöm! Sok sikert kívánok! 🎈🎉🎁🎗🎀🎈

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Versek
Veress Zita

Barlang nélküli ember

Hál’ Istennek nincs sár! A keményre fagyott keréknyomokat a hó is belepte már. Úgyhogy félni nem kell! Van takaró. Finom, puha, ragyogóan tiszta. Nem túl

Teljes bejegyzés »

Vadrózsa

Bájos virágát nem kötheted csokorba. Nyurga száron szirmait a szél fodrozza. Nehézkes megfogni a virágkelyheket, mert átkozott tettéért tüskéssé lettek.   A szentcsaládot egykor ölébe

Teljes bejegyzés »

Tavaszi álom

Egy ősrégi torony, régmúltból maradt ott, mágikus térben lógnak emlékfoszlányok. Bútorok ma porlepett deszkadarabok, alig-alig akadnak valós vonások.   Látogatóba csak a madarak járnak, kísértenek,

Teljes bejegyzés »

Ősrégi torony

Egy ősrégi torony, régmúltból maradt ott, mágikus térben lógnak emlékfoszlányok. Bútorok ma porlepett deszkadarabok, alig-alig akadnak valós vonások.   Látogatóba csak a madarak járnak, kísértenek,

Teljes bejegyzés »

Nyár a réten

Tikkasztó hőség volt, perzselt napsugara, valós nyári idill a táj hangulata . Csendesség takarja a fullasztó határt, úgy áll a lég, mint ahol még szél

Teljes bejegyzés »

Kikeletre várva

Ám a tavasz közelsége lelket fűt, töri szirmát az érzés, léte megnyűtt. Kint kopasz ágak közt köd a hódító, jeges illatárra szólhat meghívó.   A

Teljes bejegyzés »