Egy kitűnő bizonyítvány margójára

Szohner Gabriella: Egy kitűnő bizonyítvány margójára

Bori a hálószobában ült, a szülői ágy szélén. Kezében tartotta még az év végi bizonyítványát, azt nézegette. Nem volt nagyon változatos, kitűnővel zárta a hetediket. Egész valója mégis mély fájdalomban reszketett, s bár nem akart sírni, lassan mégiscsak elindultak a könnyei. Zsebkendőt vett elő a szemben lévő ruhásszekrényből, azzal törölgette egyre nedvesedő arcát. Félt, hogy valamelyik könnycsepp ráhull és elcsúfítja majd az ötösökkel teli könyvecskét.

Csak pár perccel ezelőtt érkezett haza nagy örömmel, mert mégiscsak sikerült kitűnőnek lennie. Titokban reménykedett, az ő bizonyítványának is úgy örül majd Anyu, mint ahogyan Jancsiénak örült az anyukája az évzárón. Jancsi három tizedet javított félév óta, azért örültek annyira. A fiút össze-vissza puszilgatta anyukája, szorosan átölelte, ölelésben ringatta. Felhőtlenül nevettek és örömkönnyeket hullattak. Olyan megható volt nézni őket! Bori most nagyon irigy volt, úgy szerette volna, ha az ő teljesítményét is legalább így értékelte volna valaki. Őt már régóta nem kísérték semmilyen iskolai rendezvényre, így nem is tudta megosztani az érzéseit senkivel. Vágyakozott is, szerető, munkáját értékelő, meleg szavakra. Szomorkodott a magánya miatt, majd a gondolatra, hogy nemsokára hazaér, jobb kedve támadt. Anyu otthon biztosan nagyon megdicséri, hiszen tudnia kell, mekkora csatákat vívott az ötösökért. Ő megszeretgeti majd.

Amikor befordult a házuk kapuján, Anyu éppen egy lavór felett üldögélt kedvenc kis sámliján és apróságokat mosott. Nagy örömmel, ugrándozva igyekezett felé Bori, még ki is nyitotta a könyvecskét a megfelelő helyen, hogy Anyunak ne is kelljen keresgélnie. Ő azonban ki sem vette a kezét a lavórból, tovább dörgölte az apró szennyest, csak odapillantott, folytatta a munkáját. Kisvártatva ennyit szólt:

-Vidd be a szekrénybe, nehogy valami baja essen! Aztán öltözz át!

Nem foglalkozott tovább a lányával. Semmi dicséret, semmi elismerés, semmi büszkeség, semmi kedves érzelem.  Bori csalódottsága jéghidegen, fagyosan és kíméletlenül dermesztette egész bensőjét. A szíve eszeveszetten kalapált, keserves fájdalomban lüktetett. Szó nélkül hátat fordított anyjának, összecsukta a bizonyítványt, és mint aki valami rosszat tett, lehorgasztott fővel, oldalgott be a lakásba.

Ült, a hűvös szobában, lógatta az orrát, folyamatosan itatta az egereket ahelyett, hogy igyekezett volna átöltözni és segíteni Anyunak. Igen, búslakodott, sőt dühöt is érzett. Komoly, csalódott, kamaszos dühöt.  Anyunak fogalma sincs milyen nehezen, mennyi vesződséggel jött össze a kitűnője. Azt se mondta, hogy „mukk”!  Annyira nehéz volt tanulnia pedig. Anyu semmit nem érzékelt ebből? Sértődött volt, és magányos, senki fia-borja. Gyötrelmes érzések lökdösték, taszigálták, egyre sötétebb gondolatok felé. Ebben a tanévben minden megváltozott. A környezete, a teste, a lelke is, de mit is érdekelte ez Anyut, vagy bárkit a családban. Pedig olyan sokan voltak! Ott éltek egy rakáson! A nagyszülők is, meg még két nénje is, egyikük már férjestül, gyerekestül. Nem látta meg senki, mekkora erőket mozgatott meg magában. Kisebbik nénje állt legközelebb hozzá, de ő már dolgozott, keveset volt itthon. Munkába állásával Bori támasza leomlott, egyetlen bizalmasa magára hagyta.  Nagyobbik nénje sokat vesződött a férjével italozása miatt, egyre több veszekedés volt a családban, rémisztő hatásait mindenki szenvedte. Bori is. Félt ettől az embertől, főleg akkor, amikor nagyapa nem volt otthon. Gyorsan eljárt a bácsi részeg keze, nem kímélte sem az asszonyát, sem a család többi tagját. Bori folyamatos szorongásban élt miatta. Anyu is mindig szomorú és ideges volt, állandóan sírt.  A problémákat nem, vagy nagyon nehezen tudta megoldani, Apu sem tudott nagy segítségére lenni, műszakban dolgozott Pesten. Hét közben semmiben nem bírt Anyunak segíteni, a vasárnap meg, az egyetlen szabadnap, semmire sem volt elég. Legfeljebb egy összeveszésre. Mert kibékülésre már nem. Minden felnőtt dolgozott, kivéve mamát, de ő sem törődött különösebben Borival, csak akkor szólt, ha a lány nem ért haza időben és megérett egy szidásra, vagy ha Bori olyasmit kért, ami a mama beleegyezését is igényelte.

Talán karácsonytól kezdte észrevenni, hogy minden reggel más lány néz rá a tükörből. Szerencsére nem sok ideje volt nézegetni magát, akkor még inkább elkeseredik. Sohasem tetszett neki, amit látott. Keskeny homlokot, kerek szemeket, borzas, dús szemöldököt, rövid, tömpe orrot, telis teli szeplőkkel, még az arcára is bőven jutott belőlük. Jaj, de nagyon utálta őket! Kicsi arcot is látott, nagy és szétálló fogakat, sápadt, keskeny szájat, és az összkép minden reggelre változott valamelyest, általában nem előnyösen. Rosszul indultak a reggelek. A lányok a suliban már rövidre vágatták a hajukat és „divatoztak”, ő még két fonatban hordta hosszúra növesztett haját, szorosan fonva a mama által, aki a fonatok végére nagyon gondosan még egy-egy fehér masnit is biggyesztett. Rettenetes volt. A copfját ugyan nem szedhette szét, de miután befordult a sarkon, a masnikat kiszedte a hajából, és óvatosan, hogy ne gyűrődjenek, a táskájába rejtette. Hazafelé aztán mindig visszakötötte. Mama elégedett volt, és határtalanul büszke.

A teste meg! Az maga volt az iszonyat, amit legszívesebben valahol el is hagyott volna. Nem nőtt szép magasra, mint az osztályban több lány is, vékony volt és fejletlen. Törzséhez képest igen vastag lábakon járt, különösen a bokája volt lehetetlenül tömzsi, ormótlan. Erőtlen volt és gyenge, a tornaórákon minden lány jobban teljesített nála, jobban futottak, nagyobbakat és magasabbakat ugrottak. Ujjait bütykök csúfították, sőt, fehér pöttyöket figyelt meg körmein, amik ezek nélkül is elég otrombák voltak, mert Bori sorba rágta őket. A legelkeserítőbb mégis a fehér bőre volt. Csúfolták őt a többiek, ő pedig egyre jobban irigyelte azokat, akiket szép barna bőrrel áldott meg az ég. Az első, igazi nagy szerelem is megtalálta ebben az évben, ostorozta, kínozta, mert nem volt vele szerencséje. A fiú, akibe belezúgott, éppen a fehér bőrét kifogásolta, állítólag az miatt nem tudta szeretni. A fehér bőre miatt. Szégyellte a testét és végtelenül gyűlölte, hiszen még „nagylánnyá” sem volt képes megérni hetedikben. Mindig fáradt volt és lassú, ügyetlenné vált, minden kiesett a kezéből. Szidták is érte folytonosan. Hol az ügyességi versenyeken a suliban, hol otthon a konyhában.

A tanulásban volt csak sikeres. Okos volt, jól tanult, s hogy osztálytársai nem keserítették meg egészen az életét, talán ennek volt köszönhető. Nem volt nagyon kedves, sem elutasító, de mindig készen állt, ha társainak segítségre volt szükségük. Barátai nem voltak a suliból, sem sehonnan, Anyu, és a mama nem engedte a szomszédolást. Bori se mehetett sehová, meg hozzájuk se jöhettek. Nem eresztett gyökeret a nyakkendős mozgalomban, nem szeretett őrsgyűlésre járni. Sokkal szívesebben üldögélt egy fa alatt, és nézte a játszadozó felhőket, a levelek hullását, vagy a hóesést. Sulin kívül pedig csak a család létezett, abban kellett, kellett volna jól éreznie magát. Az örömeivel, a bánataival, a szorongásaival nem foglalkozott senki. Minden érzésével egyedül maradt. A lelke senkit nem érdekelt. Álmodozott egy jobb valamiről, igazából maga sem tudta miről. Leginkább szabadságot szeretett volna, függetlenséget, és olyan dolgokat, amit nem az iskolában tanítanak, hanem valahol máshol. Okos társaságra vágyott, alkotásra, elismerésre, minden művészetre, de a növekedésnek induló zöld hajtásait egy más világ felé, a szülei és a nagyi nagy egyetértésben nyirkálták le, mondván:

-Nem kanászodhat el ez a gyerek!

Így hát nem olvashatott, nem járhatott szakkörökre. A rádiót nem hallgathatta, mert Anyut idegesítette, vagy Apu aludt éppen egy éjszakás műszak után, a tévét csak szelektíven nézhette. Szűk keretek között létezett.

Még az év eleje felé, valahol szekrény mélyén, jól eldugva megtalált egy könyvecskét, ami a szerelemről, a szexualitásról szólt. Először csak lopva olvasgatta, később merészen belerejtette a földrajz könyvébe és csak esténként vette elő. Nem tartott sokáig, a csalást Anyu hamarosan lefülelte. Nem büntette meg nagyon, csak akkor este fel kellett mondania az összes másnapi leckét. Talán örült is Anyu, a fiú-lány kapcsolatról így legalább nem kell majd beszélnie. Erről sem kell beszélnie. Bori nem mert kérdezni tőle, Anyu távol tartotta őt magától.

-Ez még nem neked való- hárította el lánya érdeklődését.

 

Bori messziről hallotta az udvari szöszmötölést, Anyu végezhetett a mosással. Már hallotta is a hívó, szemrehányó hangot:

-Sokáig tart még átöltöznöd? Jöhetnél öblíteni! – szólt a lakásba Anyu.

-Megyek mindjárt- szólt vissza Bori, de esze ágában sem volt megmozdulni.

-Miért is segítsek én, amikor te mindig elfordulsz tőlem. Gyűlöllek! – morogta magában. – Az egész világot gyűlölöm! Hagyjál már békén!

Sötétkék szeméből újra kibuggyant a könnypatak. Túlságosan elhagyatottnak érezte magát.

 

Hetedik elején, úgy október tájékán, osztályfőnöke a továbbtanulásról beszélt, majd egyenként szólította őket, ki, merre szeretne menni majd, a ballagás után. A hetedik év végi jegyek már számítottak. Bori emlékezett rá, hogy kislány korában Anyuval, meg Apuval vásárolni voltak Pesten, egy hatalmas áruházban, és ott Anyu anyagokat nézegetett, amiből majd ruhát varrat. Az eladónő nagyon egyszerű köpenyben dolgozott, szép volta haja, szépen volt festve a szája, és nagyon ápolt, gyönyörű volt a keze. Ívelt, hosszú körmeit piros lakkal festette ki. A néni akkor nagyon tetszett az aprócska lánynak, különösen a kezét véste mélyen a tudatába. Ő ott, szégyenében mélyen a zsebébe dugta saját, szétrágott, szakadozott körmeit hordozó ujjacskáit. Amint a néni mutogatta a különböző színes anyagokat Anyunak, ezek a gyönyörűséges körmök vidáman, ütemesen kopogtak a pult csupa üveg felületén. Akkor elhatározta, hogy eladó lesz, neki is szép körmei lesznek, addigra abbahagyja majd a körömrágást, és az ő körmei is ilyen mesésen koppannak meg az elárusító pultokon. Ezen az emléken álmodozott még, amikor Nati néni felszólította.

-Én kereskedő leszek-mondta nagyon bátran.

Nati néni szemei kikerekedtek, válasza, illetve reakciója úgy csapott le, mint a villám.

-Te nem vagy normális! – hasított a levegőbe az osztályfőnök éles hangja, s közben szemceruzával festett szemöldöke a homloka közepéig szaladt.

Bori nem tudta miért nem normális, csak sejtette, hogy az ő jegyei alapján valami mást kellene választania. Nati néni akkor nem is mondott többet, úgy fel volt háborodva. Rögtön Bori után Jancsit szólította, aki meg gimnáziumba szeretett volna menni később.

-No, te se vagy normális! – intette le Jancsit is a tanárnő.

Nati néninek nem volt szerencsés a napja, két gyerek is megbuggyant aznap az osztályban. Mindenki más azonban normális volt, ez megnyugtathatta valamennyire, mert az egyébként mérgesen igen hangos tanárnő csendben fejezte be az órát.Az ominózus osztályfőnöki óra után Bori és Jancsi nagy nehezen kitalálták, hogy egyiküknek túl jók a jegyei, a másikjuknak meg túl rosszak az iskolához, amit kitaláltak maguknak.

-Segítek én neked a javításban – ajánlotta fel Bori Jancsinak – én meg majd nem tanulok, és mindkettőnk jegyei jók lesznek az álmainkhoz.

Nagyon határozott volt, harcos amazonná változott, úgy fellázították Nati néni szavai. Így is tettek ezen túl. Jancsi minden dolgozata jól sikerült, Borié meg egyre rosszabbul. Félévkor aztán nagyon örült Jancsi, és nagyon megijedt Bori. A lány értesítőjében sorakoztak a négyesek, és volt rosszabb jegye is. Nagyon kikapott. Szűk mozgási terét Anyu még visszább fogta otthon, Nati nénitől meg az iskolában kapott hideget és meleget felváltva, mert tudta jól, hogy lányban sokkal több lakozik a négyestől.

Bori nem tudta mit tegyen. Lázadni a családjában nem volt ajánlatos, igencsak elpáholhatta érte Anyu. Amikor kicsi lány volt, kisebbik nénje egy veszekedés közben, könnyektől és zokogásától fuldokolva kiabálta mamának:

-Inkább mentek volna moziba, mintsem engem megcsináltak!

Mamába beleszorult a levegő, de nagyapa ott termett hirtelen, és akkora pofont kent le a lányának, hogy a mellette lévő fal adta neki a másikat. A kegyetlen jelenet mély nyomot hagyott Boriban, teljes testében érezte nénje fájdalmát. Később, amikor veszekedésig fajult a vitája Anyuval, mindig eszébe jutott az a rettenetes pofon, egész teste reszketett a félelemtől, és nem mert kiállni az igazáért. Inkább úgy lett, ahogy Anyu akarta. Így lett akkor is. Elkezdett tanulni, és közben segítette Jancsit. Nem volt egyszerű a sok rosszabb jegyet kijavítania úgy, hogy közben mindent másként látott, másként értékelt, mint a felnőttek. A világgal, a családdal, és magával is tusakodott. Aztán egyszerre csak hogy, hogy nem, megérkeztek a jó jegyek. Neki is, Jancsinak is.

-Kiérsz ma még? – hallotta odakintről.

-Mindjárt jövök!- kiabálta mérgesen, de még mindig fehér blúzban, fekete szoknyában üldögélt. – Hogy mehetnék én eléd kisírt szemekkel?

Újra szipogni kezdett. Lassacskán mégiscsak kihámozta magát az ünneplő ruhából. Nem tudta abbahagyni a sírást, és ahogy ismerte magát, ez egyhamar nem is sikerülhet. Anyunak, amikor sírógörcse volt, segített az a nyugtató, ami itt hevert az orra előtt a kis szekrényen. Muszáj volt megnyugodnia hamar, hogy kimehessen. Két tablettát vett ki az üvegcséből, víz nélkül nyelte le.

A gondolatok már éjfeketék voltak Bori fejében. Nati néni önelégült mosolyát látta, ahogyan átadta neki a bizonyítványt, egy kis grimaszolással tetézve még megmutatta a lánynak felnőtti és tanári fölényét. Jancsi olyan nagyon örült, hogy elfelejtett bármit is mondani neki. Anyut is hidegen hagyta a sok ötös, pedig tőle várta a legnagyobb dicséretet. A családban meg mindenkinek megvan a maga baja. Az ő helyzete később sem lesz jobb, nem lesz szabadabb, és barátai sem lesznek. Bármit tesz, semmi nem lesz elég jó, ha pedig lázad, büntetést kap. Nem lesz se szép, se csinos, a bőre sem lesz barnább soha az életben. Így, ahogy van, nem kell ő senkinek! Itt ült árván, egy szál magában, és úgy fájt a lelke, majd meghalt belé. Nem akart már élni sem. Újra kezébe vette a nyugtatós üvegcsét, a markába zúdította a tablettákat, a szájába tömött valamennyit. Kortyolt a vízből, amit a pohárban talált. Néhány perc múlva, lassan az otthoni ruhájába öltözött, és elindult az udvar felé, segíteni Anyunak.Botladozott, nem érezte a tagjait. Szédült, zúgott a füle, ájulás kerülgette. A lépcsőn megtorpant, előtte sötét mélység tátongott. Valamivel messzebb Anyu szürke, elmosódott alakját látta.

Végül egy sikolyt hallott.

Anyu sikoltott, nem is értette miért…

 

 

 

Szohner Gabriella
Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel. A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim. Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja. Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat. Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam: „ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”

Megosztás
Megosztás

10 válasz

  1. Gabika! Gyönyörű, és megható ez a novella. Mint minden, amit eddig olvastam tolladból. Köszönöm! Írj még sok csodás tõrténetet kérlek!
    Tisztelettel és szeretettel: Katalin

  2. Köszönöm Kata a dicsérő és biztató szavakat, az érdeklődést és az olvasást! Igyekszem majd a szép történetekkel. Nagy ölelés: Gabi.

  3. Szépen megírt, fájó történet, Vajon felépült a lány? Lett valaki aki segít neki? Kérdések válaszok nélkül! Mert a közöny főleg az otthoni nagyon tud fájni! Gratulálok Gabika!

  4. Hálásan köszönöm István! A befejezést az olvasóra bíztam, kinek-kinek mentalitása szerint. Nagyon örülök, hogy Önnek is tetszett. Bizony, a kirekesztettség érzése és a nem figyelés sok fájdalom forrása, leginkább a kamaszkorban. Szívből üdvözlöm Önt!

  5. Nagyon mély lélektartalmú novellád, belelát egy gyermek szívébe, érzékelteti a belső – meg nem értés fájdalmát ! Gratulálok szeretettel !

    1. Nagyon szépen köszönöm a szép szavakat Editke! Köszönöm az érdeklődést, az olvasást nagyon megtisztelő számomra.

  6. Nagyon szép, mély írás, el szeretném vinni magammal, ha megengedi. Kamaszokkal is foglalkozom és ez most nagyon aktuális

    1. Kedves Kati!
      Végtelenül örülök, és nagy megtiszteltetés nekem, ha tudok segíteni. Vigye csak bátran, és minél szélesebb körben beszélgessen róla a gyerekekkel. Ha csak egy nebulót sikerül is „megmentenie”, már megérte megírnom ezt a novellát. Munkájához kívánok nagyon sok sikert, a gyerekek szeretetét és elismerését!

  7. Hát egy osztályfőnöki órán nagyon jó lenne elolvasni a novellát!Érzékenyíteni kellene a gyerekeket is,hogy észrevegyék a problémákkal küzdő társaikat.A tanár szerepéről már nem is beszélek,Hányszor csak utólag vagyunk okosak,s nem vesszük észre a jelzéseket.Engem személy szerint mindig megérint a lélek ábrázolásod,Gabika!Tényleg szívből ajánlom elolvasásra a novelládat nem csak az irodalmi élmény,hanem a nevelőhatása miatt is!

    1. Nagyon megtisztelő a véleményed Mártika! Örülök, hogy továbbgondoltad a kiskamasz kor problémáit, mi több, még megoldásokat is javasolsz. Én bármikor, bárkinek szívesen odaadom, okuljanak, tanuljanak belőle a gyerekek, és a felnőttek is. Köszönöm, hogy olvastál, és köszönöm a visszajelzést!

Hozzászólás a(z) Szohner Gabriella bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

4 + 6 =

Álomváró

Este van. Vár az ágy. Egy plüssmalac röfög. A tej is megalszik, falevél sem zörög. Pulóvert fon pók a sarokban. Gyere, bújjál ide gyorsan. Betakarlak,

Teljes bejegyzés »

Időutazás

A fűben pihenve néztem, mint játszik a fény, a levélmintás árnyék, és az akácillattól bódult sok pici lény a diófa alatt, békés bűvkörödben. Bőröd feszes

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Serfőző Attila

A titok

  Az út jégbordás hátába csontig vájó nehéz hideg kapaszkodott. Egy néptelen, kacskaringókkal ébren tartó úton a település benzinkútjához ért, s nyomban a mozgássérültek parkolására

Teljes bejegyzés »

Kézen fogott az Isten.

Hitemmé vált a talpam alatt Tévedésein kopott utam. Hajnalok pírján éjbe hasadt. Mégis, fénye szívemre zuhant.   Vesztett tegnapok sírásait Konokul újra kísértettem, Díszítve zörgető

Teljes bejegyzés »

Minek nevezzem…?

Minek nevezzem az álmot… mely szívembe mennyei fényt sugároz, mely az odaföntvalók földi mása, lényemnek vajúdása? Minek nevezzem az álmot… mely szerelmi lázt hoz, s

Teljes bejegyzés »