A lányarc II.

A leányarc II.

 

Nem terveztek nagy esküvőt, hiszen egyiküknek sem volt semmije, ám a lány anyjának testvérei,  egy életre szóló, meghitt lagzit varázsoltak a szerelmeseknek.

A fiú szülei egy szót sem szóltak, nászajándékot sem adtak. Úgy gondolták, lakjon csak a lánynál, ha már annyira kellett neki!

A lány özvegy anyja csak annyit mondott:

– Ez a fiú mindig szeretni fog, ha rendesen bánsz vele. Itt ellakhattok, míg saját fészketek nem lesz.

A nászút után az ifjú pár első dolga volt, átköltöztetni a fiú holmiját. Nem segített nekik senki, a  család dacosan állt a szoba közepén, és fürkésző tekintettel figyelte a két fiatal minden mozdulatát, miközben egyre csak duzzogtak:

– Mit akarsz itt, innen nem vihetsz el semmit! – dohogtak türelmetlenül.

– Csak a ruhámat és a könyveimet viszem!- sóhajtott a fiú. Sietve pakolt, és a lány fürgén hordta ki az udvaron álló, kölcsönkapott kordéra.

– Azokat nem viheted! Az enyémek! – hallotta a házból kiszűrődő parancsoló hangot a lány. Felismerte a fiú sógorának ellentmondást nem tűrő, kegyetlen stílusát. Gyorsan bedobta a könyveket a kordé hátuljába, és visszasietett a szobába. A fiú két nyakkendőt tartott a kezében.

– Ezt? – kérdezte lassan a fiú. – Ez a tiéd lenne?

– Igen! – mondta határozottan a sógora.

A lány elképedve mutatott az egyikre és magából kikelve kiáltotta:

– Ezt tőlem kapta! A névnapjára! Hogy mered a magadénak mondani?

– Nem az, hanem a másik – mutatott a sógor zavarodottan, a fiú kezébe simuló másik nyakkendőre.

– Ez? Aligha – mondta a legnagyobb lelki nyugalommal a fiú. A lány alig bírta visszafogni magát. Egyszerre volt dühös és kíváncsi. Dühös azért, mert így bánnak velük, kíváncsi azért, mert látta a fiú ujjait, ahogyan a nyakkendőt fogja.

– Mesélj, hogyan lehetne ez itt, a tiéd?  – szólt keményen a fiú, és ujjait szép lassan lejjebb csúsztatva, láttatni engedte a nyakkendő anyagába szőtt logót, az egyeteme jelképét, mely nem lehetett senki másé, csak az övé.

– Takarodjatok innen, elég volt!  – ordította dühösen a felsült sógor. – Kifelé! – és nagyot lökött a lányon, aki megbillent ugyan a hirtelen támadástól, de határozottan csapott a mocskolódó férfi felé.

– Őt ne merjétek bántani! Elmegyünk. Már csak ezt viszem – adta meg magát a fiú, és az ágya feletti képért indult. Egy emberként állták el az útját. Nem fért a kép közelébe sem.

– Ezt nem viheted! Én rajzoltam! Ez az enyém! – toporzékolt a húga.

– Na, nem! Ez már sok! Mit beszélsz? – A fiú remegve nyúlt a képért, de lefogták, nem engedték, hogy levegye. Anyja csitította őket. Kérte a fiút, hagyja ott a képet, ne maradjon a helyén fehér folt a falon, majd a tapétázás után visszaadja neki. Hiába minden, többen voltak, a fiút csak a lány védte.

– Mi nem kéne még? – szidták a lányt. –  A kép marad, lóduljatok! – lökték őket az ajtó felé.

Fájó, kegyetlenül megsebzett szívvel indultak kifelé. Röviden elköszöntek, de választ nem kaptak, csak a kordé csikorgott fáradtan, ahogy kifordultak vele a kapun. Bezárult mögöttük a szülői ház, melynek ajtaja, a fiú számára talán soha nem volt egészen kinyitva. Hiába minden, a portré maradt. Négy évig nézte minden nap, reggel köszöntötte, este jó éjt kívánt, s a portré mosolyogva vigyázta álmait. A fiú úgy érezte kirabolták, elvették tőle az emlékeit. Hirtelen rosszul lett, úgy mint akkor, amikor a főorvos kimondta, hogy a kezelése eredménytelen.

„Öt év?…Öt? Nem is lesz annyi? Lehet, hogy csak ez a négy maradt?”

A lány ijedten ölelte magához a fiút. Leültette a kordéra. Simogatta az arcát, nyugtatta, nem lesz semmi baj, majd egyedül húzza tovább a fából tákolt kis kocsit.

– Erős vagyok és szívós, sok mindennel elbírok. Ez a kis kordé, semmiség, hisz alig van rajta valami!

A fiú kicsit jobban lett, a lány törődése visszaadta az erejét és a hitét. Egyszerre fogták meg a rúd végét és nagy lendülettel indultak tovább. Nehéz volt a kordé, de nehezebb a szívük. Monoton, egyhangú tempóban, némán lépdeltek, könnyektől ázott arcukat marta a decemberi szél. Nem néztek vissza, nem volt miért visszanézni. Mire a kaptatóra felértek, már mind a ketten fuldokoltak, alig kaptak levegőt.

– Pihenjünk egy kicsit – kérte a fiú. A sarki lámpa fényénél, most még szebbnek látta a lányt. Szorosan átölelte. Összefonódva, mozdulatlanul álltak, szemükből peregtek a könnyek. Nem szégyellték, hisz nem járt senki a néptelen, zord szelű, sivár utcán.

– Menjünk! – szólt kisvártatva a lány. – Anyám vár, siessünk haza!

– Haza?..haza – ízlelgette a fiú a szót. – Haza, igen haza, mert ahol te vagy, ott vagyok otthon én is!

Évek múltán, a fiú szülei lassan megkedvelték a hűséges, családját szerető, szorgalmas lányt. Látták, hogy a fiuk is megmarad, így szép lassan, helyreállt a kapcsolat. Gyakran időztek a lányéknál, a csendes kis házban. Csak egyről nem esett szó sosem, a feledhetetlen, örök jelképet hordozó, fejkendős képről.

A lány, egy napon, elment a fiú szüleihez, hogy visszaszerezze a portrét. Meg akarta lepni a fiút. Elhűlten látta, hogy üres a fal, nincs ott a kép. Még ki sem nyitotta a száját, anyósa máris szabadkozott.

– Elvitte a lányom. Azt mondta, az az övé. Tudom, hogy nem ő rajzolta, azt is tudom már, mit jelent a fiamnak ez a kép, de te is ismered, milyen kapzsi és erőszakos. Félek tőle. Nem mertem vitatkozni vele.

A lány szomorúan ment haza. Nem szólt, a fiú mégis rögtön kitalálta, hol lehetett, s miért.

– Felejtsd el! – kérte hirtelen fellobbanó hevességgel asszonyát – törődj bele, az a kép már csak az emlékünkben él!

Azzal a fiú sarkon fordult, bement a hálószobába és becsukta maga mögött az ajtót. Fájó ürességet érzett. Agya felfogta végre a keserű igazságot, hogy a testvére sohasem szerette őt. Ellopta álmai megtestesítőjét, szenvedésein átsegítő őrző angyalát, a portrét.

Ledőlt az ágyára, nézte a szemközti csupasz falat, ahová a lányportrét szerették volna kitenni.  Képzelete a kopár falra festette a fejkendős lány arcát. Eszébe jutottak a borzalmas hónapok, a rengeteg tű, melyeket intő emlékként, még mindig őriz. Hány átszenvedett nappal? Hány kínzó éjszaka? Öt évet adtak neki, s most mégis itt van. Meggyógyult. Szép család veszi körül. Van munkája, célja, élete. Szeretik őt az emberek.

Még hallotta, ahogy a lány a szobába lépett, s ráterített egy könnyű plédet. Érezte a bőre illatát, ahogy fölé hajol, s egy puha érintéssel végig simítja a homlokát:

– Aludj kicsit, ne törődj semmivel!

– Igen – suttogta szót fogadva, és arcán egy felsejlő mosollyal, mély álomba merült.

 

Szolnoki Irma
Author: Szolnoki Irma

Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal. Műszaki végzettségemet a mátyásföldi Corvin Mátyás Híradástechnikai Szakközépiskolában szereztem. Szeretem a szépirodalmat, imádok olvasni, de írással nem foglalkoztam. 2015-ben egy novellámat feltettük férjem facebook oldalára. Sikere lett. Ismerőseink újabb és újabb történeteket vártak tőlem. 2017-től a Miskolci Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába léphettem. Pályázataikon többször szerepeltem  sikeresen, egyszer második, kétszer  harmadik helyezést is kaptam. 2018. évi az Év prózaírója választáson 3. helyezett lettem. Az Irodalmi Rádió antológiáiban rendszeresen helyet kapnak a novelláim. Nagy megtiszteltetés, hogy blogszerzőként is a közösség tagja lehetek. 2020-ban az Irodalmi Rádió gondozásában megjelent Novellák címmel első könyvem, mely 37 válogatott írásomat tartalmazza és részt vesz az 2021. évi Ünnepi Könyvhéten is. 2016-2020-ig tagja voltam a Gödöllői Városi Könyvtárban működő IRKA irodalmi közösségnek. Az írásaim felolvasó esteken szerepeltek és az írókör antológiáiban is megjelentek. 2018-ban a Gödöllői Irodalmi Díj pályázaton, a Próza kategóriájában elnyertem az Ezüst fokozatot. 2020-ban A Debreceni Nagycsaládosok Egyesületének „Mosolyvirág”  Életmese írói pályázatán harmadik helyezést kaptam. Három antológiájukban válogatták be a novelláimat. 2020-ban a COVID járvány miatt több antológia kiadása is meghiúsult. de a Jelek antológia, benne a Szavak című novellámmal megjelent. 2021-ben önálló facebook oldalt nyitottam...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

6 + 4 =

Álomváró

Este van. Vár az ágy. Egy plüssmalac röfög. A tej is megalszik, falevél sem zörög. Pulóvert fon pók a sarokban. Gyere, bújjál ide gyorsan. Betakarlak,

Teljes bejegyzés »

Időutazás

A fűben pihenve néztem, mint játszik a fény, a levélmintás árnyék, és az akácillattól bódult sok pici lény a diófa alatt, békés bűvkörödben. Bőröd feszes

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Serfőző Attila

A titok

  Az út jégbordás hátába csontig vájó nehéz hideg kapaszkodott. Egy néptelen, kacskaringókkal ébren tartó úton a település benzinkútjához ért, s nyomban a mozgássérültek parkolására

Teljes bejegyzés »

Kézen fogott az Isten.

Hitemmé vált a talpam alatt Tévedésein kopott utam. Hajnalok pírján éjbe hasadt. Mégis, fénye szívemre zuhant.   Vesztett tegnapok sírásait Konokul újra kísértettem, Díszítve zörgető

Teljes bejegyzés »

Minek nevezzem…?

Minek nevezzem az álmot… mely szívembe mennyei fényt sugároz, mely az odaföntvalók földi mása, lényemnek vajúdása? Minek nevezzem az álmot… mely szerelmi lázt hoz, s

Teljes bejegyzés »