Vivát Miskolc! Vivát Egyetem!

Vivát Miskolc! Vivát Egyetem!

„Amit magamnak leszűrtem igazságként: nem születik miskolcivá az ember, még akkor sem, ha Miskolcon születik, de miskolcivá lesz vagy miskolcivá lehet, hogyha vannak olyan emberek, akik felvállalják ezeknek az ismereteknek a közvetítését.”

/Szabó Lőrinc/

Halkan duruzsolnak a kerekek, kíváncsian nézem a napraforgótáblákat az autó ablakából, de szemem el-el siklik felettük, türelmetlen tekintetem a távolt fürkészi.

– Már látom! Mindjárt ott vagyunk! – kiáltom önfeledten.

– Igen – bólint rá csendesen a férjem, de látom, hogy a keze a kormányt szorosabban fogja.

Hirtelen bukkan fel az ismerős hegyoldal. Nézem, és nem tudok betelni a látvánnyal. Lágyan ölelkező lankák között, a kimagasló lakótelepek házai, mint egy erődítmény láncolata, méltóságteljesen üdvözöl. Reszket a gyomrom, néma a szám, megilletődve iszom a viszontlátás mámorát. Hatodszor vagyok itt! Miskolc Egyetem város, az Egyetemi Szenátus nyilvános ünneplése. Gyémánt és arany okleveles hallgatók köszöntése, és egyben a Gépészmérnöki Karon végzett mérnökök találkozója. Férjem, negyvenöt éve, itt szerzett diplomát, s e szép találkozóra ismét elkísérem őt.

 

Másképpen kezdődik, mint az eddigi évek során. Ma estére hozták előre az évfolyami vacsorát, és majd  holnap lesz, a hivatalos ceremónia. Jó ötlet, így sokkal több idő marad a beszélgetésre!

Hangulatosan feldíszített terem, gondosan megterített asztalok. Sorban érkeznek a véndiákok. Vének? Dehogy! Arcukon a fiatalság derűje, boldog üdvözlések után, az abroszokra kitett tanköri táblácskákat kutatva, izgatottan, a helyüket keresik.

– Az 502-esből hányan jöttek?… Az 509-esből csak ennyien? Hol van ő, és hol van ő? …Mit tudtok, mi van velük?- hallom innen-onnan a kíváncsi kérdéseket, majd helyet foglal mindenki. Bensőséges, rövid köszöntő után, kezdetét veszi a vacsora. Zsongó, zajos, örömteli kavalkád! Kérdések, válaszok, mosolyok, bánatok. Sorsok, évek, örömök, szenvedések. Egy a közös bennük, mind vigaszra talál, kap egy jó szót, egy kedves, együtt érző mosolyt, vagy egy elismerő csettintést: ügyes vagy, csak így tovább! Minket, házastársakat sem hagynak ki a beszélgetésből. Kíváncsian faggatnak, nevetve évődnek velünk, kényeztetnek, a kedvünket keresik.

Nem tudok betelni velük! Mosolygó, vidám társaság, érző szívű, önfeledten ünneplő, sokszálú család.

A gyorsan pergő idő zsarnok, félbeszakít minden életutat regélő sóhajtást. Menni kell! Másnap vár a legszebb varázs, nem szabad lekésni az ünnepi ceremóniát!

 

Reggel az aula előtere, dongó kaptárhoz hasonlít, fehér inges, lelkes tömeg tölti be. Ölelések, kézfogások, a viszontlátás öröme. Az egykori hallgatók, átveszik az ünnepi alkalomra készült emlékkorsókat, és lassan elfoglalják helyeiket. A karzatra megyek, innen jól látom a történéseket és rálátok az izgatottan várakozó ünnepeltekre. Megilletődötten ülnek. Nyakkendőjüket igazgatják a férfiak, ruhájuk redőit rendezgetik az asszonyok.

Felharsan a zene, jönnek a zászlóvivők, méltóságteljesen lépdel mögöttük a dékáni kar. Mindenki állva tiszteleg a bevonulók előtt. A Himnusz éneklése közben, bevillan agyamba a fiaim diplomaosztója, akkor hatott így rám, ez a pátoszos dallam! Sírás feszít, s hagyom, hogy eleredjenek a könnyeim. Szívem a múltban jár, eszem a jövőt reméli. Már csak öt év, s az én férjem is ott ül majd, az arany diplomások között!

Megnyitó beszéd, majd egyperces, néma főhajtással emlékezünk az elhunyt tanárokra, hallgatókra. Hirtelen zizegni kezd az aula, a széksorok közt, az ünnepeltek, mint szélben táncoló búzatábla, úgy hajladoznak. Vágyakozó tekintettel nézik, a katedrán sorakozó, díszes diplomákat!

Végre feláll a rektor helyettes! Szép szavakkal köszönti az egybegyűlteket és kezdetét veszi a teljesített elvárások, az éveken át hitelesen elvégzett munka, az eredmények, méltó ünnepe.

Először a gyémántdiplomásokat szólítják egyenként az emelvényhez. Tapssal üdvözöljük őket, s tapssal kísérjük, míg a helyükre visszatérnek. Milyen szép kort megéltek, hatvan éve végeztek! Hajlott háttal, nehézkesen lépdelnek az emelvény felé, de szálfaegyenes derékkal veszik át a szép kötésű diplomát, és a tisztelet jelképeként kapott, egy szál hófehér rózsát.

„Vivát Egyetem! Vivát Gépészek!” kiáltják felénk, míg csillogó tekintetük körbe járja az aulát. Csodálatos érzés nézni őket, és az a lágyan duruzsoló dallam is, mely a ceremóniát kíséri, még az érett férfiszemekből is kicsalja a könnyet.

Váratlanul megáll a sor, halljuk a nevet, de nem lép a pulpitushoz senki sem. Istenem, milyen felemelő, emberi pillanat! Az ünnepelt nem tud kijönni a diplomáért, s a taláros elöljárók lejönnek a széksorok közé, kezet fogva gratulálnak, így adják át, a jól megérdemelt dokumentumot. Vastapssal köszöntjük a nemes gesztust, s ez megismétlődik, többször is. Nem számít a ceremóniára előre kiszabott idő, csak a tisztelet, a megbecsülés, az ember számít, csak az az egy a fontos, aki éppen sorra kerül.

Már piros a tenyerem, pedig az ötven éve végzettek, csak most következnek. Százhatvan valahányból százharmincegyen, hosszú évek óta, először veszik át ilyen sokan az arany diplomát, halljuk a rektor helyettes büszke hangját. Újra zümmög a meghitt zene. Taps, oklevél átadás, taps, és a szál virág, így sorolnak egyenként, a megilletődött, egykori hallgatók, és főhajtással köszönve indulnak vissza a helyükre. Milyen szép esemény! Maximális tisztelete az embernek, maximális tisztelete a tudásnak és a tanulásnak, milyen nagyszerű, felemelő érzés ez! Ha jól belegondolok, én, aki csak vendég vagyok itt, tapsolok, ujjongok, külön-külön minden embernek, olyanoknak, akiket nem is ismerek! Ha én ilyen meghatott vagyok, akkor, mit érezhetnek az ünnepelt diplomások?

– Nézd, ő következik! – bök oldalba a férjem. Ha nem szólna, akkor is tudnám, hisz dübörög az aula az ismerős név hallatán. Felharsanó tapsviharral, állva köszöntik az idős professzort, amikor elindul a rektorhelyettes felé. Ő, aki annyi hallgatót tanított, és segített a hőn áhított papíros megszerzéshez, most ő veszi át, a jól megérdemelt aranydiplomát! Fürgén veszi kézbe, s menne már, de a vastaps nem engedi, hogy szerényen siethessen a helyére. Tombol az aula, hatalmas ovációval köszönti tanárát száz és száz vén diák. Majd elcsitul a tömeg, s halkan folytatódik a ceremónia. Az Informatikai tagozat jubiláló diplomásai is sorra átveszik az értékes bizonyítványt. Végül az egyetemi tanárok kitüntetése következik. A kitüntetett, egykori hallgatók, már megkönnyebbülve, büszkén üldögélnek. Fentről csak ősz fejeket látok, a diplomákat, és a kezekben a szál virágot, boldog kertészeit a tudásnak. Türelemmel, érdeklődve figyelik a dékáni beszámolót, az Egyetem történéseit, jövőbeni terveit, majd főhajtással tisztelegnek az egykori tanárok szobrának megkoszorúzásakor.

Elrepült az idő, máris a zárszó és a Szózat következik. Könnyezve kíséri a sok szempár a kivonuló taláros testületet és a zászlóvivőket. Gondolatuk messzire réved: „ Öt év múlva, vajon itt leszek-e?”

Nincs idő töprengeni, vár a tanköri találkozó az előadó teremben! Kivel, mi történt az elmúlt öt év alatt, mit tudnak a hiányzókról, kinek az elérhetősége változott. A hajdani névsor szerint mindenkit fegyelmezetten sorba vesznek, majd felszabadultan anekdotáznak az emlékeken. Egymás szavába vágva, nevetve mesélik a sztorikat, ki erre emlékszik, ki amarra. Aztán lassan elhalkulnak, szívük sajdul, érzik, egyre nehezebb kitolni, hátráltatni az elválás perceit. Harsány kézfogások, ígéretek, mögé bújva rejtik el a szomorúságot, hogy vége a találkozónak és lassan indulunk a kijárat felé.

Még egy pillantás a híres előadó teremre. Itt rajzolt csodás műszaki ábrákat a táblára, Terplán Zénó jobb és bal kézével egyszerre, itt magyarázta a gépészet alapismereteit. Briliáns tudása lenyűgözte a hallgatókat, szakmai alázata példát mutatott, és hivatássá emelte mindenki számára a mérnöki precizitást.

Pár lépéssel arrébb ott a lépcső, vörös márványát hány láb koptatta már! Hányszor csúsztak le a korlátján a menza felé sietve, nehogy lekéssenek az ebédről! És ott a park, a zöldellő bokrok, a padok, a focipálya, a tornaórák. A műhelyek, a könyvtár, a rengeteg tanulás, a vizsgák, a diplomatervek. Mennyi emlék! Szájtátva hallgatom, tán egy picit irigykedve is? Nem, inkább büszke vagyok, hogy itt sétálhatok velük, részesévé váltam életük szép korszakának.

– Hová megyünk? – kérdezném, de már el is harapom a szót. Hát persze, majdnem elfeledtem!

A társaság kicsit jobb kedvre derülve, rendezett sorokban, ösztönösen egyfelé halad, az A/1-es épület elé. Az elmaradhatatlan rituálé következik. Kőkata  megsimogatását mindenki kötelezőnek érzi, a fekvő lány szobrot, sorban megérintik. A szobor mosolyog. 1961 óta fekszik itt, kő könyvei mellett, a tanulás jelképeként. Milyen hosszú ideje tűri, hogy az egyetemi hallgatók tréfálkoznak vele, becézik, hol Kőkatának, hol Kőböskének. Verseket zengenek róla, kifestik. öltöztetik. Távolt fürkésző, magabiztos tekintete elárulja, tudja jól, hogy a szigorlatok és utóvizsgák nélküle nem sikerülnének, erőt ad, hitet, hogy ha megsimogatod, minden sikerülhet. Én is megsimogatom. Köszönöm, hogy vigyázott a férjemre és örök riválisom marad, mert Kőkata volt, van és lesz, kitörölhetetlenül belopva magát, a hallgatók szívébe.

Egy búcsú fotó, csoportkép Kőkatával. Egy ölelés, egy vállveregetés, ígéretek, fogadkozások, majd mindenki elindul hazafelé. Elcsendesedik az egyetem, csak a szökőkút mesél csobogva, a vizénél hűsölő madaraknak.

 

Némán ülünk a kocsiban. Lopva férjemet lesem. Arcizma sem rándul, figyelmesen vezet, de érzem az elválás szomorúságát a szívében. Visszanézek. A lemenő nap búcsúfénye fel-felcsillan az egyre távolabbról hunyorgó ablakokon. Vigasztalom magam, öt év múlva újra itt leszünk, és akkor már a  férjemnek is tapsolhatok.

A visszapillantó tükrön át, még búcsút intek Miskolcnak. Könnyező szemmel, hálásan motyogom:

„Vivát Miskolc! Vivát Egyetem! Vivát legendás 507-sek, közülük is, te édes férjem, mert ezt a gyönyörű élményt, neked köszönhetem!”

Szolnoki Irma
Author: Szolnoki Irma

Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal. Műszaki végzettségemet a mátyásföldi Corvin Mátyás Híradástechnikai Szakközépiskolában szereztem. Szeretem a szépirodalmat, imádok olvasni, de írással nem foglalkoztam. 2015-ben egy novellámat feltettük férjem facebook oldalára. Sikere lett. Ismerőseink újabb és újabb történeteket vártak tőlem.2017-től a Miskolci Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába léphettem. Pályázataikon többször szerepeltem  sikeresen, egyszer második, kétszer  harmadik helyezést is kaptam. 2018. évi az Év prózaírója választáson 3. helyezett lettem. Az Irodalmi Rádió antológiáiban rendszeresen helyet kapnak a novelláim. Nagy megtiszteltetés, hogy blogszerzőként is a közösség tagja lehetek.2020-ban az Irodalmi Rádió gondozásában megjelent Novellák címmel első könyvem, mely 37 válogatott írásomat tartalmazza és részt vesz az 2021. évi Ünnepi Könyvhéten is.2016-2020-ig tagja voltam a Gödöllői Városi Könyvtárban működő IRKA irodalmi közösségnek.Az írásaim felolvasó esteken szerepeltek és az írókör antológiáiban is megjelentek.2018-ban a Gödöllői Irodalmi Díj pályázaton, a Próza kategóriájában elnyertem az Ezüst fokozatot.2020-ban A Debreceni Nagycsaládosok Egyesületének "Mosolyvirág"  Életmese írói pályázatán harmadik helyezést kaptam. Három antológiájukban válogatták be a novelláimat.2020-ban a COVID járvány miatt több antológia kiadása is meghiúsult. de a Jelek antológia, benne a Szavak című novellámmal megjelent. 2021-ben önálló facebook oldalt nyitottam az írásaimnak, de a Pesti Mesék, és egyéb irodalmi...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

5 válasz

    1. Köszönöm szépen Valika! Nagy öröm számomra, hogy figyelemmel kíséred és olvasod a “még pihés szárnyú” írásaimat.

    1. Köszönöm Marcsi, hogy olvastad. Nagy élmény és mindig nagyon várom ezeket a találkozókat. Remélem átjön az írásból az a mérhetetlen tisztelet és szeretet, amit érzek. Puszillak Irma

  1. Kedves Irma és Sándor!
    Nagyon köszönöm e lélek melengető könny csalogató megható Alkotást.Öröm volt olvasni és kívánom,hogy 5 évmúlva jó egészségben térjetek vissza Miskolc Egyetemére! Szívből Gratulálok!

Hozzászólás a(z) Szolnoki Irma bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

VÁROK RÁD MIKULÁS

         VÁROK RÁD MIKULÁS   Szarvasok húzzák a szánom, hozzád jövök ma este, Ajándékot viszek neked, vágyaidat meglestem. Figyeljetek aprónépek, kisfiúk és kislányok, Ez

Teljes bejegyzés »

Pünkösdi királyság

Való igaz, hogy furcsán nézett ki! Felül csákó alakú zöld sapka, lejjebb élénk, tarka színek nevettek a rácsodálkozóra. Nagy batyu is volt nála, mint egy

Teljes bejegyzés »
Versek
Bora Ildikó

Karácsonyváró

Aranyszálra fűzzük lelkünk legjavát, Fénylő gyöngyszemekből kötünk koszorút. Ajtónkra függesztjük a várakozást, Karácsonyestéig hosszú még az út. Gyertyalángban lobog kezdet és a vég, Csend telepszik

Teljes bejegyzés »

Az eltűnt tavasz

Tétova ősz, amint halad, Néha még izzó nyárba vált. Látva hófehér, szép hajad, Csillámló, hűs telet kiált. Bennem a nyár lebbent tova, Örök varázzsal hiteget.

Teljes bejegyzés »

EUGÉNIA

Az ódon pesti házak legendákat őriznek. A zárt kapuk mögött soha meg nem írt regények születnek, az öreg falak meséket suttognak régi, letűnt korokról és

Teljes bejegyzés »