Rózsa Iván: Mit lehet és mit nem?
Lehet-e egyszerre szeretni József Attila verseit – no, nem mindegyiket – és tisztelni vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó urat, a munkásságáért? Lehet! Itt vagyok én erre az egyik élő példa!
Ők nagy átfedéssel egy korszakban éltek, egyikük élete rövidre sikeredett, mert ez csak így történhetett… A másiké hosszúra nyúlt, mert ez is csak így történhetett…
Aki járt már a ferencvárosi, Gát utcai, kis lakás-múzeumban, és látta térképen, hányszor költözött csak ebben a kerületben a mosónő családfenntartó vezette kis család, megélhetési, fizetési gondok miatt egyik albérletből a másikba; még jobban meg tudja érteni József Attila korai kommunisztikus, és soha nem múló anarchisztikus beállítottságát. Meg persze a szegedi egyetem „fura urát”, Horger Antalt is; miért tanácsolta el kellő türelem után a tanári pályától József Attilát. Mert József Attila az, aki leírta e sorokat: „Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám.” Ugyanő ugyanakkor végtelenül szerette az édesanyját és hazáját, nála kevesen jobban… És hány istenes verset is írt…
De mi ez? Könnyű lenne kijelenteni: skizofrénia. Nem inkább érzelmi, hangulati, helyesebben fogalmazva, állapoti változások? Vagy a „halált hozó fű” időnkénti hatása?
Egykori kommunista elvtársai később lefasisztázták József Attilát. Heinrich Böll, a másik nagy szakrális anarchista egy helyen így fogalmazott: „minden tisztességes ember volt egyszer kommunista.” És ezt már én teszem hozzá, fiatal korában, de hamar rájön arra, mennyire naiv, idealista volt…
József Attilának, mint Petőfinek, nyakas lázadóként rövid élet méretett. Előbbi egyik versében Budapest felgyújtására; utóbbi pedig a királyok felakasztására buzdított. Őrült pillanatok ezek, vagy pedig igaz költők igaz, bár szélsőséges, állapotai?
József Attila életére meghatározók lehettek a ferencvárosi és az öcsödi évek. Az igazi üdülést pedig Szárszó jelenthette neki, meg persze Cagnes-sur-Mer… Petőfinek nem volt ideje még ennyit sem nyaralni, bár keresztül-kasul bejárta az országot…
Velük ellentétben Horthynak hosszú élet adatott, mely tán még hosszabb is lehetett volna, ha ’56-ban győz a forradalmunk, a magyarok szabadságharca. Talán forradalmunk elbukásába halt bele… Horthy Miklós egy kommunista horda rémuralma és a trianoni országvesztés után talpra állította az országot, és két és fél évtizeden át megóvta Magyarországot és Európát a bolsevizmus terjeszkedésétől. Kivételes teljesítmény!
Igen, kijelenthetem nyugodt, tiszta szívvel: igazságos háborút folytattunk mi, magyarok! Vissza akartuk szerezni az elrabolt országrészeket, s meg akartuk menteni az országot és Európát a bolsevikoktól. És az, hogy ki volt ebben a harcban a szövetségesünk? Nem volt nagy választék, sok választási lehetőség…
Az angolok és az amerikaiak meg összeálltak Sztálinnal, aki köztudottan nagyságrendileg nagyobb népirtó gyilkos volt, mint Hitler. Akkor miért szégyenkezzünk csak mi, magyarok?! És meddig sulykolják még belénk bizonyos körök a bűnös nép tudatát? Mintha az ő tragédiájuk lenne az egyedüli a történelem során! Hány holokausztunk volt nekünk, magyaroknak? Hány adatott a lengyeleknek? És az örmények vagy az indiánok sorsa; mi az, ha nem holokauszt?!
Horthy és József Attila más-más aspektusból, helyzetből látta, szemlélte a világot. Horthy a nemzetvezető főúr helyzetéből, az úri Magyarország szemszögéből; József Attila pedig a lázadó proliéból. És mindkettejüknek igazuk volt a maguk módján!
Én igazán meg tudom érteni mindkettejüket, ugyanis apai nagymamám (Kossuth-Udvardy ivadék) révén egyszerre van bennem rebellis és bohó dzsentri vér. Rózsa Sándor nagypapám nem csupán névrokona volt a betyárnak, hanem családfa-kutatás során egy mellékágat is felfedezett. Anyai nagyszüleim viszont munkás emberek voltak. Még ha a Horthy-rendszerben úgymond „lumpen proletárok” is. Bunyevác származású nagyapám (Vrancsics) úri sofőr volt, német nagymamám (Mihélisz) pedig dada.
Ezért tudok én mindenkit megérteni. Urakat, akik tényleg urak és prolikat, akik a maguk módján szintén urak. (Vrancsics nagypapám beceneve különben „Báró úr” volt…) Lázadókat, takarékosokat, mulatozókat, cigánnyal húzatókat; németeket, szerbeket, horvátokat, szlovákokat, és főleg magyarokat. Ez a sokszínűség. De egy valamit nem: a szélkakasságot!
Mert Horthy nem szélkakas volt, hanem a Sátán kétféle megnyilvánulása között lavírozott, a kisebbik rosszat választotta, s ahogy tőle tellett, embereket mentett. A pokolban is úr volt, ellentétben valaki mással, aki született szélkakas, aki elsősorban nem a közössége, a népe sorsát viseli a szívén, hanem saját anyagi gyarapodását és egyéni hatalmi szempontjait.
Mert lehet-e felelősen például két héten belül ugyanannak a személynek Horthyt dicsőíteni, aztán lenácizni, „agyagba döngölni”?! Igaz, más-más közegben, de a nagy nyilvánosság, a tévé kamerái előtt?! Ahogy a helyzet, a társaság megkívánta…
Ez nem gyakorlatiasság, ez nem rugalmasság, ez nem pragmatizmus; hanem szélkakas mentalitás, szélkakas lét. Ezen úgymond kiszámíthatatlanság miatt nem tisztelik Magyarország miniszterelnökét, hanem lassan a közröhej tárgya lesz. Még ha kap is kitüntetéseket egyéb maffiózó körökből; még ha meg is ölelget, meg is lapogat más „illiberális” diktátorokat…
Mert a hatalom megszerzésének és gyakorlásának technikája, a belpolitikai „ellenség” ledarálásának kiváló érzéke, a rafináltság egy dolog; az ország valódi problémáinak megoldása, vagyis az igazi kormányzás egy másik – és sokkal fontosabb – dolog. Kormányzáshoz születni kell: úrnak főúrként vagy proliként; és nem átoksori bugrisként ámokfutást rendezni, szemérmetlenül lopni, közpénzből jótékonykodni, egy ország népét túszként tartani, ellenségképekkel riogatni, „elveket, nézeteket” pillanatnyi érdek szerint, mint alsógatyát váltani, jótevők ülepét nyalni, majd később, ha úgy adódik, abba belerúgni.
Ez nem taktika, ez bunkóság. Ez nem stratégia, hanem elvtelen, komolytalan libikókázás. Ez nem politika, hanem köztörvényes bűncselekmény. Mert van, amit lehet; és van, amit nem… Még annak sem, aki most azt hiszi magáról, hogy bármit, mindent megtehet…
Budakalász, 2017. július 26-27., éjjel
Author: Rózsa Iván
Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok. Szülővárosomban érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1977-ben, kémia tagozaton. Igaz, általános iskolában matematika tagozatos voltam. A pesti Közgázon, külgazdaság szakon diplomáztam 1984-ben, majd 1986-ban az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be. Az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál dolgoztam 1991-ig, mint újságíró. De természetesen más lapoknak is írtam: megjelentem így az Interpress Magazinnál, a Magyar Ifjúságban, az ef-Lapokban vagy a Műszaki Életben. Fordítottam németből két szerelmes regényt a Harlequin Kiadónak. Majd egyéni vállalkozó lettem, s egy évtizeden keresztül az íróasztalfióknak írtam prózát, főleg esszéket, aforizmákat, és a gimnáziumi zsengék után 1995-től ismét verseket. 2001-ben tértem vissza a sajtó világába. Megjelentem újra cikkekkel, versekkel, prózákkal, német fordításokkal: főleg a Richard Wagner Társaság lapjában, a Hírmondóban, a Kapuban, a Betyárvilágban, a Magyar Világban, újdonsült városunk, Budakalász – ahol már harminchárom éve élek nejemmel, Zitával – lapjában, a Kalász Újságban és a miskolci Irodalmi Rádiónál. De előfordultam többek között a Lyukasórában, a Galaktikában, a Nemzetőrben, a Havi Magyar Fórumban vagy például a Tárogatóban is. Több kiadó számos antológiájában, főképp az Irodalmi Rádió, a Maradok#Vers#Dal Háló és az Accordia Kiadó könyveiben, DVD-, CD- és egyéb kiadványaiban, valamint sok...