A kovács kicsi kalapácsa

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kovács meg a felesége. A kovács esténként el-eljárt a közeli ivóba, ahonnan csak késő éjjel tért haza. A felesége mindig pörölt vele:

– Elissza azt a kis pénzt is, amit megkeres, aztán meg félre patkolja a lovakat, meg széjjelkalapálja a körmit! Egyszer azt veszi észre kend, hogy nem fogom beengedni! Akkor aztán ott alszik, ahol akar!

A kovács szelíd ember volt, hümmögött a bajusza alatt, levette a csizmáját, elmondta az esti imát, lefeküdt, aztán aludt.

Egyik nap két idegen tévedt be a kovácsműhelybe, s kérték őt, hogy patkolja meg a lovukat. De nem akármilyen patkót kértek ám! Magukkal vittek négy aranypatkót, azt szerették volna felpatkoltatni a lovuk lábára.

– Tudja meg, mester, hogy nem átlagos ló ám ez! Nincs párja közel, s távol! – simogatta az egyik a lovat.

Az állat valóban gyönyörű volt. A szőre feketén ragyogott, sörénye szépen befonva lógott a nyakán, farkát pedig egyhosszúra vágták. A kovács nem szabadkozott, felverte a négy aranypatkót, a munka végeztével a két idegen kifizette a munka árát, majd távoztak. Azonban a kovács alig szusszant egyet, a két férfi visszatért.

– Hallja-e kend, maga lóvá tett minket!  Egyszerű patkókat szegelt a ló lábára! Hová tette az aranypatkókat?

A kovács csak nézte, nézte a lovat, s hiába tapogatta, a lábán valóban egyszerű vas patkók voltak. El sem tudta képzelni, mi történhetett, de ugyanaz a fekete ló volt a fonott sörényével és a nyírott farkával. A két idegen meg csak szentségelt, kiabált, hogy őket becsapták, követelték a négy aranypatkót. A kovácsnak nem volt sem négy aranypatkója, sem annyi pénze, hogy kifizesse a kárt, így aztán a kovácsműhelyt ajánlotta fel, csak ne kiabáljanak annyira. A két idegen ráállt a dologra, meg is írták a papírost, hogy mostantól övéké a műhely.

Aznap este szegény kovács bánatában úgy berúgott, hogy csak késő este botorkált haza. A kaput zárva találta, s hiába zörgetett, a felesége nem nyitotta ki. A műhely előtt állt egy réges-régi, odvas fa, gondolta bemászik, ott éjszakázik, reggel majd csak beengedik. Azonban a fa hangyáitól nem igen tudott aludni. Itt másztak, ott másztak, mindig másztak valahol. Éjfél felé ismerős hangokra lett figyelmes. A két idegen dülöngélt az úton, s amikor a kovácsműhely elé értek, suttogva azt mondta az egyik:

– Na, ennek a kovácsnak aztán jól túljártunk az eszén! Meg sem fordult a fejében, hogy két fekete lovunk van!

– Bizony ám, ez könnyebben ment, mint a múlt héten a másik faluban. Holnap eladjuk a műhelyt, aztán sutty, irány a következő falu!

Hinnye, gondolta a kovács a fában, ezek aztán tényleg jól becsaptak engem, megloptak és még pénzt is csinálnak belőle, de visszaszerzem én a műhelyemet! Kimászott a fa odvából, és az éjszaka leple alatt követte a két gonosztevőt egészen a faluszéli fogadóig, ahol a szállásuk volt. Megvárta, amíg elnyomja őket az álom, aztán besurrant az istállóba, ahol ott állt a két fekete ló. Odalopózott hozzájuk, s szép csendben levette az egyik vaspatkót a lóról.

– Ne haragudj, pajtás! Holnap visszakapod a topánkádat!

Aztán a kovács egyenesen ment a hajdúkhoz. Egészen hajnal lett, mire hazaért. Addigra a felesége megenyhült, beengedte.

– Éjszakán át nem aludtam! – sírt az asszony. – Elvesztette kend a kovácsműhelyt, miből fogunk eztán megélni?

– Ne búsulj, asszony, ma visszaszerezzük a műhelyt.

Alig harangozták el a reggel hét órát, már gyűltek is az érdeklődők a kovácsműhely elé. Csakhamar megérkezett a két bajkeverő is a fekete lóval, de messziről látszott, hogy szerencsétlen állat igen furcsán lépdel.

– Na, nézd csak, hát kend elhagyta az egyik patkóját! – mutatott a kovács a ló lábára. – Hozza be a lovat, utoljára még hadd patkoljam meg. Úgy látszik, nem jól vertem be a szegeket.

A másik nem mert ellenszegülni. A kovács elővette a kalapácsot, amellyel az aranypatkót felverte a másik ló lábára.

– Tudja meg, kend, hogy nem átlagos kalapács ám ez! Nincs párja közel, s távol! Emlékszik minden lóra, amit valaha patkolt! – azzal elkezdte ütni vele a szegeket. – Mit mondasz, kicsi kalapácsom? Hogy te még sosem patkoltad ezt a lovat? – azzal tovább kopácsolt. – Mit mondasz, kicsi kalapácsom? Hogy az aranypatkó egy másik ló lábán van? – s ütötte tovább a patkót. – Mit mondasz, kicsi kalapácsom? Hogy a ló a falu szélén van a fogadóban?

A csaló érezte, hogy szorul a nyaka körül a hurok, és menekülésre fogta volna a dolgot, de addigra a hajdúk lefogták a társát odakint, meg aztán őt is. Már régóta keresték őket az elkövetett gazságaikért. Az összesereglett nép nagy álmélkodás után szétszéledt, a kovács visszakapta a műhelyét, de még megkapta a két gyönyörű lovat is. Az aranypatkókat eladta, és az árából juttatott a másik faluban megkárosított kovácsmesternek is. Egészen százéves koráig patkolta a lovakat, akkor aztán átadta a műhelyt az ükunokájának, aki talán még most is űzi a mesterséget, ha meg nem unta.

Bábel Antónia
Author: Bábel Antónia

Bábel Antónia az Irodalmi Rádió szerzője. Bábel Antónia vagyok, 1982-ben születtem. Dabason élek férjemmel és kislányunkkal. Óvodapedagógusi végzettséggel rendelkezem. Gyerekkorom óta foglalkoztat az írás, de komolyan csak néhány éve kezdtem gyűjtögetni a műveimet. Ezt a szerencsés fordulatot férjemnek és Kapui Ágota költőnőnek köszönhetem. Szeretem azokat a gyermekmeséket, amelyek csodát sugároznak és feltöltik a szívet. Többnyire meséket, verseket, novellákat és kisregényeket írok. Meséimmel, történeteimmel igyekszem gyönyörködtetni, értéket közvetíteni gyakran segítségül hívva a humort. A képzelet szárnyán próbálok beférkőzni a gyermeki lélekbe. Foglalkoztat a pszichológia, a gyermeklélek, az élet értelme, a természettel harmóniában való lét. Szeretem az embereket, a gyerekeket. Fontosnak tartom az elesettek, rászorultak megsegítését. 2013 óta a helyi Karitász tagja vagyok. Fontos számomra a környezetvédelem, 2013-ban Télessy István környezetvédelmi díjban részesültem a helyi újságban publikált cikkeimért és környezetvédelmi tevékenységemért. Nagyon szeretek főzni, varrni, alkotni, újdonságokat kipróbálni. 2017 januárjában az Irodalmi Rádió Tél és Karácsony 2016 című pályázatán harmadik helyezést értem el Nagyapó csizmája című versemmel. Szintén januárban az V. Nemzetközi Benedek Elek Meseíró Pályázat osztott harmadik helyét szereztem meg A furfangos kis asszony című mesémmel. 2017 májusában az I. Nemzetközi Mécs László Irodalmi Díj osztott első helyét sikerült kiérdemelnem Lopott Vétkek című novellámmal.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A REJTEKZSEB

Kelekótya, felelőtlen alak vagyok és semmit sem lehet rám bízni. Ez a tömör jellemrajz minden bizonnyal helytálló, mert a feleségem mondta, ráadásul nem is először

Teljes bejegyzés »

Hőségben

Hőségben    Suttogó levelek üzennek nekem, ölelj meg engem, s hunyd le most szemed Érzed már te is, hogy az élet szép? Áramlik lelkembe millió

Teljes bejegyzés »

Hirdetés.

Hirdetés. Írta: Egyed-Husti Boglárka. A szél úgy fújt, hogy azt hittem kifúj a kabátomból. Az esernyőmet otthon felejtettem, pedig látszott az égen, hogy mindjárt esni

Teljes bejegyzés »

Az ellopott idő.

Az ellopott idő. Írta: Egyed-Husti Boglárka   Hopp, elvesztem-kiáltott fel karórám, mikor lecsúszott a zsebembe. Nini ez egy új világ, gyerünk rohanás. Ne rohanj már

Teljes bejegyzés »

Vakon.

Vakon. Írta: Egyed-Husti Boglárka Utazok a semmibe. Mellettem robog el vonat. Vakvágányos síneken menetel az életem. Utazok a semmibe.   Látom a keresztet, megfogom a

Teljes bejegyzés »
Prózák
Szabó-Vincz Dóra

A világ peremén

Magasba tornyosuló szikla csúcsán ülök. A lábam a végtelenbe lóg, a kezem a perem szélét markolja. Elfehérednek az ujjaim a szorításától. Körülöttem minden sötét. Hűvös

Teljes bejegyzés »