Szavak
Meghatározói életünknek. Az első, gügyögve kimondott szó, és az utolsó, rebegő sóhajtás. Amit a két szó közt eltelt időben mondunk ki, jellemzi egész lényünket, tetteinket, gondolatainkat.
Szeretek játszani a szavakkal. Egyenként kimondani, hallani a ritmusát, elgondolkodni azon, miért éppen ezt jelenti és vajon, ki mondta ki először ezt a szót és miért?
Utca. Cuppan a „c”, mintha sártócsába léptem volna. Cuppan. Imádni való az a dupla „p”. Érzem gyermekem leheletét, ahogyan két kis kezébe fogja az arcomat, és rácuppantja pusziját. Gyermekemről eszembe jut a férjem és az esküvőm.
Esküvő. Benne az a hosszú „ő”. Ő, aki meghatározza további életem. Anyámnak mit jelenthetett az én esküvőm? Az esküt és a vőt? Nem, nemcsak ezt, az ő életében már benne volt egy másik „ő”.
A temető. Temet – ő. Jaj, ez a hosszú „ő”, mennyire más mint az előző, pedig ugyanaz az „ő”!
Koporsó, fűzi tovább agyam a gondolatot. Csupa mély hangzó, borzongó, kongó, zord szó. Még ott dübörög a fülemben, ahogy a rögök kíméletlen ridegséggel koppantak apám koporsóján. És máris itt az új szó: koppan. Milyen más ez a dupla „p”. Nem cuppan, nem simogat lágyan, hanem könyörtelenül üt, rombol, semmivé tesz, fájó. „Ó” A lecsó, jut eszembe a vacsora és a hozzávalók.
Megyek a zöldségeshez, megvenni a paprikát, paradicsomot, hagymát. Nézem a felhozatalt és az árakat. Kis táblák mutatják, melyik áru hol termett és milyen ára van. Olvasom a krétával írt szöveget: Kari, pari, padli, burgi, hagyi, cukki, „k” (ez a legjobb, akármi lehetne, ha nem látnám, hogy káposztafej). A diákcsemege tálján a „nyami” szót olvasom. Kapkodom a fejem, értetlenül bámulok. A citrom ugyan spanyol, de én magyar vagyok, igaz, modern időket élünk, de ennyire?
Mély levegőt veszek, és bátran uborkát kérek, ubi helyett. Uborka, kedveskedő, becéző szó, nem egy rideg, nyekkenés: ubi, mintha malac büfögne. Fizetek, sietve hagyom el a piacot. Kicsit szégyenkezem. Miért nem tetszik ez nekem? Maradi vagyok? Öregszem? Nincs időm a válaszon töprengeni, utam a kifőzde előtt vezet el. Hatalmas tábla hirdeti a menüt: karileves, spöri, mpöri, petburgi, hambi, lángi. Jézusom! Még jó, hogy a sört nem lehet rövidíteni, a bor is érthető, de az üdi, vajon milyen löttyöt takar? Nevetek ugyan, de fejcsóválva indulok haza. Szép anyanyelvünket elsodorta a száguldó technika karaktereket kurtító világa.
– Irma! Várj! – kiált utánam egy ismerős hang. Megfordulok, örömmel fedezem fel a régen látott osztálytársamat. Babakocsit tolva, siet felém, mosolyogva integet. Ahogy mellém ér, hirtelen megcsörren a telefonja. Fejével türelemre int, majd sietve hadarni kezd:
– Hali! … Nincs, de van bani….. Tali? OKÉ! … No para, na hali, hali! – rögtön kinyomja a gombot és felém fordulva szabadkozik:
– A tesim volt, bocsi. Figyu! – és büszkén a babakocsiba mutat. – Az első uncsi. Ugye édi?
A gyerek fölé hajolok. Szép baba. Unoka, a várva várt csoda! Értem az uncsit, de mégsem értem. Unoka, eleve becéző, bizalmas. Uncsi, ugyanannyi betű, nem rövidebb, számolom dühösen. Uncsi? Mióta az eszemet tudom, a legjobban unott dolgot jelenti. Hogy lehet uncsinak nevezni, a világ legdrágább gyermekét! Nem unalmas, nem egyhangú, nem szürke és lapos, akkor miért? Hízelgő szavakkal gratulálok, és gyorsan tovább megyek. Még hallom, ahogy vonul a járdán, ennek annak odakiabálva, dicsekszik a babával: – Uncsi, az én kis uncsikám!
– Szia! Mit főztél vacsorára? – kukkant be kíváncsian a konyhába az éppen hazaérkező férjem. Kukkant. Ez is milyen jó szó. Kíváncsi, kicsit bizalmas, a sok „k” olyan, mint egy diszkrét kopogás.
Belém bújik a kisördög. Férjem szereti a humort, érti a vicceimet, most is megtréfálom őt.
– Nektek lecsi, nekem sali. Vacsi mellé sör vagy üdi. De, ha mást akarsz, kajcsizz szalit! Van mellé pari, hagyi, ubi – hadarom a zagyva szavakat.
Férjem tátott szájjal néz rám, érti amit mondok, de nincs kedve nevetni. Félve kérdezi, mi bajom.
Egy mondatba sűrítve, hatalmas sóhajjal fújom ki magamból a keserűségemet:
– Ha unokánk lesz, nem fogom unni, szeretni fogom és tisztelni, ahogy édes anyanyelvem szavait is.
Author: Szolnoki Irma
Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal. Műszaki végzettségemet a mátyásföldi Corvin Mátyás Híradástechnikai Szakközépiskolában szereztem. Szeretem a szépirodalmat, imádok olvasni, de írással nem foglalkoztam. 2015-ben egy novellámat feltettük férjem facebook oldalára. Sikere lett. Ismerőseink újabb és újabb történeteket vártak tőlem.2017-től a Miskolci Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába léphettem. Pályázataikon többször szerepeltem sikeresen, egyszer második, kétszer harmadik helyezést is kaptam. 2018. évi az Év prózaírója választáson 3. helyezett lettem. Az Irodalmi Rádió antológiáiban rendszeresen helyet kapnak a novelláim. Nagy megtiszteltetés, hogy blogszerzőként is a közösség tagja lehetek.2020-ban az Irodalmi Rádió gondozásában megjelent Novellák címmel első könyvem, mely 37 válogatott írásomat tartalmazza és részt vesz az 2021. évi Ünnepi Könyvhéten is.2016-2020-ig tagja voltam a Gödöllői Városi Könyvtárban működő IRKA irodalmi közösségnek.Az írásaim felolvasó esteken szerepeltek és az írókör antológiáiban is megjelentek.2018-ban a Gödöllői Irodalmi Díj pályázaton, a Próza kategóriájában elnyertem az Ezüst fokozatot.2020-ban A Debreceni Nagycsaládosok Egyesületének "Mosolyvirág" Életmese írói pályázatán harmadik helyezést kaptam. Három antológiájukban válogatták be a novelláimat.2020-ban a COVID járvány miatt több antológia kiadása is meghiúsult. de a Jelek antológia, benne a Szavak című novellámmal megjelent. 2021-ben önálló facebook oldalt nyitottam az írásaimnak, de a Pesti Mesék, és egyéb irodalmi...
