Elfüstölő álmok

Szohner Gabriella: Elfüstölő álmok

Karácsony óta nem sütött ki a nap. Ólmosan nehéz szürkeség ülepedett a városra, savanyú kénes lignitfüst rakódott a ködbe bújt házak közé.  A nehéz, párás levegő egy része lecsapódott a fák mezítelen ágain, fehéres-sárgás zúzmara csüngött a gallyakon. Ilyen utálatos, hosszúra nyúló szürkeséget már régen nem látott senki. Az egyhangúság, letörtség, magányosság foglalt teret magának, beivódott minden udvarba, apró házszögletbe, minden emberi lélekbe. Foltokban megmaradt a tavalyi hó, mocskos, jeges masszaként mutatta az elmúlt hetek havazását. Akkor még örült is neki minden emberfia. Mostanra azonban már régen túl voltak a friss hó örömén, február közepét mutatta a naptár, a tavaszt remélték inkább. Egy kis pislákoló, halványan világító fénysugarat vártak, ami reménységet adna, hogy a nap nem veszett el, csak szunyókál még, erőt gyűjt a következő tavaszra. Lassú, lustán vánszorgó napok követték egymást, sem a napsütés, sem a kikelet nem akart megszületni. Télnek már nagyon késő volt, tavasznak meg túlságosan korán.

Angi azon a reggelen nem törődött az időjárással, volt éppen elég problémája. A szokásosnál is rosszabbul érezte magát. Nem tudta volna megmondani mi a baja, csak nyugtalanította valami furcsa érzés, ami azt súgta neki, hogy ma semmiképpen ne menjen suliba. A kötelességérzete azonban – amit nagyon jól beleneveltek – szólította, meg úgysem kapott volna igazolást a szülőktől. Attól sokkal szigorúbbak, hogy holmi kis rosszullétet magyarázatként elfogadnának. Erőltetetten készülődött, bensőjében a különös feszültséggel. Gondolatai hol az elmúlt hetekben, hol a jövőben jártak. Már hetek óta vívódott magában,  parányi élete sorsfordulóhoz érkezett, s ő nem tudta mit tegyen. Szorította az idő, pár nap múlva döntenie kell. Nem is olyan régen még gondtalanul ábrándozott az egyetemről, új barátságokról, felhőtlen diákévekről, nevetésről, diplomáról, merészen szövögette terveit, hogyan lesz önálló, hogyan megy el otthonról jó messzire. Tudta, hogy nem lesz könnyű megharcolni az álmaiért, ekkora kalamajkára azonban nem számított.  December óta minden nap csatázik. Hol a barátjával, hol a szülőkkel, az övéivel és a leendőkkel, hol pedig az osztályfőnökével, aki mostanában, látva Angi szokatlan ingadozását, naponta döngölte őt a földbe, egészen az okkersárga agyagig.

-El kell menned az egyetemre! Ne legyél bolond!- mondogatta Lenke néni.

A téli szünet után a lány jövője neuralgikus ponttá változott, ez borzolta az idegeket, és szakította kétfelé a szeretteit. Egyik oldal helyeselt, míg a másik erősen ellenkezett. Miki kötötte leginkább az ebet a karóhoz, aki hallani sem akart semmiféle tanulásról.  Az első iskolai bálon ismerkedtek meg, amire Angit egyedül elengedték, kapcsolatuk három éve tartott. Ő volt az első, és mindeddig az utolsó fiú is, aki átléphette a házuk bűvös küszöbét. Mikivel elmehetett a moziba, elmehetett szórakozni, Mikiben megbíztak Angi szülei. A fiú udvarlása valamennyi szabadságot biztosított a lány szűk keretek közé szorított napjaiba. Miki az elmúlt évben befejezte a szakiskolát, egy gyárban helyezkedett el. Nagy tervei voltak, Angi érettségije után eljegyzést akart, gyűrűt húzni a szerelme ujjára.

-Korai még a házasság! – mondogatta a lány.

Nem tudta biztosan, szereti-e Mikit annyira, hogy hozzámenjen, azt sem tudta talán, milyen az igazi szerelem, tele volt aggodalommal, félelemmel, rőzsét hordó, meggörbült, mesebeli banyává tette a tonnányi súly, amit a fiú terve a hátára rakott.  Egy valamit azonban biztosan tudott.  Nevezetesen azt, hogy vagy az ország másik szegletében lévő egyetem, vagy a Miki által felajánlott gyűrű nyújthatja az utat a szabadsága felé. Már ha a házasság szabadság egyáltalán.

Az egyetem gondolata a fiú szüleit is kiborította. Azt kifogásolták, hogy az egyetlen fiuk rangon aluli lesz ebben a kapcsolatban, sűrűn hangoztatták, hogy ilyenformán nem valók ők egymáshoz, és soha nem is fognak összenőni, mint a borsó meg a héja. Tegnap délután a két fiatal éppen erről beszélgetett. Újabban mindig erről beszélgettek, olykor veszekedtek is rendesen.

– Mit kezdek én nélküled itthon?- kérdezte Miki, miközben Angi ujjaival babrált.

– Dolgozol. De nem is kell itthon maradnod. Elmegyünk együtt. Keresel magadnak állást ott, ahol én tanulok, meg albérletet. Meg hát azért én is hazajövök. Szünetekben itthon leszek.

Észre sem vette, hogy kezét közönyösen húzta ki a Mikiéből, aki méregbe gurult.

– Igen! – provokálta a lányt. – Aztán te négy év múlva ott leszel egyetemi végzettséggel, én meg egy szakmunkás bizonyítvánnyal. Nagyszerű lesz! Lesznek okos, művelt barátaid, én meg maradok, aki vagyok. Neked ez nem fura?  Én feleséget, gyerekeket, családot szeretnék, egyenrangú felekkel!

Akkor meg Angi sértődött meg.

-Ha szeretnél igazából, ilyen eszedbe se jutna! Számít az iskolázottság egy szerelemben?  Én nem találom furának, hogy egy nő magasabb végzettségű. Egyébként meg munka mellett te is tanulhatnál még – vitatkozott a fiúval.

– Azt felejtsd el! – csattant fel Miki – és anyámékat sem hagyom magukra!

A feltételezéstől is kirázta a hideg, hogy felzárkózzon a lányhoz, akit állítólag szeret. Tegnap este úgy váltak el, hogy nem született béke. Még ingatag béke sem. Az összecsapott érdekek ott lógtak a levegőben, mint a füstfelhők, amiket felemelni nem tudott semmiféle áramlat. Angi egészen kétségbe esett. Azt remélte, a fiú támogatni fogja és vele tart, hiszen tudnia kell, mennyire áhítozik egy másabb életre. Miki ajánlata kijózanította. Anyja cseberéből mehet Miki vederébe. Vagy egyetem Miki nélkül, vagy házasság és valamicske szabadság, vagy az otthoni semmi.

Angi tegnap este a tisztességet választotta. Késő este levelet fogalmazott. Szakító levelet, amit az őszinteség is diktált, amiben elmondta Mikinek, hogy nem szeretné kihasználni a jóindulatát, a szerelmét, és feltartani sem akarja. Neki más elképzelései vannak. Azt is bevallotta benne, hogy ő még közel sem szereti annyira a fiút, hogy házasságot alapozzon. Ő egyetemre akar menni!

Angi gondolatai visszatértek a jelenbe. A levélkét, amit az este írt, jó mélyen a fiókjába akarta rejteni. A keze egy selymes tapintású valamihez súrlódott, nem is emlékezett, hogy valamikor ide elrejtett már valamit. Kikotorta onnan a kis csomagot. Távoli országban élő édesapja légipostán feladott levele volt az, amit aztán hirtelen feltörő indulattal az asztalra hajított.

-Éppen ez hiányozott most! – csapott az asztalra dühösen.

Már rég óta nem érdekelte miket ír az apja. A baj nem is annyira a levelei tartalma, sokkal inkább ténye volt. Ha anyja meglátja, reggeltől estig ül majd a nyakán és nyaggatja, hogy írjon választ, és kérjen támogatást a tanuláshoz. Anyjáék az egyetemi kiadások miatt sokat aggodalmaskodtak. Anginak eszében sem volt választ írni. Kérni meg pláne nem. Nem akart  alamizsnáért esedezni, inkább dolgozik az egyetemi évek alatt. Nagykamasz korának minden dühe a kis levélkére irányult, mintha csak az lenne az egyetlen, ami falat húzott az anyja és az ő kapcsolata közé. Más konfliktusaik is voltak pedig. Angi sokat örökölt édesapja szilaj, már-már léhaságba hajló természetéből, kicsi gyerek kora óta alkotni, teremteni, utazni vágyott, minden érdekelte, mindent ki akart próbálni. Anyja is, nevelőapja is sokkal racionálisabb, ésszerűbb és konzervatívabb nézeteket vallott, bedobozolták hát lányuk minden érdeklődő vágyát, csírázó tehetségét, és jól le is ragasztották.  A messzi országból érkező leveleket, mint potenciális ellenfelet, alapos cenzúrának vetették alá, mi több, még Angi válaszait is jól átnézegette az anyja. Ez végül elvette a kedvét lánynak a válaszoktól, úgy gondolta, elég felnőtt már ahhoz, hogy eldöntse, mit írjon a sosem látott apjának. Nem is értette anyja rettenetes félelmeit, aki attól tartott, hogy Angi felelőtlen felnőtté válik, olyan felelőtlenné, mint az édesapja. Ezért is ellenezték az egyetemet, rettegtek a távolságtól, aggódtak, hogy elszakad a féken tartó kötél, és a lány elkutyulódik. Angi utálatos grimaszt vágott, miközben eldugta a két levelet. A rá váró napra gondolt.

Lenke néni volt az egyetlen, aki sokáig bátorította, de most ő is haragos. Az osztályfőnök, aki már harmadik év vége előtt tudta, hogy a lány orvos akar lenni, nagy reményekkel és büszkeséggel segítette Angit, kihajtotta belőle a kitűnő bizonyítványt. Mindkettőjüknek nagy volt az öröme akkor, az egyetemi felvételhez kellettek a pontok. Negyedik elején célegyenesbe jutottak, és Lenke néni úgy egyengette Angi útját, mintha saját gyereke lenne. A lány érdekeit tartotta szem előtt akkor is, amikor megtudta, hogy Angi anyjáék komolyan húzódoznak a továbbtanulás tényétől. A szalagavatón személyesen beszélgetett a szülőkkel, engedjék a gyereket, ott a helye, jók a képességei, még sokra viheti. Lenke néni rábeszélő képessége hatékonynak bizonyult, a szülők, ha nehezen is, de beleegyeztek a felvételibe. Egyetlenegy feltételük volt csupán. Angi nem küldheti a papírjait Debrecenbe. Anyjáék a közeli fővárost jelölték ki számára, mert így szemmel tarthatják lányukat. Ebből egy tapodtat sem engedtek. Anginak megülte a gyomrát az ultimátum.

-Nem megyek oda! – kötötte ki határozottan az osztályfőnöknek egyik órán – Ha nem engedik anyuék Debrecent, inkább dolgozni megyek!

Hogyan is mondhatta volna el Lenke néninek, hogy ő önállóságot akar, messze a várostól, messze a szülői háztól. Meg akarja tudni mire képes egyedül, szigor nélkül, felügyelet nélkül, korlátok, kényszerítések és befolyásolás nélkül. Semmire sem vágyik jobban, mint felfedezni végre a képességeit és megismerni önmagát. Ezért nem megy Pestre, ha a fene fenét eszik, akkor se! Ha nem lehet Debrecen, Pest nem lesz, Pesten nem lesz egyetemista szülői kontrollal. Akkor inkább férjhez megy!

Egyik órán halálos nyugalommal közölte Lenke nénivel, hogy köszöni a közbenjárását, de szülői engedély ide vagy oda, ő mégsem megy egyetemre. Ettől aztán az osztályfőnök borult ki, és minden lehetséges alkalommal felhánytorgatta Anginak a gyengeségét, a gyávaságát, amiért feladta. Angi úgy érezte, naponta szívja a vérét.

-Nem lehet, hogy egy langyos szerelem elvegye az eszed – mondogatta – szép vagy, okos, fiatal, előtted egy csomó lehetőség, karriert építhetsz, nehogy már mindent odadobjál Mikiért!

-Mikinek ehhez semmi köze – védekezett Angi, de maga is érezte, nem volt igazán meggyőző.

Kicsit haragudott, amiért Lenke néni nem akarta elfogadni a döntését, de nem mondhatta el a bánatát, az igazi okokat, hát inkább hallgatott. Beszéltek körülötte éppen elegen. Mindenki csak fújta a magáét, ő középütt állt a saját elképzeléseivel árván, magányosan, oktalanul, gyengén. Hogy ő mit szeretne, az igazából senkit nem érdekelt. Egy halom kérdésre várt választ, de okosat senki nem mondott. A felnőttek nem voltak hitelesek, mindegyik a maga érdekeit dédelgette. Miki pedig! Hát persze, hogy ő is a sajátját nézte!

Egy fura zajra a lány felocsúdott gondolataiból, rutinszerűen nézett az órára és majdnem hanyatt esett a felismeréstől, mindjárt itt a busz, és ő még sehol sem tart, nemhogy készen lenne. A történések ezek után gyorsított felvételhez hasonlítottak, ahogyan Angi becsapta a fiókot, ahogyan magára dobálta kabátját és sálát, ahogyan csizmába bújt, és a táskájáért nyúlt. Aztán a futás az utcán, hallotta saját szívdobogását, aztán felugrott a már csak reá várakozó buszra. A sofőr jóindulatának köszönhetően pontosan ért be az órákra. Ahogy kicsit megpihent, újra csak érezte azt a megmagyarázhatatlan érzést, ami otthon úgy a hatalmába kerítette, kiszárította a száját, szorongatta a torkát, a gyomrát, egy kicsit szédelgett is.

– A második óra lesz Lenke nénivel, lehet, hogy emiatt izgulok – gondolta magában.

Valami igazság lehetett a gondolatban, mert a második óra előtt a kellemetlen érzése felerősödött, és amikor Lenke néni elkezdte az órát, már biztosan tudta, hogy valamilyen formában most ő következik. Érezte, tudta. Lenke néni első mondata a következő volt:

-Angikám! Tudom, hogy most éppen nem akarsz egyetemre menni, de a szándékod már régen elment, és most megérkezett a jelentkezési lap. Van néhány napod, hogy tanulmányozd, és rendesen kitöltsd. Gyere érte!

Komoly volt és kimért, Angi azt se tudta hogyan ért el a katedráig és vissza a helyére.

-A fenébe is! – suttogta magában. – Tényleg nem kellett volna ma bejönnöm.

A délután éppoly komoran, álmosan, didergősen és ködösen folytatódott, ahogyan a reggel indult. Ólmosan percegtek a másodpercek, a percek, az órák. Angi a szobájában üldögélt, az íróasztala felett roskadozott, azt se vette észre, ahogyan szülei megérkeztek, és megvacsoráztak nélküle. Ő semmit sem kért. Csak az agya dolgozott, mint egy gőzmalom a sikeres aratás után, amikor minden kamrából kifogyott már a liszt. Mindenféle lehetőséget átgondolt, következményeket kutatott, mi lesz, ha így tesz, mi lesz, ha úgy. Mi lesz a szüleivel, mi lesz Mikivel, mi lesz Miki szüleivel? Mi lesz Lenke néni büszkeségével? Mi lesz ővele egyáltalán?

Késő estére, mikorra már mindenki nyugovóra tért, a lány mindent eldöntött. Gyönyörű írással töltötte ki a jelentkezési lapot Pestre, amit majd holnap a szüleivel aláírat. Beadja Lenke néninek, így ő is, anyja is megnyugszik egy időre. A felvételire úgysem megy el. Nyárig már csak a másik oldallal kell küzdenie. Aztán már velük sem, mert megengedi Mikinek, hogy megvegye a gyűrűket. Lenke néni nagyon haragudni fog, de a jótékony idő betemeti majd a neheztelését. Ő pedig asszony lesz, talán anya is. Egy időre félreteszi nagyratörő álmait, hogy később, amikor már erősebb, bátrabb és önállóbb lesz, Mikivel, vagy Miki nélkül megvalósítsa azokat.  Mert tanulni fog! Mindenképpen tanulni! Akár még egy egyetemen is.

A kályhában eddig vidáman duruzsoló tűz zsarátnokká égett, mostanra már elhallgatott, nem pattogott, csak létezett. A lány kikotorta a fiók mélyéről édesapja levelét, és a szakító levelet is. Szertartásosan tartott a kályha felé. Lassan, nehogy megégesse a kezét, kinyitotta az ajtaját. Nézte egy ideig a levegőt kapó, felizzó parazsat, elmorzsolt egy könnyet, aztán mindkét levelet a kályha sötétlő mélyébe dobta. A papírlapok alól, pillanatok alatt füstfelhőcske szállt a kéménylyuk felé, majd egy picurka lángnyelv kúszott az egyik levél csücske felé. Hirtelen lobbanással izzott fel az átmelegedett papírcsomag, rövidke idő alatt pernyévé égett, majd távozott a huzatos kéményen. Néhány foszladozó, fekete lapocska jelezte csak, hogy itt voltak.

-Most még győztetek Miki! – suttogta a lány, és hagyta csordogálni feltörő könnyeit.

Angi őrzőangyala a szeme elé emelte hófehér szárnyait. Reggelre csillogó zúzmarát sírdogált a világra…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szohner Gabriella
Author: Szohner Gabriella

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt éve kezdtem papírra vetni tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet. 2015-ben jelent meg első elbeszélés kötetem „Tépett kendők” címmel. A megjelenés után különböző országos pályázatokra küldtem novelláimat, ezekkel rangos helyezéseket értem el a neves irodalmi társaságok kiírásain. Mára már 19 különböző, színvonalas antológiában olvashatók a történeteim. Novelláimat elsőként az Irodalmi Rádió fogadta és értékelte, a családias közösségnek 2016. óta vagyok a tagja. Tanulmányaim befejezése óta folyamatosan az emberekkel foglalkoztam, általuk és velük éltem meg örömöket, bánatokat, sikereket és veszteségeket. Láttam őket örülni, szeretni, láttam szenvedni és meghalni. A hosszú évek során gyűjtögettem össze mindazokat a tapasztalásokat, amit a novelláimban megfogalmazok. Hiszem, hogy egy-egy történet megjelenítésével segíthetek másoknak, netán követendő példát is mutathatok. Embertársaim lélekápolása az én folytonos motivációm. Az írás mellett nagyon szeretek kézimunkázni, kertészkedni, utazni, olvasni. Szívesen tanulok, és fedezek fel új dolgokat. Írói jelmondatomnak egy Fekete István idézetet választottam: „ Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”

Megosztás
Megosztás

4 válasz

  1. Nagyon tetszett, Gabika! Megkönnyeztem ezt a leányt. Sajnos sok ilyen van, nem tudják, hogy az álmaikat nem szabad feladni. A szülők, ha pillanatnyilag haragszanak is, megbékélnek, hiszen az ő gyerekük. Sok tehetség vész el ilyen módon. A fiú borzasztóan ostoba volt, mert mehetett volna ő is tovább egy főiskolára, vagy egyetemre!

    1. Köszönöm szépen a szép szavakat István! Hát igen. Ez a leány még nagyon bátortalan volt, hogy kiálljon az érdekeiért. Őt a szabadságvágy hajtotta, ezt a lehetőséget találta jónak az önállóság felé. Borzasztó nagy a felnőttek felelőssége ilyenkor, ezt mi már meg is tapasztaltuk egyik is, és a másik oldalról is. Még egyszer köszönöm!

  2. Kedves Gabika! Mint minden írásod, nagyon tetszett. Örömmel olvasom és várom írásaidat. Üdvözlettel Jánosiné

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

29 − 27 =

Álomváró

Este van. Vár az ágy. Egy plüssmalac röfög. A tej is megalszik, falevél sem zörög. Pulóvert fon pók a sarokban. Gyere, bújjál ide gyorsan. Betakarlak,

Teljes bejegyzés »

Időutazás

A fűben pihenve néztem, mint játszik a fény, a levélmintás árnyék, és az akácillattól bódult sok pici lény a diófa alatt, békés bűvkörödben. Bőröd feszes

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Serfőző Attila

A titok

  Az út jégbordás hátába csontig vájó nehéz hideg kapaszkodott. Egy néptelen, kacskaringókkal ébren tartó úton a település benzinkútjához ért, s nyomban a mozgássérültek parkolására

Teljes bejegyzés »

Kézen fogott az Isten.

Hitemmé vált a talpam alatt Tévedésein kopott utam. Hajnalok pírján éjbe hasadt. Mégis, fénye szívemre zuhant.   Vesztett tegnapok sírásait Konokul újra kísértettem, Díszítve zörgető

Teljes bejegyzés »

Minek nevezzem…?

Minek nevezzem az álmot… mely szívembe mennyei fényt sugároz, mely az odaföntvalók földi mása, lényemnek vajúdása? Minek nevezzem az álmot… mely szerelmi lázt hoz, s

Teljes bejegyzés »