Művészportré Ács Ibolyával

Ez vagyok Én…

Kezdhetném a bemutatkozásom, mint a többi alkotó. Elmondhatnám, hogy hol születtem, eddig milyen sikereket értem el. Én ezt mégsem teszem, mert inkább arról az időszakról beszélnék, amikor megért bennem az elhatározás, hogy változtatnom kell addigi életemen.
Néhány éve még olyan munkahelyen dolgoztam, amely szinte egész napomat lefoglalta, mondhatnám, beárnyékolta.

Egy novemberi késő délutánon, amikor hazafelé tartottam, rádöbbentem arra, hogy sötétbe mentem el kora reggel, és most sötétbe jövök haza. Már hetek óta nem hallottam a madarak csicsergését, napjaim csak a munkáról szólnak, amit igaz, hogy nagyon szeretek, de már régóta nincs időm semmi másra.
– Állj meg, és nézz magadba! Mikor sétáltál utoljára a réten, és fontál koszorút a vadvirágokból? Mikor keltél fel pirkadatkor, és csodáltad meg a felkelő Nap sugarainak csintalan játékát a harmatcseppekkel? Mikor kerested a hirtelen támadt zápor után megjelent szivárványt?
Mindegyik kérdésemre a válasz közös volt.
– Nagyon régen, talán még gyermekkoromban.
Ekkor döntöttem el, hogy kilépek az Élet taposómalmából, hogy a munkám mellett olyan dolgokkal fogok foglalkozni, ami örömet szerez nekem. És nem csak nekem, hanem másoknak is. Égi sugallatként jött az ötlet, hogy meséket írjak. Már többször elmeséltem, hogy egyik éjjel egy különleges, suttogó hangot hallottam álmomban: „Mazsolka. Mazsolka.” – Vajon mit jelenthet ez a szó? A mazsolát igazából nem kedvelem. Mégis ha emlékszem rá, biztosan valami fontosat szeretnének nekem üzenni az Angyalok. – töprengtem. Csakugyan így történt. Munkába menet ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy betérjek egy játékboltba.

Ott ült Ő, az én csillagszemű plüss mackóm,  és várt rám.
– Mézes Mazsolka vagyok. – brummogta, és attól a naptól kezdve jó barátok vagyunk.

Ő mesél nekem, én meg írok. Vagy az angyalok vezetik tollvonásaimat? Nem tudom a választ, de tény, hogy azóta születnek a Mézes Mazsolka Mesék.

Minden történetemhez kesztyűbábokat varrtam, és célul tűztem ki magamnak, hogy a szépre és a jóra fogom tanítani a környezetemet. Tanulságos állatmeséimmel olyan problémákat dolgozok fel, mint az elhanyagolt gyermekek sorsa, a magány, az alkoholizmus a családban, a befelé fordulás, az árvaság, a szegénység, az önbizalomhiány, a fogyatékkal élők mindennapjai stb.

Ebben a rohanó, zakatoló világunkban jó egy kicsit lecsendesedni. Ha ezt nem önszánunkból tesszük, a sors a fejünkre koppint, és megjelennek először a tünetek, utána a betegségek. Testünk szinte könyörög: „Lassíts, Ember! Vedd észre a Most pillanatát, engedd el a múltat, és ne aggódj a holnap miatt!”

Ez ihletett meg, és így született meg egyik novellám, amellyel a „Muzsikál az erdő” Irodalmi Pályázaton szerepeltem.

Öleld át a fát, és rendbe hozza a lelked…

„A piszkosszürke felhőkből úgy zúdultak a nő nyakába a kövér esőcseppek, mintha dézsából öntötték volna. Érezte, hogy az esővíz végigfolyik a gerincén, de nem törődött vele. Még a kabátját se húzta szorosabbra a nyaka körül. Nekifeszült a szélnek, amely vadul rángatta a körülötte recsegő fák ágait.

Vanda megállt a folyó partján. Belebámult a mindent beborító, sötét éjszakába, és letörölte az önsajnálat könnyeit, amelyek összekeveredtek az esőcseppekkel, és végigfolytak maszatos arcán. Meredt tekintettel bámulta a Tisza vizét, amit újból és újból megrohamozott az északi szél. Úgy tűnt, mintha a folyó testéből tépte volna ki a habos tarajú hullámokat, amelyek vergődve hánykolódtak a felszínen, majd ismét visszahulltak a sötét mélybe.

A nőt szinte hipnotikusan vonzotta ez a rejtelmes mélység. Úgy érezte, hogy ott megtalálja az elveszett nyugalmat és békét. Lassú léptekkel megindult a folyó felé. Amikor belépett a jéghideg vízbe, remegés futott át a testén.

– Egy csődtömeg vagyok. – suttogta, és beljebb gázolt.

Ekkor mintha egy emberi hangot hallott volna:

– Álljon meg!

Amikor megfordult, meglepetten látta, hogy a parton egy nagyon idős, csuromvizes anyóka állt. Nem törődve a ruháját cibáló, dühöngő széllel és a rázúduló esővel, ismét megszólalt:

– Ne tegye ezt meg, kérem! Itt lakom nem messze, jöjjön, főzök magának egy forró teát.

Vanda úgy tett, mintha nem hallaná, és nem látná az idegent. Térdig gázolt a tajtékzó folyóba. Teste remegett, mint a nyárfalevél.

– Kérem! Beszélgethetnénk. – hallotta ismét az idős asszony hangját.

Ekkor meggondolta magát. A folyó medre megvárja, bármikor visszajöhet hozzá. Úgy érezte, hogy már mindent elvesztett, egyedül az élete maradt meg neki. Azt eldobhatja bármikor, de most jól jönne egy kis forró tea és néhány meleg szó.

Visszafordult, és követte a hajlott hátú asszonyt, aki elvezette a kicsi vityillóhoz, amely a Tisza árterében húzódott meg, a szomorúfűzfák szomszédságában.

Az anyóka száraz rőzsét dobott az ütött-kopott vaskályhába, és a szunnyadó, alig pislákoló parázs életre kelt. A vörös lángnyelvek vidáman ropták a táncot, és nemsokára a kis szobát kamillavirág és citromfű aromás illata lengte be. Vanda felvette a száraz ruhát, amit megmentője elébe tett, és lekuporodott a kályha elé. Lábait maga alá húzta, mint mikor kislány volt, és két kézzel szorongatva a pöttyös bögrét, lassan kortyolgatta a forró teát. Figyelte az idős asszonyt, aki nem szólt semmit, és nem kérdezett semmit, csak melegen mosolygott. Elfogadta őt olyannak, amilyen. Minden hibájával, tönkrement házasságával, csődbe ment vállalkozásával, értelmetlennek tűnő életével.

Éppen ezért, mert nem érdeklődött a múltjáról, Vanda mesélni kezdett. Beszélt neki mindenről, ami bántotta, és arról, hogy eljutott addig a pontig, hogy véget akart vetni az életének.

– Nincs miért élnem. Mindent elvesztettem! – sírta el magát.

Füves Marika (mert így hívták a jóságos asszonyt), csak átölelte.

– Most feküdj le, és aludd ki magad. Ha felébredsz, tudni fogod, hogy a tegnap elmúlt. Tegyél rá pontot, engedd el.

A fiatal nő fanyarul válaszolt:

– Hogy lehet pontot tenni a múltra? Hiszen az itt van minden sikertelenségével és fájdalmával.

– Higgy nekem, holnap elvezetlek egy olyan helyre, ahol újraéledsz. – súgta Marika néni, és ráncos, kérges kezével megsimogatta a fejét.

Másnap csodálatos napra ébredtek. Az ablakon beszűrődött a kora nyári napsugár, és megcsiklandozta a kisírt szemű nő arcát. Marika kitárta az ajtót, és olyan üde, friss levegő áradt be a szobába, amilyet Vanda még nem érzett életében.

Eszébe jutott egy versfoszlány, amit még gyerekkorában tanult:

„A folyó oly simán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába.”

– Istenem, én nem emlékszem mikor voltam kint utoljára a természetben, a folyó partján, vagy a közeli erdőben. – sóhajtott fel. Ismét megjelentek képzeletében a közelmúlt gondjai, a robotolás reggeltől estig, a pénzhajsza, a karrier, a veszekedések, a stressz. Eszébe jutottak háziorvosa szavai:

– Maga menedzserbetegségben szenved. A stressz, a hajsza tönkreteszi, ha nem áll le. Menjen ki az erdőbe, sétáljon a réten, töltődjön fel.

– Mikor? Nincs nekem erre időm! – válaszolta akkor kevélyen.

Most látta be, hogy mihez is vezetett az a túlhajszolt életmód. Rádöbbent, hogy a boldogságot nem akkor érezte, hanem most, amikor mélyeket szív a „tiszaillatú” levegőből, és megmosolyogja a vízből felugráló, ezüstös keszegeket. Meggyötört, gúzsba kötött idegnyalábjaiban enyhülni kezdett a feszültség. Végre-valahára érezni kezdte a nyugalmat.

Füves Marika kézen fogta, mint valamikor a nagymamája, amikor kis kosarával a karján, szamócát mentek szedni az erdő szélére.

– Én már évek óta nem hallottam madárfüttyöt. Hajnalba mentem a munkahelyemre és sötétbe érkeztem haza. – vallotta be szégyenkezve.

A jóságos anyó a rét felé vette az irányt, és mutatóujját az ajkaihoz érintett:

– Csitt, hallgassuk a csendet!

Lépteik zajára minden elcsendesedett körülöttük, de amikor leültek a vadvirágokkal tarkított fűbe, feléledt a rét.

Először a kabócák zendítettek rá, és őket követték a zümmögő méhek és vaddarazsak.

– Gyere, segíts nekem gyógyító virágokat szedni. Mert ugye tudod, hogy a természet nyitott könyv, csak nem mindenki ismeri hozzá az abc-t. – nevette el magát Marika, és kosarába tette a vadárvácskát a mezei zsurló mellé.

– Én nem ismerem a vadvirágokat. – szégyenkezett Vanda.

– Nem baj, majd én megtanítalak. Nézd ez a kék virágú mezei katáng, az ott meg az orbáncfű sárga virága.

Vanda először esetlenül csetlett-botlott a göröngyös talajon, de utána gondolt egyet, és lerúgta a magas sarkú szandálját. Mezítláb futott végig a napmeleg, selymes füvön. Virágkoszorút font a gyermekláncfű és a százszorszép virágaiból, és a fejére helyezte.

– Lánc, lánc, Eszterlánc,
Eszterlánci cérna,
Cérna volna, selyem volna,
Mégis kifordulna. – énekelte a vidám kis dalocskát, és pajkosan kerülgette a mosolygó szemű Marika nénit.

– Dalolj csak kis pacsirtám! Elvezetlek a közeli tölgyesbe, és mutatok neked egy csodát. – szólt hozzá kedvesen.

– Csodát? Csodák nincsenek! – szomorodott el ismét Vanda, és visszacsöppent a régi, hitetlen világába.

– Kövess csak! Látod azt az óriási tölgyfát? Tudtad, hogy az ősi kelták szent növénye volt? A Napnak, azaz az ég Istenének a fája. Úgy hitték, hogy a gyökerek az alvilágba nyúlnak, az ágak felfelé az egekbe, a törzse pedig ebben a világban él. Gyere, öleld át a törzsét! – fogta meg a kezét, és odavezette a vén tölgy alá.

Vanda szégyenkezve körülnézett. Remélte, hogy nem látja meg senki.

Átölelte az óriási fát. Először csak alig érintette meg ujjbegyeivel a kérgét.

Érezte a fa illatát. Azt a kissé fanyar, mégis édeskés illatot, amit gyerekkorában érzett, amikor ibolyát szedett az erdőszélen. Ekkor szorosabban fogta át a törzsét, és ráhajtotta fejét a mohával tarkított kéregre. Úgy érezte, hogy nincs teste. Mintha ő maga lett volna a fában, a zizegő levelekben, a langyos szellőben és abban a kora nyári derengésben.

Már nem érdekelte, hogy meglátják, vagy talán bolondnak is nézik. Úgy szorította a tölgyfa törzsét, mint egy rég nem látott barátot. Mélyen beszívta az illatát, és érezte, hogy a görcs elmúlik az izmaiban, hogy a zakatoló gondolatok tovatűnnek, és hogy megfáradt testébe visszatér az élet.

Nem tudta, hogy meddig ölelte így a fát. Különös érzés járta át, olyan volt, mintha a tölgy egy kicsit magához húzta volna.

Amikor végre feltöltődött, ránézett Füves Marikára, aki rámosolygott:

– Ugye jó érzés volt? A fa él, és reagál minden szavadra, sőt a gondolataidra is. Átérzi minden rezgésed, rendbe hozza a lelked. Ne feledd el, amire tanítottalak. – suttogta alig hallhatóan, hogy ne zavarja meg az erdő csendjét.

Vanda bólintott, és lehunyta a szemeit. Amikor ismét felnyitotta őket, a jóságos füves asszony már nem volt ott, és nem látta soha többé. De a szavait és a tanítását nem feledte.

A környékbeliek sokszor látták a fiatal nőt, aki természetjárásokat szervezett kicsiknek és nagyoknak. Végigvezette őket a Tisza partján, a vadvirágos réten, az erdei ösvényeken, és mindig megállt egy vén tölgy előtt.

– Látjátok ezt az óriási tölgyfát? Ez volt az ősi kelták szent fája. Gyertek, öleljétek át a törzsét!

Ilyenkor elmosolyodott, amikor a jelenlevők szégyenlősen körbenéztek. Éppen úgy, mint ő, amikor Füves Marika ide vezette a tölgyesbe.

Átölelték a vén fát. Lehunyták a szemüket, mélyen tüdőre szívták a tölgyes édes-kesernyés illatát, és a lelkükbe béke költözött.

Körülöttük csend honolt, de a szívük tele volt dallal, mert az erdő muzsikált.

*

A novellához még annyit fűznék hozzá, hogy hiszek a természet gyógyító erejébe. A bölcs filozófus szerint: „A természet nyitott könyv, nincs mentsége annak, aki nem olvas belőle.”

Szerettem volna ezt a tényt másokkal is megosztani. Ezért írtam meg a meséket a jóságos Füves Marikáról, aki a gyógynövényekkel, türelmével és határtalan szeretetével gyógyítja meg a kóbor Kormos Kacor törött lábát.

  Kormos Kacor, a kóbor kandúr otthonra talál

„Kakas Karcsi olyan gyorsan futott a falu felé, mintha a kopók üldözték volna. Átugrott árkon-bokron, még repülni is megpróbált, csakhogy minél előbb a baromfiudvarba érjen, és harsány kukorékolásával ébressze fel a napot.

– Késésbe vagyok, rohannom kell! – fujtatott, mint a mozdony, miközben azon a furcsa éjszakán járt az esze, amit az erdőben töltött.

– Vajon mi történhetett velem? – kérdezte magától, és megvakarta a fejét. Megdöbbenve vette észre, hogy egy nagy púp nőtt a taraja mellett. Most ijedt meg csak igazán. Ha őt leütötték, akkor mi van az ő féltve őrzött pipikéivel?

Futott, futott, ahogy csak a sarkantyús lába bírta. Ahogy közeledett Rozi néni háza felé, már messziről látta, hogy ott bizony nagy a zűrzavar. A baromfiól ajtaját egy rácsszerű szerkezet zárta el, és a rácson belül, ott nyivákolt kínkeservesen Dr. Fox asszisztense. Igyekezett volna kiszabadulni, de a tyúkok és a csirkék az ólon belül csípték, a mérges pulykák meg a sziszegő gúnár pedig az ajtón kívül.

– Kukurikú, a nemjóját, mi történt itt? – kukorékolt harsányan Karcsi, majd harcra készen felborzolta tollait, és kihegyezte sarkantyúját.

-Meg akart minket enni ez a lókötő, azaz tyúkkötő, de mi nem adtuk magunkat. Pali bácsi szerkezetének köszönve a foglyunk lett ez a kóbor kandúr. – kotkodácsolta izgatottan Kotlós Kata.

A nagy rikácsolásra előszaladt Rozó néni a konyhából, és csihi-puhi, úgy elverte a tolvaj Kacort a seprőjével, hogy csak úgy repültek a szőrpamacsok a megtépázott macskából. Az pedig vérző fejjel, sajgó derékkal iszkolt az erdő felé, ahol felkapaszkodott egy égerfa legmagasabb ágára, és ijedten várta üldözőit.

De elmúlt fél óra, majd több mint egy óra, és a mérges baromfinépség nem követte a kandúrt. Kezdett megnyugodni, és szemügyre vette magát. Elég szánalmas állapotban volt. Több sebből vérzett, és nehezen emelte az első lábát. Óvatosan lemászott a fáról, és összegömbölyödve lefeküdt a bodzabokor alá. Az átélt izgalmak után sebeit nyalogatva, rövid időn belül elaludt.

– Ó, te szegény cicus, mi történt veled? – hallott egy barátságos női hangot, és érezte, hogy valaki megsimogatja.

Ösztönszerűen menekülni próbált, de nem tudott a lábára állni, és visszarogyott az megsárgult avarra. Az ismeretlen asszony karjaiba vette, és úgy ringatva a macskát, mint a kisbabát, elindult a falu széli, kis házába. Kacor a félig lehunyt szemhéjai alól kukucskált ki, és felismerte Marika nénit, akit látásból már ismert.

Ott élt az idős asszony nem messze az ő roggyant, kormos kéményétől egy parányi házikóban. Nem is ház volt az, csak egy szobából és egy csöpp kamrából állt. Kacor szégyenkezett, amikor arra gondolt, hogy ő már hívatlanul is jártas volt ebben a helyiségben. Ugyanis már néhányszor betörte a kis kamra ablakát, és megdézsmálta szomszédasszonyának a tejfeles csuporját. Úgy emlékezett, hogy egyszer egy darab kolbászt is ellopott, de hát mit tegyen az, akinek korog a gyomra?

– Mi történt veled kiscicám? – kérdezte ismét jóságos hangján az asszony.

– Átment rajtam egy lovas kocsi, és összetörte a csontjaimat. – nyávogta keservesen, és fülig pirult szégyenében. Ez a barátságos asszony karjaiban cipeli haza, és vérző sebeire útilapu levelet szorít, hogy enyhítse fájdalmát, ő meg hazudik neki.

– Majd én meggyógyítalak. – ígérte Marika, és kinyitotta kis házának bejárati ajtaját.

A szobában kellemes meleg áradt szét. Az idős asszony letette a sérült kandúrt a karosszékbe, amely egy ósdi vaskályha mellett állt, és a piszkavassal megkaparta a parazsat. Száraz gallyakat dobott a tűzre, és néhány perc múlva már tűzvörös lángnyelvek ropták táncukat a kályha gyomrában.

Marika néni egy piros lábasba tejet forralt, és kiöntötte két bögrébe. Mindegyikbe egy kanál akácmézet kevert, és leült Kacor mellé:

– Idd meg cicuskám, ez majd erőt ad neked. – suttogta, és egy karéj friss kenyeret is a kandúr mancsába nyomott.

Kacor két kézzel fogta át a bögrét, és lassan kortyolgatta a meleg, mézes tejet. Bár éhes volt, pici falatokat harapott csak a cipóból, mert azt szerette volna, hogy ez az érzés, ami átjárta beteg, összevert testét, sokáig tartson. Úgy tett, mintha elaludt volna, de titokban a kerekded arcú asszonyt figyelte.

Marika egy kis serpenyőben felforrósított néhány kanál disznózsírt, és amikor sercegni kezdett, levette a tűzről. Elővette gyógynövényes lenvászon zsákocskáit, és a folyékony zsírba szórt egy marék szárított körömvirág és kamillavirág szirmot. Jól elkeverte egy fakanállal, és orbáncfűvel is meghintette.

– Kis virágaim, gyógyító virágaim, igyekezzetek minél előbb kiereszteni jótékony nedveiteket, mert ez a sebesült cica tirátok vár. – dúdolta csak úgy magának.

Kacor nem hitt a fülének, ez az asszonyság maga a jóság. Ő többször meglopta, hazudott neki, és mégis befogadta ilyen piszkosan, betegen és még becézgeti is.

– Nekem soha senki nem mondta azt, hogy cicuskám meg kicsi cicám. – érzékenyült el a kandúr, és csendesen tűrte, hogy Füves Marika (mert így hívták a falubeliek a természetgyógyász nénit) törött lábára forrasztófüvet tegyen borogatásként. Bekötötte egy vászonkendővel a mancsát, és körömvirágos zsírral kente be sebeit.

– Hess betegség, hess fájdalom,
Jő az egészség és vigalom.
Törött lábad táncra perdül,
Sápadt arcod mosolyra derül.

És tudod, mindez mibe kerül?
Semmibe te kis bohó,
De most már ne légy oly mohó!
Hess betegség, búbánat,
Ereje van fűnek-fának. – mormolta a varázsmondókát, és ölébe vette Kacort.

– Most pedig semmit ne csinálj, csak lazíts. Sehova nem kell menned, semmit nem kell tenned, érezd azt, hogy csak úgy vagy. Aludj, és a tested meggyógyítja önmagát. – súgta a kandúr bekötözött fülébe, és simogatni kezdte.

Munkától kérges ujjai felborzolták annak bozontos szőrét. Szeretettel kiszedegette a bogáncsokat, amelyek beleragadtak a bundájában, és addig cirógatta Kormos Kacort, amíg az el nem kezdett dorombolni.

– Én még életemben nem doromboltam. – csúszott ki szégyenlősen a száján.

De Füves Marika csendre intette, és gyengéden simogatta tovább.

Az ósdi kályhában pattogott a tűz, és a meleg átjárta a kis szoba minden zugát. A kandúr befészkelte magát az idős asszony ölébe, és dorombolt, dorombolt vég nélkül, mert ő, a mindig számkivetett Kormos Kacor először érezte életében, hogy valaki szereti.”

*

Történeteim nemcsak a gyerekeknek szólnak, hanem a szüleiknek, sőt a nagyszüleiknek is. Örömmel tölt el, ha a kicsik hatására, ők is változnak. Mert a gyerekek, a legnagyobb tanítók. Nyíltan kimondják, amit éreznek, látnak, és „görbe tükröt” mutatnak nekünk felnőtteknek.

Eszembe jutottak egy beteg kislány szavai, aki anyukája fülébe súgta:

– Ne aggódj anyu! Mézes Mazsolka anyukája bodzateát főz, ha a kismackó beteg, és mézet csorgat bele. Amíg Mazsika szürcsöli a gőzölgő teát, Mogyoró betakargatja, megsimogatja a fejét, és mesét mesél neki. Én is ezt kérem anyu, és meglátod, meggyógyulok.

Ez csak egy példa a sok közül. A mesék kiváló terápiás módszerek lehetnek. Történeteim szereplői olyan állatok, akiket emberi tulajdonságokkal ruháztam fel. Háp-Pilla, a hiú kiskacsa, aki pilláit rebegtetve kijelenti, hogy szebb, mint azok a kényes hattyúk.

Félsz Félix, a kisegér mindenkitől és mindentől fél, ő képviseli a XXI.-dik század örök aggodalomban élő emberét, aki mindig a holnaptól retteg, és nem veszi észre a Most boldog pillanatait.

Hot-Dog, a buldog a basáskodó, mindenkit háttérbe szorító, agresszív kutya, aki mesémben befalja az összes virslit. De mivel allergiás a hot-dog valamelyik adalékára, szemhéjai úgy megdagadnak, hogy átmenetileg elveszíti látását. Ekkor döbben rá, hogy mennyire kiszolgáltatott, és hogy szüksége van társai segítségére.

Ezzel a mesémmel a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesülete által meghirdetett „Fények vakondja 5” című irodalmi pályázaton sikeresen szerepeltem.

Hot – Dog, a buldog megváltozik

„A vasárnapi délután álmosan nyújtózkodó félhomályát hangos veszekedés zavarta meg:

– Mrnyaó, add vissza a kolbászom, mert kikaparom a szemed, te dagadt alak!

– Dehogy adom! Én vagyok itt a polcon a főnök, és ez nekem alanyi jogon jár. Érted te girhes bolhazsák? – morogta vissza valaki.

Ám a „bolhazsák” úgy látszik, mégsem értette meg a fenyegetést, mert nagy dulakodás kezdődött, vészjósló nyávogással és erőteljes csaholással fűszerezve.

– Ezek ismét marakodnak. – sóhajtottam, és igyekeztem minél előbb közbelépni, de már késő volt.

Két kesztyűbábom, a kóbor macska és a mindig éhes, falánk buldog már ölre ment. Repült a szőr, ropogott a csont, és mindez egy füstölt húsdarabkáért, amit Kormos Kacor a kamrából csent ki.

– Elegem van belőletek! – kiáltottam rájuk.

– Hát nem szégyellitek magatokat? Mindig az étel miatt veszekedtek. Legyetek figyelemmel a többiekre, akik pihenni szeretnének. – dobbantottam mérgesen, és a kandúrt a polc tetejére helyeztem.

– Büntetésből, mert elcsented a kolbászt, estig a sarokba maradsz. Tudod, hogy lopni nem szabad. Máskor kérj, ha éhes vagy, megértetted? – oktattam, már ki tudja hányadszor.

Kacor sértődötten a fal felé fordult, és olyanokat fortyogott, mint a kitörni készülő vulkán.

Ez idő alatt Hot-Dog Buldog kilökte gömbölyű pocakját, amelyben már ott lapult a csípős finomság, és jót nevetett a sarokba állított macskán.

De káröröme nem tartott sokáig. Fülön csíptem, és kipenderítettem az ajtó elé.

– Őrizd a házat, te „nagyfőnök”, és csendbe légy, mert meghúzom azt a kunkori farkad.

A buldog szégyenkezve eloldalgott, de látszott a szemén, hogy valamire készül. Amikor azt gondolta, hogy senki se látja, be-besandított a konyhába.

Úgy tettem, mintha elszundítottam volna, és ő erre várt. Lábujjhegyen besomfordált a hűtőszekrényhez, és óvatosan kinyitva az ajtaját, kilopta az egész zacskó virslit, amit vacsorára akartam megfőzni. Elbújt a fügefa alá, ahol senki nem látta, és habzsolni kezdte őket.

(Hot-Dog Buldogról tudni kell, hogy egy örökké basáskodó, hangoskodó plüsskutya. Mindig főnökösködni akar a többi kesztyűbábom felett, és nincs igazi barátja. Vagy talán mégis? Igen, az egója a társa, aki mindig tévútra vezeti.

A buldog nem veszi figyelembe a többieket, mindenkit kihasznál és elnyom, mert csak ő a fontos. Csak Ő tömje meg a hasát, csak Ő pihenjen, ha fáradt. Még arra is rávett két bábot, Félsz Félix és Cincogó Cinike kisegereket, hogy a hátát masszírozzák, ami megfájdult neki a semmittevésben.

Egyedül Kormos Kacor, a kóbor kandúr mer vele szembeszegülni, aki az utcán nevelkedett, vagány macska, és akinek kihegyezett körmei néha megtépik a „főnök” fülét.)

A buldog lenyelte az utolsó falat virslit, és éppen szundítani készült, amikor valami furcsa dolgot észlelt. Szemhéjai, amik eddig is félig eltakarták a szemét, elkezdtek dagadni. Annyira megduzzadtak, hogy kis zacskóként ereszkedtek a pofájára, és Hot-Dog előtt elsötétült a világ. Hiába dörzsölte a szemeit, hiába meresztgette őket, semmit sem látott.

– Úgy látszik allergiás lettem valamilyen adalékra, amely a virsliben volt. – nyüszítette, és elindult a bejárat felé.

De bármerre lépett, akadályba ütközött. Az udvar, ahol régen olyan jókat játszott és a labda után futott, most ismeretlennek tűnt. Mindenbe belebotlott. Feldöntötte a virágcserepeket, beverte a fejét a falba és legurult a lépcsőn.

– Semmit nem látok! Segítsen valaki! – csaholta kétségbeesetten, de a többiek az igazak álmát aludták, és nem hallották vészkiáltását.

A buldog meg tovább botorkált. Mancsait előre nyújtva, tapogatózva igyekezett a biztonságot nyújtó bejárati ajtó felé, de eltévedt. Egyenesen a rózsabokrok felé kúszott, amelyeknek a tövisei véresre tépték a bundáját. Hot-Dognak eszébe jutott, hogy hányszor rágta le a rózsabimbókat és hányszor emelte fel a hátsó lábát a tövek felett.

– Megérdemlem, hogy megszúrjanak, hiszen annyi rosszat tettem velük. – vinnyogta, és kétségbeesetten leült a földre.

Eszébe jutott az a sok csintalanság, gonoszság, amit a többieknek okozott. Ahogy telt-múlt az idő, és senki nem jött felé, mindinkább rádöbbent, hogy mennyire magányos. Egyedül volt, bárátok nélkül. Magatehetetlenül meredt a sötétbe. Minden fekete volt, homályos és ijesztő.

– Megjavulok, jó leszek, ígérem. Csak nyerjem vissza a szemem világát. – fogadkozott és egy utolsó próbálkozást tett, hogy bejusson a többiek közé.

De szerencsétlenségére ismét rossz irányba lépett, és belepottyant a bűzös komposztba.

– Segítség, nem látok és megfulladok! Segítség! – csaholta.

Kormos Kacor, aki a polc tetején büntetését töltötte, valamilyen segélykiáltást hallott az udvarról. Kikukucskált az ablakon és volt mit látnia. Ott ült a szemétkupac tetején a mindig beképzelt, öntelt buldog, és keservesen jajveszékelt. A fejéről hámozott krumpli héjak lógtak, a pofája pedig mocskos volt az erjedő komposzttól.

Egy ugrással a kutya mellett termett, és hangosan nyávogta:

– Minyaó, minyaó,
A szemétbe ülni jó?
Kell-e kolbász barátom?
Odaadom jó áron.
Kolbászt, virslit ettél,
És szemétlakó lettél.
Minyaó, minyaó.

A buldog nem szólt semmit, de szemeiből kicsordultak a könnyek. A kandúr még sohasem látta ilyennek. Ott ült régi ellensége a szemét tetején, és úgy sírt, mint egy kiscica.

– Nem látok semmit, segíts, kérlek… barátom. – nyöszörögte.

Kacornak megesett rajta a szíve. Belekarolt és lassan lépkedve, hogy a kutya semmibe ne botoljon meg, a szobába vezette. Ott már várták őket a polc lakói. Megfürdették a buldogot és lefektették. A jóságos Füves Marika, aki értett a gyógynövényekhez, kamillás borogatást rakott a szemeire.

Hot-Dog a megpróbáltatások után mélyen elaludt, még horkolt is, ahogy régen is szokott. A kesztyűbábok pedig felváltva őrködtek felette. Bármennyire is basáskodott velük, azért mégis szerették, és sajnálták, hogy beteg lett. Marika néni kiszedte szőréből a rózsatöviseket, és bekente sebeit körömvirágzsírral.

– Körömvirág, libaháj,
Majd meggyógyul, ha nem fáj.
Nadálytő és üröm,
Meglesz majd az öröm.

Sárga orbáncvirág és kamilla virága,
Meggyógyít majd téged,
Nem leszel te árva!

Hess betegség, hess fájdalom,
Jő az egészség és vigalom,
Hess betegség és búbánat,
Ereje van fűnek-fának. – mormolta a varázsmondókát, és ölébe vette a beteg kutyát.

A buldog először érezte azt, hogy valaki szereti, még annak ellenére is, hogy annyi gonoszságot művelt. Talán a kamillavirág főzetének, vagy a füves asszony önzetlen gondozásának köszönhetően, Hot-Dog szemei meggyógyultak.

– Ismét látok! Barátaim, én ismét látok! Köszönöm nektek. – csaholta vidáman, és hálásan megnyalta Marika néni munkától érdes, kidolgozott kezeit.

Ő gyengéden megcirógatta: „Én mindig tudtam, hogy te egy jóravaló kutya vagy.”

A buldog mélyen elgondolkozott ezeken, a szavakon.

– Ha meggyógyulok, kiképzem magamat vakvezető kutyának. Én csak tudom, milyen örök sötétségben élni. – jelentette ki határozottan.

Marika néni csak elmosolyodott, és Hot-Dog lelógó fülét felemelve, alig hallhatóan belesúgta:

„Légy jó mindhalálig.”

*

Számomra minden ember egy érték, és kimondottan fontosnak tartom a hátránnyal rendelkezők képviselését. Már gyermekkorban fel kell ismernünk azokat a rejtett tulajdonságokat, hajlamokat, amelyeket fejlesztve, később az egyén kiteljesedhet.

Magas empátiával rendelkezem. Önkéntesként, bábjaimmal sokszor részt veszek olyan rendezvényeken, ahol testi, lelki és értelmi fogyatékos egyének vannak jelen. Szegeden a SZIN-en, a Csodafaluban, öt napos program keretein belül, Mazsolkával és társaival elrepítettük a mesék világába a nagycsaládosok csemetéit és a fogyatékos gyerekeket. Most se tudom elfelejteni azokat a mosolygós arcokat, amikor a bábokat a kezükre húzták, és ők is aktívan részt vettek a bábjátékokban.

 

Szeretném még megemlíteni a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Egyesülete által meghirdetett alkotóművészeti pályázatán elért első helyezésemet.

Az Egyesület logóját kellett kézzel tapintható formába önteni.

Mivel nagyon szeretek kézműveskedni

és varrni,örömmel készítettem el Vagány Elemér logóbabát, akiből azóta megrendelésre 100 darabot készítettem. Tudom, hogy amikor a gyengénlátók érzékeny ujjaikkal végigsimítják Elemér kócos haját, ők is érzik azt a sok szeretetet, amit minden babába beleszőttem.

Vagány Elemér

(Mese arról, hogyan lett Vaksiból Vagány Elemér)

„A tanító néni a hangos zsivaj hallatán kinézett a tanterem ablakán. A gyerekek körbeálltak egy szemüveges kisfiút, és ide-oda lökdösve csúfolták:

– Elemér, Elemér,
Nem is vagy te Elemér,
Csak egy vaksi denevér.

A mindig dulakodó Döme még hátba is verte és a fülébe ordította: „Nesze neked Elemér, nyakon ütött az egér!”

A tanítónő sietve kiszaladt közéjük:

– Szégyelljétek magatokat! Látjátok, hogy gyengén lát. Van elég baja így is szegénynek. Miért bántjátok? – korholta a nebulókat.

– Azért, mert más, mint mi. Fehér bottal botorkál, mint egy öreg tata. – feleselt vissza Döme, és büszkén kihúzta magát. De a többiek nem nevettek, lesütötték fejüket, és elgondolkoztak Kati néni szavain. Ő pedig átkarolta a szipogó fiú vállát, és az osztályba kísérte.

– Ma nem tartunk számtan órát, osztályfőnöki lesz helyette. Szeretném, ha megtapasztalnátok, hogy milyen az, ha valaki gyengén- vagy nem lát. Ezért kössön mindenki egy kendőt vagy egy sálat a szemére. De úgy, hogy ne kukucskáljon ki alóla. – utasította diákjait a tanító néni.

– Most pedig sétáljatok el az ajtóig. – kérte meg őket.

Na lett is ebből kavarodás! A lányok sikongtak, a fiúk egymásnak ütköztek, Döme pedig fejjel ment neki a falnak.

– Hát, nem is olyan könnyű annak, aki nem lát. – vakarta meg a pupnit a homlokán, és mindenki meglepetésére Elemér elé állt.

– Idefigyelj, te „vakegér”! – kezdte a saját sértő stílusában, de amikor a többiek korholó tekintetét látta, visszafogta magát.

– Idefigyelj, te Elemér! Nem szeretek bocsánatot kérni, mégis bevallom, sajnálom, hogy csúfoltalak. Ezért szeretnék neked valamit adni. Morzsinak egy hónapja kiskutyái születtek. Ha akarod, egyet neked ajándékozok.

Elemérnek először vidult fel az arca. Megtörölte könnyektől maszatos arcát és csak bólintott.

Így került hozzá másnap a kis tacskó. Úgy megkedvelték egymást, hogy sülve-főve együtt voltak. Tacsika elkísérte a fiút az iskoláig, és hűségesen várta akkor is, amikor vége lett a tanításnak.

– Te vagy a legjobb barátom. – simogatta meg a kutyust, aki ettől boldogan futott három tiszteltkört, majd a saját farkát kergetve, meghempergett a fűben.

Egyik délután az iskolából hazafelé jövet, hangos zenére lettek figyelmesek. Utcai zenészek húzták a talpalávalót. Elemér megállt a zenekar előtt, és fehér botjával ritmikusan ütögette az aszfaltot. A tacskónak is nagyon tetszett a rap zene. Hol belevonyított, hol nagyokat vakkantott. A hangok erősödtek, a ritmus gyorsult, és Tacsika vad táncba kezdett. Magával rántotta a pórázát szorongató fiút is, akit életében először magával ragadott a dallam. Kiejtette markából vakvezető botját, és kezeit széttárva, mintha át szeretné ölelni a világot, rappelni kezdett. Hajlongott jobbra-balra, leguggolt, majd fürgén felugrott. Minden porcikáját átjárta a zene. Elfelejtette, hogy nem lát, hogy bármikor akadályba ütközhet, csak az ütemet érezte, meg azt, hogy kiskutyája mellette van, és boldogan megnyalja az orrát. Elvesztette az időérzékét. Nem tudta, hogy meddig pörgött így, csak arra emlékezett, hogy amikor minden elcsitult, hangos tapsot hallott.

– Igazi talentum ez a kisfiú. – dörmögte egy mély férfihang.

– Az bizony! Ő az én osztálytársam. – válaszolta valaki.

Elemér megismerte padtársa, Vicuska hangját. Elpirult, mert titokban tetszett neki a kislány, és örült, hogy büszke rá.

Ekkor valaki hátba vágta:

– Jó voltál „vakegér”! Taníts meg engem is néhány pörgésre.

Döme volt az, az osztály basája. De most nem bántásból csapta nyakon, ő furcsa mód, így mutatta ki szeretetét.

– Mától kezdve, nem Vaksinak, hanem Vagány Elemérnek hívunk. – hozta meg a döntést.

– Tetszik nekem ez a fiú. – áradozott Vicuska.

Egy puszit nyomott a rap-táncos arcára, és egymás kezét fogva sétáltak tovább.

Csak Tacsika méltatlankodott, és lelógó füleit megkaparva kérdezte csak úgy magától:

– Hát ez lenne a szerelem?”

*

De ne csak a gyerekekről beszéljünk. Fontosnak tartom a betegségek megelőzését is. Ezért vetettem papírra egy igaz történetet, amely a Magyar Rákellenes Liga Próza kategóriájában különdíjas lett.

Nekem még feladatom van ebben az életben…

„Ilonka fáradtan rátámaszkodott a seprű nyelére, és letörölte az izzadtságcseppeket a homlokáról.

Az ablaküveg szinte szikrázott az augusztusi kánikulában és furcsa fényeket vetett a takarítónő meggyötört arcára. A valamikor csokoládébarna, pirospozsgás, tűzről pattant menyecske bőre az évek során szürkésbarnává fakult, és szája körül mély barázdákat vésett az idő. A ráncokban megültek a porszemcsék, amelyeket még néhány perce törölt le az ablakpárkányról.

– Pókhálózni is kéne. – suttogta csak úgy magának, és felnézett a mennyezetre, ahol szorgalmasan hálót szőtt egy zugpók.

– Szövögesd csak a hálódat, te híres takács. Te se tudod, mikor szakítja szét a szél a mesterműved, mint ahogy én se, hogy mikor szakad el az életem fonala. – sóhajtotta és leroskadt a panelház koszos lépcsőjére.

– Nézd, a nyanya beszél magában. – hallotta a nevetését két kamasznak, akik ujjal mutattak rá.

Nem törődött velük. Lehunyta szemeit, és reszkető kezeibe temette az arcát. Hangtalanul sírt és hallgatta a szíve vad zakatolását. Úgy érezte, hogy valamilyen jéghideg borzongás fut rajta végig. A bőrét égette a nap, ő mégis fázott. Remegett a belseje, összeszorult a gyomra és hányinger környékezte. Újból eszébe jutottak az orvos szavai:

– Négy centiméteres daganat van a jobb mellében. A hóna alatt is megnagyobbodtak a mirigyek. Sürgősen meg kell műteni.

Akkor nem hitte el, hogy mindez vele történik.

– Én nem mehetek be a kórházba. Otthon van a súlyosan beteg lányom, akit egy autóbaleset ért. Teljesen magatehetetlen… és ott van a másik is, olyan kicsi még. Nem hagyhatom őket egyedül. – dadogta zavarodottan.

– Azonnal meg kell műteni, különben meg fog halni. Érti asszonyom? Így se tudok semmi biztatót ígérni, de legalább megpróbáljuk.

Ilonka előtt ismét peregni kezdtek az elmúlt nehéz évek emlékképei.

Ismerősei szeméből sem olvasott ki sok jót, amikor megtudták, hogy rákos beteg.

– Szegény! – sóhajtozták, de látszott rajtuk, hogy nem bíznak a felépülésében.

Már ő is kezdte elhinni, hogy itt a vég. Eddig tartott az élete. Napról-napra soványabb lett, elvesztette az életkedvét, és mély depresszióba süllyedt. Férje unszolására mégis kés alá feküdt. Kivágták a daganatokat, amputálták a jobb mellét, de ő érezte, hogy ezzel a gyilkos kór nincs megállítva. Gyenge volt, már jártányi ereje se maradt és a kemoterápia is megviselte. Szemeiben kezdtek kialudni a fények.

Visszaemlékezett arra a napra, amikor csontsoványan feküdt a kórházi ágyon, és az egyik fárasztó kezelés után, úgy érezte, hogy feladja.

– Istenem, vegyél magadhoz! Nem bírom tovább ezt a szenvedést. – fohászkodott, és remegő kezeit az ég felé nyújtotta.

És ekkor kinyílt a kórtermi szoba ajtaja, és kacsázó, botladozó léptekkel az ágyához csoszogott fogyatékos kislánya, aki a balesete óta se járni, se értelmesen beszélni nem tudott. A számára megerőltető lépések után, lerogyott a betegágyára, és esetlenül átölelte anyukája nyakát.

– A-nya sze-ret-lek. – nyögte ki a szinte értelmezhetetlen szavakat, de ő mégis megértette.

Ekkor értette meg azt is, hogy neki még élni, harcolni kell. És le kell győznie a gyilkos kórt, mert fel kell nevelnie a lányait. Neki még feladata van ebben az életben!

Nehéz időszak volt, de gyerekei biztató mosolyából és szeretetéből újból és újból erőt merített. Akkor, és öt év múlva – most is.

Partvisára támaszkodva felállt a koszos lépcsőről. Megigazította a melltartójában rejtőzködő betétet, ami a levágott mellét helyettesítette, és fürgén seperni kezdett. Nem gondolt többet az elmúlt nehéz időszakra. Továbbra is NŐ volt. Feleség és anya volt.

– És az is maradok sokáig! – jelentette ki határozottan és a sötétszürke felhők felé nézett, amelyek ott tornyosultak az égbolton.

– Vihar lesz. – suttogta csak úgy magának.

Ekkor hirtelen feltámadt a szél, süvöltve kicsapta a félig nyitott ablakot, és megtépázta a zugpók hálóját. Az először egy repedésbe menekült, de ahogy elcsitult a vihar, előmerészkedett. Irigylésre méltó türelemmel, mintha mi se történt volna, tovább szőtte, foltozgatta a hálóját.

Ilonka elmosolyodott, mert ekkor értette meg a lét lényegét. Neki is folytatni kell tovább. Még nem jött el az idő, amikor elszakad élete fonala. Még van kiért küzdeni.

Attól a naptól kezdve megrendíthetetlen hittel hitt abban, hogy meggyógyul.”

A „Remény szalagja az élet záloga”alkotói pályázaton a 16 tagú zsűri egyöntetűen nekem ítélte a különdíjat kitűzőimért.

   

Különösen büszke vagyok a pet-palackból készült alkotásomra, mert kettős célt szolgál.  Felhívja a figyelmet a rákszűrések fontosságára, de viselhető dísztárgyként is, így hasznosítva a műanyag palackot, amiről azt kell tudni, hogy 200 évig nem bomlik le. Ez jusson mindig eszünkbe, és óvjuk, védjük a környezetünket. Nemcsak magunk, hanem a jövő nemzedéke, gyerekeink miatt is.

Íme, ismét visszakanyarodtam a kicsikhez.

Mazsolka apukája, Mézesdió Dániel erdőőr és messze földön híres természetvédő. Fellépéseimen arra tanítom a gyermekeket, hogy ismerjék meg, és tiszteljék a természetet. A Játszóházban ahol dolgozom, mindig becsempészek valamilyen szépséget az erdőből-mezőről. Sárga falevelekből fali díszeket készítünk, és közben arról beszélgetünk, hogy milyen híres piktor ez az Ősz apó. Miután elkészülnek a „gesztenye katonák”, és a „fenyőtoboz sünik”, mézbe mártott almát ropogtatunk.

Én ekkor elmesélem nekik (már ki tudja, hányadszor), hogy a Csodabogyós-barlangot most a sült almás pite fahéjas illata lengi be. Medvepapa száraz fát dob a kandallóba, és a parázs életre kel. A lángnyelvek a magasba nyúlnak, kígyótáncot járnak, majd kecsesen meghajolva, elcsitulnak.

Mézesdió Dániel átöleli felesége teltkarcsú derekát, és a fülébe súgja:

– Te sütöd a legfinomabb kalácsot, aranyos tubicám.

Mézes Mogyoró arca szégyenlősen elpirul, de boldog, azért, amiért főztjét megdicsérik. Ölébe veszi Mazsolkát, aki a kemencében sült tököt majszolja, és lágyan ringatva élvezik az otthon melegét.

Medvepapa a citeráját hangolva, mély baritonján egy régi, magyar dalt dúdol:

„Csak egy kislány van a világon,
Az is az én rózsám, galambom.
A jó Isten be nagyon szeret,
Hogy én nékem adott tégedet.”        

Ilyenkor ránézek a gyerekekre, akik körülöttem ülnek, és hallgatják a meséket. Nem is ott vannak körülöttem, hanem a Csodabogyós-barlangban. Érzik azt a hangulatot. Tudják, hogy mik az igazi értékek, és ha majd felnőtt korukban ők is ilyen harmóniára törekednek, és mindezt utódaiknak továbbadják, – nekem már megérte.