Sokan voltak az ambulancia, láttam, nem tudom befejezni a rendelést időben. És mindig jöhet valaki, akire több időt kell fordítani. A következő épp ilyen volt, bár ezt még nem sejtettem, amikor belépett az ajtón két elegáns asszony egy tini lánnyal. Kértem a kislányt, vetkőzzön le, addig kikérdezem az édesanyját a panaszokról. Nem látszott betegnek a lány, bíztam benne, hamar végzek a vizsgálattal. Nem a kislányt kell vizsgálni, mondta az anya. Meglepetésemet látva, hozzátette, hogy őt, de másképpen. Gimnazista lánya terhes, már nem lehet megszakítani a terhességet, csak ha a magzatnak súlyos szívbetegsége is van. Mi az, hogy is, tűnődtem, de folytatta, hogy a magzatnak van egy betegsége, amit meg kell majd operálni. Ha a szíve is beteg, akkor az abortusz még elvégezhető. Sokáig vizsgáltam a magzatot, jó lett a felvétel. Egészséges, mondtam, nekik azonban ez nem volt jó hír. A lány hallgatott, csak az anya beszélt, nem akarják megtartani a babát, állami gondozásba adják. A kislánynak folytatni kell a tanulmányait, nagy tervei vannak a jövőre nézve, kihagy egy félévet, majd újra kezdi az 1. osztályt, és minden megy tovább. Láttam, hogy a nagymama még fiatal, ereje teljében levő asszony, maga is szülhetne gyereket, felnevelhetné ő, vagy a lány nővére, aki már férjezett. Ők azonban sziklaszilárd elhatározással érkeztek, a kérdés el volt döntve. Ruházatuk alapján, anyagi gondjaik nem lehettek. Finoman érdeklődtem, van-e más megoldás, de ettől szigorúan elzárkóztak. Semmi nem jogosított fel rá, hogy véleményt nyilvánítsak, szomorúan vettem tudomásul, hogy elhatározásuk megingathatatlan. Megírtam a leletet, elköszöntek, többé nem láttam őket. Néhány hónap múlva megszületett Zsolti, gyönyörű baba, azonnal átkerült az intenzív osztályra, és 3 nap múlva megoperálták. Első hetei lélegeztető gépen teltek, óriási küzdelmet folytatott az életéért. Senki nem érdeklődött róla. Tapasztaltuk pedig, milyen ereje van a szülői szeretetnek a beteg gyerek gyógyulásában. A hit átsugárzik rájuk, és a legreménytelenebbnek látszó betegségből is felépülnek, csak akarni kell. Egy pici baba helyett a szülőnek kell akarnia. Ekkor jelent meg Ilona. Egyszerű, tiszta ruhában, azért nem teljesen az utcáról sétált be az intenzív osztályra. Kezelőorvosa telefonált, kérte, engedjük be, mert hallották, hogy van egy kisbaba, akit nem visznek haza, és Ilona szeretné örökbe fogadni. Olyan műtéten esett át, hogy nem lehet gyereke, 31 éves korában rokkantnyugdíjas lett. Férjével nem tudtak beletörődni, hogy ne neveljenek fel együtt egy gyermeket, és kérte kezelőorvosát, segítsen, ha tudomására jut, hogy valaki lemond a gyermekéről. Mindig pontosan érkezett, leült az inkubátor mellé és ámulva nézte Zsoltit, aki gyógyulni kezdett, lekerült a lélegeztető gépről. És eljött a várva várt pillanat, amikor Ilona először vette a kezébe a kisfiút, határtalan boldogsággal ölelte magához, ő igazán akarta ezt a babát. Ilona sugárkezelése befejeződött, meggyógyult. Elintézte a gyámhatóságnál a nyílt örökbefogadást. Néhány hét alatt beszerezték az engedélyeket, és a férjével vitték haza Zsoltit. Eltelt néhány hónap, amikor az utcán Ilonába botlottam, kocsiban tolta Zsoltit. Öltözéke most is egyszerű, de ápolt és tiszta. Hanem a babakocsi, és benne a gyerek, az magáért beszélt. Zsolti hófehér ruhában feküdt a kocsiban. Árgus tekintettel fürkésztem, vajon hogy megy a sora. A pufók csecsemő gőgicsélt. Kell-e még több bizonyíték? Megnyugodva vontam le a konzekvenciát, jól bánnak vele. A babakocsi árát hogyan kuporgatták össze, valószínűleg egyebeket megvonva maguktól. Már kontrollra sem jártak, amikor újra találkoztunk, és érdeklődtem, hogy vannak. Zsolti nagy kópé, imádja a gyerekeket, óvodába jár. Egyik nap két anyuka összesúgott mögöttük, és az egyik hangosan megjegyezte, ez nem is az igazi anya. Elég hangosan, hogy Zsolti is hallja, aki mindig mindenre magyarázatot követelt. Szeme várakozással telt meg és nekiszegezte a kérdést Ilonának: „Mama, mit jelent az, hogy igazi anya?”
Author: Katona Márta
Dr. Katona Márta az Irodalmi Rádió szerzője. Nem először ragadtam tollat, hogy leírjak egy történetet. Orvos vagyok, több évtizede dolgozom, mint gyermekgyógyász; súlyos állapotú újszülötteket és szívbeteg gyermekeket gyógyítok. Munkám során, az intenzív osztályon számos elgondolkodtató, vagy éppen megrázó emberi sorsnak, megindító eseménynek voltam tanúja, amely mellett nem tudtam csak úgy egyszerűen elmenni. Időnként kikívánkoznak belőlem ezek a történetek, hogy másokkal is megosszam, természetesen név nélkül, és beazonosíthatatlanul. Néhány alkalommal már megjelentek írásaim, és az olvasók visszajelzése nyomán volt rá érdeklődés. Ez bátorított arra, hogy ismét írjak néhány sort a kis betegeimmel kapcsolatos emóciókról, akiknek sorsa különösen mély nyomokat hagyott bennem. De az egészségügyben eltöltött évek olykor keserű, néha azonban nagyon jó tapasztalatairól is kell szólnom, hogyan éli meg ezt egy orvos, aki a másik oldalon áll, és mi történik, ha ő is átkerül a betegek oldalára.
